Húsvéti feltámadásaink

Magyarország keresztény ország? – olvasom a kérdést az ötszázalékos parlamenti küszöbbel küzdő törpepárt óriásplakátján, s nem értem, mit akarhatnak. Keresztény ország egy van a világban: úgy hívják, hogy Vatikán. Meg is szokta kapni a magáét a felvilágosult szocialistáktól meg liberálisoktól; mondván, hogy elavult teokrácia, ahol, ugyebár, definíció szerint értelmetlenség állam és egyház dogmatikus szétválasztásáról beszélni. Ugyanezeknek a felvilágosult abszolutistáknak semmi gondjuk nincsen például az Egyesült Királysággal, pedig II. Erzsébet királynő nemcsak a Brit Nemzetközösség vezetője, de nem mellékesen az anglikán egyház feje is. Ugyancsak fennakadna e szigorú liberális rostán maga Izrael is. Képzeljük csak el, vajon meddig díszeleghetne Tel-Avivban egy ilyen, ékes héber nyelven megfogalmazott feliratú óriásplakát: Izrael zsidó állam?
A politikai ostobaságnak a jelek szerint semmi nem szab gátat, ám nem mondhatunk le a lelkek jámborításáról. Amikor például vehemens baloldali aktuálpolitikusok szájából azt hallom: Jézus Krisztus is szociálliberális volt – megelégedés tölti el a szívem. Lám, egy olyan személyiség, akinek a materialisták még a puszta históriai létezését is kétségbe szokták vonni, adott esetben még lobogóra is tűzhető, példaképként is használható. Mégiscsak eljut mindenhová az Ige. Ehhez képest szót sem érdemel a több évezredes csúsztatás, hogy a krisztusi tanításból származik a szociális érzékenység újkori tana, nem pedig fordítva. Nem elszigetelt jelenség ez a korzavar, előzmény és következmény könnyed fölcserélése: Ausztráliában például megtekinthető az Ausztráliát felfedező Cook kapitány szülőháza, amelyet téglánként hajóztak be és raktak öszsze újra merő tiszteletből.
Ausztrália arra is jó, hogy belegondoljunk: a húsvét nem feltétlenül tavaszünnep. A Dél Keresztje alatt például az ősz kezdetét jelzi. Az északi félteke emberének lelkében persze ott lappanganak a kulturális előzmények a pogány tavaszköszöntőktől a pászkaünnepig – Jézus Krisztus „társadalmi forradalma” azonban túlmutat a naptárbeli szimbólumokon és a földrajzi meghatározottságokon: térben és időben egyetemesnek tűnik. Ha már aktualizáltunk, s a krisztusi tanítást a mai konzervatív– szociálliberális erőtérbe helyeztük, érdemes továbbgondolni: ha a názáreti a mai értelemben vett politikai pályára adja a fejét, vajon felismernénk-e az érkezését? Meg tudná-e teremteni a magabiztosság és a népe iránti alázat ama elengedhetetlen kettősségét, amely nélkül azóta sincs hatásos és hatékony választott vezető? Segít-e ebben a felismerésben a mindenhatónak gondolt demokrácia, amely egyik első megnyilvánulásaként Barrabást hozta ki győztesnek Jézussal szemben? Beszélhetünk-e vajon négy vagy öt évre választott e világi messiásokról? S ha mégis sikeres az újszövetségi káderpolitika, segít-e a (ki) választott vezetőnek az istenadta nép? Segédkezik-e cipelni virtuális keresztjét? Nyújt-e neki Veronika-kendőt az önkéntes kálváriajárás során, vagy csak azon jár az esze, hogy sorsot vessen a ruháira? S hányszor kell hallanunk a szót: „Bevégeztetett”; hogy ne kezdjük újra meg újra megmászni a Golgotát?
Feltámadásaink a történelmi tapasztalat szerint mindig magasztosak, de soha nem véglegesek. A história arra int: az egyén – bármennyire kiteljesedjenek is szabadságjogai – a közösség nélkül értelmezhetetlen. Közösségi vezető pedig nem létezik áldozathozatal nélkül. Közösség sem áldozat nélkül. Amikor húsvétkor – túl az óriásplakátok magasán – felpillantok a három keresztre, mindig erre gondolok. Meg arra, hogy az én országom ebből a világból való.