Gyurcsány miniszterelnöksége fövenyre épült ház

A belépő kétségkívül figyelemre méltó volt. Gyurcsány Ferenc habozás nélkül üstökön ragadta a lehetőséget. A nevezetes nap, a sebtében összerántott miniszterelnök-választó MSZP-kongresszus reggelén talán öten sem voltak Magyarországon, akik komolyan el tudták képzelni, hogy az ország következő miniszterelnöke egy, a politikai senki földjéről még csak most érkezett önjelölt milliárdos, KISZ-vezetőből tőkéssé, aztán politikai ötletemberré és egy jelentéktelen tárca fontoskodó tulajdonosává lett karrierista lesz. Este aztán az egész országnak tudomásul kellett vennie, hogy mindez befejezett tény. Ilyen szédítő karriert nem sokan futottak be Magyarországon. Nem vitás: erre az emberre oda kell figyelni. Ez az ember tud valamit. De vajon eleget-e? Eleget-e ahhoz, hogy a megnyert csaták után megnyerje a háborút is – képes-e a következő választásokon győzelemre vezetni pártját?

A KISZ-funkció a karrier útja

Gyurcsány számos kommunikációs trükkjeinek egyike, hogy szinte mindent, amit róla tudunk, tőle tudjuk. Megállás nélkül beszél önmagáról (is), és a sajtó van annyira slampos és kényelemszerető – a konzervatív is –, hogy megelégedjék ennek az egyébként bőséges tápláléknak az emésztésével, és ellazsálja Gyurcsány múltjának, hátországának tényfeltárását (az „aprózás” nem tényfeltárás, csupán mára már unalmassá vált kötözködés, amelyet úgy ráz le magáról, mint a kutya a vizet). Tőle tudjuk tehát – igaz, amikor elmondta, még nem tudta, hogy ennek jelentősége lesz –, hogy ön- és közsorsrontó apja erősen jobboldali érzelmű, „dzsentroid” típus volt, és édesanyja szegénységben nevelte föl. Ez tehát a kiindulópont. Adva van egy tehetséges (ezt ne vitassuk el) és ambiciózus fiú, aki azt látja, hogy a „dzsentroid” jobboldalon ott a nyomorgó szegénység, az alkohol, a kirekesztettség, a rövid zsákutca – de van másik irány is: a hatalomba való beépülés útja. Hogyan épülhet be a hatalomba egy egyetemista? Természetesen a KISZ-en át. Gyurcsány tehát kijelöli az irányt: KISZ-karriert fog csinálni.
És itt meg kell állnunk egy kis időre. Annak idején a KISZ-nek majdnem minden középiskolás és egyetemista a tagja volt. A tagság bizonyos mértékig magától értetődő volt, az ifjú ember természetéből fakadóan keresi a szervezett közösségi cselekvés színtereit, és ha csak egy adatik meg, hát azt fogadja el. Az „alapszervezeti munkával”, kirándulásokkal, ösztöndíj-javasolásokkal, buliszervezésekkel nem is volt különösebb baj. Feljebb, a függetlenített KISZ-funkcióknál azonban már tétre ment a játék. Oda már nem kerülhetett akárki. Ott már nagyon szigorú elvárásoknak kellett megfelelni, és ha olykor-olykor lankadt is a szigorú ellenőrök figyelme, és valamelyik egyetem véletlenül önálló gondolatokat is megfogalmazó KISZ-titkárt választott, az illetőt nagyon gyorsan lecserélték, ha lehetett, szépszerével (áthelyezés, előléptetés, óvoda a gyereknek, egyebek), ha meg nem lehetett, hát izomból, egyszerű pártutasítással.
Így hát legkésőbb a nyolcvanas évekre a KISZ vezetésében-apparátusában már kizárólag karrieristák ültek. Az eszmébe vetett hit ekkor már szóba sem jöhetett, egy értelmes egyetemistának, ifjú diplomásnak a legcsekélyebb kétségei sem lehettek arról, hogy a szovjet rendszer minden ízében hazug, ostoba és kártékony. De a KISZ gyors és nagy ívű karriert kínált, és az oda tömörülő ifjak, akik már láttak világot, és tudták, milyen jó dolog gazdagnak és hatalmasnak lenni, ifjonti mohóságukban alig várták, hogy az öregek végre a munkásmozgalmi panteonba temetkezzenek, és ők ülhessenek a húsosfazék mellé. A történelem fura fintora, hogy még az öregek munkásőr-díszsorfalas temetkezését sem kellett kivárni, nagy részüket elsodorta a rendszerváltozás. És a gátlástalan, elvtelen és tehetséges KISZ-esek előtt egy csapásra megnyílt az út a legnagyobb vagyonok, a legmagasabb tisztségek felé.
Gyurcsány elsőre a vagyon felé vette az irányt. Az ország úgy simult elé, mint egy terülj-terülj, asztalkám. Minden poszton régi haverok, minden információ kéznél. És mint tudjuk, ő nem az az ember, aki hagyja elúszni a lehetőséget. Ha lehetne, úgy szeretnék állami vagyonhoz jutni, hogy az állam önmagának fizesse meg a vételárat. Ha akarod, lehet. Ha lehetne, hétszázmilliós kölcsönt szeretnék az anyósom vezette banktól, hogy megvegyem érte azt, ami kétmilliárdot ér. Ha akarod, lehet.
Persze nem minden volt KISZ-funkcionárius lett milliárdos. Akadt, aki nem tudott elég gyorsan dönteni, más gátlásos volt, vagy gyorsan el is kótyavetyélte az ebül szerzett jószágot. Gyurcsány megkapaszkodott a tőkések világában. Megtanulta működtetni a vállalatait. Mindig is gyorsan tudott dönteni, és ez most nagyon jól jött. Megtanult keményen tárgyalni, megtanult nyerni. Azt mondják, jó KISZ-vezető volt. Most jó tőkés lett. Anélkül, hogy ez a váltás egy pillanatnyi erkölcsi aggodalommal töltötte volna el. Tegnap a marxizmus–leninizmus fizetett harcosa? Hát persze! Ma nagytőkés? Mi az, hogy! Nagyon is!

A politika stációi és a lehetőségek

A csóró vidéki fiú az élet császára lett. És föltámadt benne a vágy, hogy a vagyon mellé megnyerje a hatalmat is. Amelynek édes ízét egy röpke pillanatra már megízlelte. Tőkéssé lett régi KISZ-es haverjaival (mert azért van belőlük bőven) összefutva, miután jól kinosztalgiázták magukat, a politikát illetően hamar egyetértésre jutottak: ezek az öregek ott az MSZP-ben elképesztően hülyék. Ezek képtelenek felfogni, hogy közben megváltozott a világ, képtelenek megérteni, hogy ma már a pénz irányítja a politikát, és nem fordítva. Fletókám – így szólítják a barátai –, ezeknek rád van szükségük. Fletókám, miért nem te vagy a pártban a főnök? Úgy legyaláznád a Fideszt, hogy sírva botorkálnának vissza a jó édes anyjukhoz. Képzeljük magunk elé Gyurcsány Ferencet, amint este a hitvesi ágy szélén ül, kezében éppen lehúzott zoknija, megáll a mozdulattal, és azt mondja a feleségének: Én sokkal jobb miniszterelnök lennék, mint ezek közül bárki. És képzeljük el, hogy a felesége azt mondja erre: Ha akarod, lehet.
Félreértés ne essék: az ambíció egyáltalán nem elítélendő tulajdonság. Nem lehet komolyan venni azt a politikust, aki nem akar nyerni. De a politikának a többpárti demokráciában útjai, stációi vannak. Lehet ezeken a stációkon lassan végigaraszolni, lehet szédítő gyorsasággal végigrohanni, de átugorni őket több mint kockázatos. Mert nem derül ki, hogy az illetőben mi lakik. Hogy kritikus helyzetekben hogyan viselkedik. Hogy mennyire bírja a gyűrődést, hogy adandó alkalommal megvédi-e társait, vagy elárulja őket. Az ilyesmi sok kisebb-nagyobb próbatétel során mutatkozik meg.
Csakhogy a lehetőségek nem a stációkhoz igazodnak. Azok váratlanul jönnek, és amilyen gyorsan érkeztek, olyan gyorsan semmivé is foszlanak, ha nem kap utánuk az ember. Amikor az MSZP az SZDSZ-szel megnyerte a 2002-es választásokat, Gyurcsány még el sem indult a politika stációin. Nem játszott szerepet semmilyen pártszinten, nem volt tagja még jelentéktelen testületeknek sem, nem volt csapata, és tagja sem volt valamely csapatnak. Ám az MSZP egy bonyolult hatalmi játszma kifutásaként Medgyessy Pétert megválasztotta miniszterelnöknek, és Gyurcsánynak alkalma adódott, hogy tanácsadóként a saját csapatnak szintén híján lévő Medgyessy közelébe jusson, és teszetosza főnöke mellett számon kérhető felelősség nélkül eljátssza a „na, végre egy ember, aki dönteni tud” hálás szerepét. Ráadásul még Medgyessynek is imponált (istenem, volt-e még egy ilyen tehetségtelen politikus a magyar történelemben?), és a miniszterelnök megszabadulni óhajtván a puritán, erkölcs- és elvhű bolsevik szerepét tizenöt éve alakító Jánositól, annak amúgy teljesen jelentéktelen tárcáját átpasszolta Gyurcsánynak, aki ezzel az ország közönsége számára is láthatóvá vált, megjelent a nagypolitika színpadán.
Hogy Gyurcsánynak esze ágában sem volt a minisztériumát vezetni, annak ügyes-bajos dolgaival bíbelődni, az egyáltalán nem meglepő – hiszen ő egész népét akarta mihamarabb „taní-tani” –, az viszont mégiscsak furcsa, hogy ez nem is zavart senkit. Legföljebb Medgyessyt, amikor felfogta, hogy protezsáltja egyszerűen ugródeszkának használja őt, éppen a fejéről készül dobbantani, hogy a hatalom magasába emelkedjék. Tett is egy erőtlen kísérletet, hogy megzabolázza Gyurcsányt, de aztán következett a nevezetes salto mortale, biztosító kötél és trapéz nélkül, és Medgyessy csendes puffanással eltűnt a manézs fűrészporában.
Mi volt ez? Árulás? Igazságtalan lenne annak nevezni. Sokkal inkább egy kínálkozó lehetőség – amelyet, mint tudjuk, meg kell ragadni. Medgyessy tette meg a szívességet, hogy levetette magát a magasból, és Kovács húzta el a keze ügyéből a trapézt – és ezt nem csupán önös érdekből tette, hanem a pártért is, hiszen pontosan látta, hogy Medgyessyvel csak megbukni lehet. Kovács sem tett mást, mint hogy megragadta a kínálkozó alkalmat, és megpróbálta menteni, ami menthető. Igaz, az ország élére olyan embert szánt, aki ugyan testben fiatal, de lélekben éppolyan öreg, mint ő – Kiss Péter tökéletesen beleillene akár egy brezsnyevi politbüróba is. Gyurcsány kontrapuccsa tehát nem árulás, azt senki nem várhatta el tőle, hogy ő is volt főnöke után vesse magát a semmibe. Adódott egy lehetőség, a párt ijedten szipogott, mint egy óvodás, aki elveszett a strandon – és Gyurcsány megragadta ezt a lehetőséget. Dumájával lehengerelte a berezelt küldötteket. Egyszerűen semmibe vette Kovácsot, áradt belőle a magabiztosság, a tettrekészség. Persze már előtte is sok küldöttet megdolgozott az a néhány ember, akit egy-két nap alatt le tudott igazolni a csapatába, de ettől simán veszíthetett volna. A dolgok ott bent, a teremben dőltek el.
És most Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök. És presszókban, klubokban, magánlakásokon egyre több szocialista politikus kezdi mondogatni: gyerekek, ezt nagyon elszúrtuk. Kovácsot fel-felhívják Brüsszelben, de ő fölényesen hárítja el az állásfoglalást: Ti főztétek, hát most egyétek is meg. Kiss Péter körül is keringenek a békétlenkedők, de ő nagy ívben kerüli, hogy érdemben véleményt nyilvánítson. Régi bolsevik már, tudja, hogy ilyenkor, mikor belül, csendben forrni kezd a párt, a lehetőségek a miniszterelnökségtől a Gulagig terjednek – tehát nagyon kell vigyázni, semmit nem szabad elkapkodni. De ez a Vas megyei elnökség nem rossz, ez még jól jöhet.
Hogy mi a baj? Hogy megsértette az ellenzéket, a nőket, a papokat, a határon túli magyarokat, az arabokat, a gazdákat? Igen, az is. De talán még nagyobb baj, hogy ez az ember nem kormányoz. Mint miniszter korában. Neki bőven elég, hogy különféle reklám- (marketing-, PR-) módszerekkel a kormányzás látszatát kelti. Csak dumál, egyre több hibával. A gazdák meghátráltatása – hát az egy kisebb katasztrófa. És mi jön még?
Pedig ő figyel, tanul, alkalmazkodik. Gondolkodik. Figyeli a közvélemény-kutatásokat, az emberek reakcióit, és korrigál. Mint egy jó színész, aki rögtön javít a hangsúlyon, a gesztuson, ha érzi, hogy nem ül a poén. A puha Medgyessy után keménykedik egy sort (ellenfele fogja be a száját), de ha a közönség nem vevő erre a hangra, mindjárt módosít, megbékél, összefog.
Ám Gyurcsánynak az erejében rejlik a gyengéje. Magabiztosságában, slágfertigségében, gyors döntésében, lendületében. Mint Sámsonnak a hajában, neki abban van az ereje, hogy határtalanul hisz önmagában, és ez sugárzik róla. És ebbe is fog belebukni.
Hisz magában, hiszen röpke tizenöt év alatt mindent elért, amit csak kitűzött maga elé. Az enynyire sikeres ember azonban gyakran beleesik egy csapdába. Elhiszi, hogy a sikert saját kiválóságának köszönheti. Amiből kimondva-kimondatlanul következik, hogy aki nem olyan sikeres, az nem is olyan kiváló – ergo miért fogadná meg a tanácsait? Egy nagy hatalmú embernek amúgy is kockázatos fejére olvasni a hibáit, hiszen nincs az a finoman megfogalmazott bírálat, amit a megbírált ne érezne némileg túlzónak – minthogy nincs az az arcátlanul hazug dicséret sem, amelyben a megdicsért ne érezne némi igazságot.

Erejében rejlik a gyengéje

Ha Gyurcsány továbbra is hisz önmagában, akkor továbbra is megy a maga feje után, azokat a módszereket fogja alkalmazni, amelyek eddig olyan sikeresnek bizonyultak. Az üzleti életben. Ahol a dolgok rendszerint egyetlen összecsapáson dőlnek el. Te eladod, én megveszem – vagy viszont. Két fél megmérkőzik, döntésre jutnak, és ezzel vége a dolognak, jöhet az újabb összecsapás. Gyurcsány minden politikai megmozdulása ezen forgatókönyv szerint zajlik: megpróbálja a maga számára a maximumot kihozni a helyzetből.
Az üzleti életben tanulta meg a reklám (marketing, PR) használatát is. Hogy nem a valóság a lényeg, hanem annak látszata, hogy profi csomagolásban minden bóvlit el lehet adni. Ezért a dajkamese az elveszett kislány csodálatos megtalálásáról, a halálos anyajegy megható története, ezért a futás és az önfeledt fagylaltozás a kamerák előtt, a kampányízű egyetemi körutak, a mindennapi sajtótájékoztatók. Elődjének nevelt lányát megkérdezték, közszolgálati riporter létére mit meztelenkedik kétes értékű lapokban. A bulvárban is jelen kell lenni – válaszolta az erős önbizalmú csitri. Gyurcsány is így látja – a bulvár műfajban, a Szulák-show-ban is jelen kell lenni, PR-nak az is jó.
Az is az üzleti életből vett módszer, hogy minden árut, ami másnál kelendő, azonnal ő is árulni kezd. Naponta legalább hatszor közli magáról, hogy hazafi – mibe van az neki? Az SZDSZ adót akar csökkenteni? Ő még inkább, sőt ő már régen, soha nem is akart mást. A közgazdasági háttérrel nem bíbelődik. Ha megnyeri a következő választásokat, majd kidumálja magát. Ha meg nem, akkor nem tök mindegy, van-e alapja a javaslatainak? Ügynökügyek? Mindent nyilvánosságra! Igaz, ezzel egy kissé úgy járt, mint aki parazsat lopott, és zsebre dugta – most eléggé kellemetlen. De Gyurcsány nem önmarcangoló típus. Számára egyetlen fokmérő van, a siker. Ha legyőztem a másikat, ha túljártam az eszén, ha elvettem a piacát, ha bagóért megszereztem a tulajdonát – a siker engem igazol. Akkor igazam van.
Csakhogy a politika nem így működik. Ott rajtaveszt, aki lenyomja a másikat. Aki a megkötött alku után azzal kérkedik, hogy a másik meghátrált. Hiszen mindenki választó, és az igazi üzlet majd a választásokon köttetik meg, sok-sok politikai alkut követően. És annak a sok-sok alkunak valaminő egységet kell alkotnia, valamiféle elvi alapokon kell állnia, és valamilyen határozott és felismerhető irányba kell mutatnia. Néhány hónapig lehet improvizálni, de az elvi alapok nélküli politika olyan, mint a fövenyre épült ház: jön az eső, a szél, és elviszi az egészet. És az elvi alapot nem lehet keménykedéssel pótolni. Egy politikus részéről az a lehető legnagyobb ostobaság, ha a saját választóit nyomja l