Horvátország és az európai uniós tagság

Kétezer-öt március 16-a fekete napként vonul be Európa, az európaiság történetébe. Miután a horvátok nem adták ki a hágai Nemzetközi Bíróságnak Ante Gotovina tábornokot, Brüsszel nem kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat Zágrábbal. Horvátország gazdasági mutatói nemcsak hazánknál, de két balti államnál is jobbak, s mind a politikai, mind a gazdasági reformok terén teljesítette az unió követelményeit. Keleti szomszédunk, Románia gazdasága lassabban fejlődik. Bukarest az emberi és kisebbségi jogok, valamint környezetvédelem terén messze nem teljesítette az európai közösség feltételeit, 2007-ben vagy egy kicsit később mégis tagja lehet az uniónak. Sok nyugat-európai politikus felszínesen ismeri Közép- és Kelet-Európa történelmét, ezért nem értik meg Trianon és a határon túli magyarság autonómiájának kérdését, s ez a legfőbb oka a horvátokkal szembeni méltatlan bánásmódnak is.
1991-ben, amikor Horvátország és Szlovénia kikiáltotta függetlenségét, számos nyugat-európai és amerikai politikus a korábbi Jugoszlávia egyben tartása, azaz a status quo mellett foglalt állást, s ezért ellenezte a horvát függetlenséget. A francia és brit politikában az első világháború óta jelen van az antantban gyökerező szerbbarátság. A két világháború között a kisantant részeként London és Párizs stratégiai szövetségese volt Belgrád. A második világháborúban az angolszász hatalmak a németek és a velük szövetséges horvát usztasák ellen előbb Mihaljovics nacionalista csetnik mozgalmát, majd Tito kommunista partizánjait támogatták, akik a szerb nemzeti erőkkel is szembefordultak. 1945 után a szovjetektől távolságot tartó különutas kommunista Tito a nyugati diplomácia stratégiai partnere volt Moszkva ellenében. Az amerikai–jugoszláv és a nyugat-európai–jugoszláv kapcsolatok az 1980-as évek végéig kiválóak voltak. Mindezek miatt, amikor Horvátország kikiáltotta függetlenségét, ebben sok nyugati politikus a térség egyensúlyát megbontó, szeparatista, nacionalista kísérletet látott.
Európa nyugatabbi államaival szemben a német, osztrák, olasz diplomaták és politikusok zöme, valamint Közép-Európa friss demokráciáinak elitje jól ismeri a térség történelmét, kulturális sajátosságait. Ezért ezen országok kezdettől fogva támogatták a szlovén, horvát, később bosnyák függetlenségi törekvéseket, tisztában voltak ugyanis azzal, hogy itt a nyugati civilizációhoz tartozó nemzetek vívják szabadságharcukat egy balkáni–bizánci hagyományokkal rendelkező, posztkommunista, szélsőségesen nacionalista szerb állammal szemben. Szerbia élén ráadásul a hataloméhes, korrupt, az ország gazdasági nehézségeivel megküzdeni képtelen, s e kudarcokat a volt Jugoszlávia nem szerb nemzetiségű lakosai elleni népirtással, etnikai tisztogatással kompenzáló Milosevics állt. Antall József kormányának hatalmas érdeme volt abban, hogy az ekkor nyújtott politikai-diplomáciai segítség, valamint a kalasnyikovszállítások révén megalapozta a máig is élő magyar–horvát barátságot. A horvát–szerb konfliktus négy évig, 1995-ig elhúzódott, elsősorban a horvátországi szerbek félkatonai alakulatainak akciói miatt.
A török uralom alól felszabadult Horvátország déli részére a XVIII. századi Habsburg-kormányzat védelmi célokból telepítette be a török elől menekülő szerb határőröket, létrehozva a katonai határőrvidéket, amely nemcsak a török elleni külső védelmet szolgálta, de a magyar szabadságtörekvések ellen is felhasználható volt, amint erre 1848–49-ben sor is került. A horvátságba beékelődött szerb lakosság egyes területeken, így a Knin menti Krajinában (peremvidék) többségbe került, máshol, így a nyugat-szlavóniai Pakrác térségében a horvátokkal vegyesen élve jelentős kisebbséget alkotott. E szerb tömböt Milosevics tudatosan felfegyverezte, és belgrádi félkatonai alakulatokat is küldött segítségükre, később ugyanígy fegyverezte fel a boszniai szerbeket is. A helyi szerb szabadcsapatok és a szerbiai csetnikek nemcsak a katonailag megszállt egykori határőrvidék horvát lakosságát fenyegették, de részt vettek a jugoszláv regionális erők Zágráb, Dubrovnik és más horvát városok elleni tüzérségi támadásaiban vagy Vukovár elpusztításában is. Horvátország a NATO és a nyugati kormányok passzivitását látva megszervezte saját védelmét, hogy véget vessen területe egyharmada megszállásának és városai támadásának. A horvát nemzeti haderő 1995-ben Ante Gotovina vezetésével alig két hónap alatt felszabadította Nyugat-Szlavóniát, a knini Krajinát, végül a bosnyák és boszniai horvát erőkkel együttműködve Nyugat-és Közép-Bosznia jelentős horvát- és muzulmánlakta területét, olyan jelentős városokkal, mint a történelmi hangulatú Jajce, Sanski Most vagy Gorni Vakuf.
A háborúk alatt számos jóvátehetetlen bűntettet hajtottak végre, a XX. század háborúi különösen bővelkedtek a civil lakossággal és hadifoglyokkal szembeni embertelen cselekményekben. A háborús bűnökről ítélkező nemzetközi bíróságok sohasem mértek egyforma mércével. Miközben a legyőzöttek bűnei esetében teljes szigorral léptek fel, a háborúban győztes nagyhatalmak tetteiről nem számoltattak el senkit. A katyni vérengzés vagy Hirosima felelőseinek megbüntetésére éppen úgy nem került sor, mint ahogy az afganisztáni szovjet vagy a vietnami amerikai katonai bűntettek elkövetői is büntetlenek maradtak. Talán saját lelkiismeretük megnyugtatása végett is próbálják a nagyhatalmak esetén elmaradt egyenlő mércét pótolni a nyugati politikusok, háborús bűnökről ítélkező bíróságok kis országok egymás elleni harcai vagy polgárháborúi esetén. Itt azonban a ló másik oldalára esve egyenlőségjelet tesznek a két oldalon elkövetett visszaélések közé, nem vizsgálva, hogy melyik a védekező, melyik a támadó fél. A hágai Nemzetközi Bíróság a délszláv háború bűneinek elbírálásakor pusztán a halálos áldozatok és elűzött civilek létét megállapítva egyaránt háborús bűnökkel vádlottak padjára ültetné az agresszort és a jogos önvédelmi küzdelem katonai vezetőjét. Ha nincs Ante Gotovina, ma Zágrábtól 30 kilométerre húzódna a szerb–horvát határ, s a csetnik szabadcsapatok bármikor lőhetnék a horvát fővárost, sőt Magyarországot is, ahogy az a Barcs elleni támadáskor egyszer meg is történt. Ezt a katonát a hamis egyenlőség jegyében a háborús bűnösök padjára akarják hurcolni, pusztán azért, mert nem minden alkalommal tudta visszatartani bosszúálló, fosztogató katonáit. Ez utóbbi miatt azonban a világtörténelem szinte valamennyi hadvezérét háborús bűnösnek lehetne nyilvánítani. Politikai szűklátókörűség bármely európai nemzetet távol tartani az uniótól azért, mert valakit az nem ad ki a Nemzetközi Bíróságnak.
Valószínűnek tűnik, hogy Horvátország valójában nem elsősorban Gotovina ki nem adása miatt nemkívánatos állam bizonyos nyugat-európai erők számára. A hágai Nemzetközi Bíróság és a háborús bűnösnek tartott horvát nemzeti hős csupán kapóra jött az európai új baloldal és a globális tőke erőinek. A nemzeti érdekeit keményen védő Horvátország hazánkkal ellentétben nem engedett korlátlan teret a külföldi nagytőkének, és számos esetben keményen megvédte nemzetközi érdekeit a profitorientált nagyvállalatokkal, spekulánsokkal szemben. A horvát kormány sokak szerint azzal húzta ki a gyufát, hogy nem engedte be az országba Soros György alapítványát, egyetemét és vállalkozásait.
Horvátország európai uniós tagsága magyar nemzeti érdek. Erre köteleznek az ezeréves magyar–horvát történelmi kapcsolatok, a perszonálunió, a török elleni közös küzdelmek, a közös nyugati keresztény hagyomány. Az elmúlt évtized horvát nemzeti függetlenségi küzdelmei során Magyarország kiállt Zágráb mellett, ezért a horvát lakosság zöme baráti érzelmeket táplál hazánk iránt. Nemcsak hazánk, de egész Európa érdeke, hogy Horvátország Romániával és Bulgáriával egy időben váljék az unió tagjává. Az ezeréves közös magyar–horvát történelem arra kötelez, hogy Magyarország más, a horvát csatlakozást támogató tagállamokkal karöltve rendületlenül folytassa Brüsszelben a küzdelmet annak érdekében, hogy az Európai Unió még a tavasz folyamán megkezdje a csatlakozási tárgyalásokat Zágrábbal.

A szerző történész, alkotmányjogász