Kádárizmus és gyurcsányizmus

Újabban a kádárizmust is forgatja bunkósbotként a jelenlegi magyarországi miniszterelnök. Ő, a kádárizmus többszörösen tipikus terméke, vádolja az ellenzék vezetőjét a kádárizmus visszahozatalának szándékával, aki – a kádári műszerénységet leszámítva – mindenben a kádári hatalomgyakorlást idézi.
Ebben a folyamatban az a legfontosabb, hogy miközben lazaságot és liberalizmust imitál, verbalitásában, káderpolitikájában, lekenyerező lépéseiben, gátlástalan hatalmaskodásaiban stb. a legkeményebb személyi koncentrációjú hatalmat reprezentál. Gyurcsány is, mint Kádár, meg van győződve arról, hogy rendszere és uralma mindenkinek jó – néhány alkalmatlankodót leszámítva. Így aztán ezekkel szemben – lassan a jogállamiságot is feszegetve – minden megengedhető. A mai hazai média gleichschaltolása – a kevés ellenzéki fórumot kivéve – már kádári mértékű. Lassan minden fontos független pozíciót betöltő tisztségviselőt levadásztak. Tehát a gyurcsányizmus sem tűri a politikai függetlenséget, sőt azt csak mint ellenséges pozíciót tudja értelmezni („fideszes árnyékállam”). A kádárizmus a saját maga okozta gazdasági nehézségek fokozódásával egyenes arányban növelte a szociális demagógiát és a „liberális” propagandát/manipulációt. A gyurcsányizmus egyenesen ebben találta fel az uralom lényegét – a klientúra gazdagodási igényeinek feltétlen kielégítésén túl. Ebben a virtuális világban aztán minden megoldódott – főleg távlatos ígéretekkel. A gyurcsányizmus nagy aduja most a „15 000 milliárdnyi
EU-s pénz”, amelyet, főleg vidéken, a propagandisták már fejenkénti aranyesőként prezentálnak – mindent maguknak tulajdonítva.
A kádárizmus is mindig a jövőben javult s oldott meg mindent. Az árak emelkedtek, de az életszínvonal-politika sikerei kétségbevonhatatlanok voltak. Gyurcsány meg van győződve arról, hogy ma nálunk nagy a jólét, s a vásárlóerő annak ellenére fokozódik, hogy évek óta infláció feletti a megélhetési költségek emelkedése. S a kádárizmusban fogant „liberális” média visszhangozza, erősíti mindezt. A közszolgálatinak nevezett televízióból lassan semmit nem lehet megtudni azon kívül, hogy ott jó barátok jóízűen beszélgetnek néha politikáról is.
A kádárista nyugalom túlélésre berendezkedett csendjét csak a miniszterelnök egyre tragikomikusabb szereplései zavarják meg. Csak itt van lényeges különbség Kádár és Gyurcsány között (s persze magánvagyonilag is, bár egykor az egész ország János bácsié volt). Kádárt semmi nem hajtotta a gyakori szereplésre, hiszen anélkül is biztosan megnyerte a következő „választást”. A gyurcsányizmusban a vereségtől való félelme állandó hiperaktivitást vált ki. A politikai show-műsorok színvonalát egyre inkább a legprimitívebb agyakhoz mérve viszont már kádári mértékű és gátlástalanságú a hazudozás.
S ebben a legfelháborítóbb a „szocializmusban” tetszelgése egy olyan társaságnak, amely már Kádár idején sem hitt eszmében, eszményekben. Már akkor is, ahogyan most, az egyéni és csoportos érdekérvényesítés volt az egyetlen cél. Gyurcsány ezért is érzi kádárizmusnak azt, hogy a Fidesz értékelvű alapon, komolyan veszi a szociális kérdéseket, s nacionalizmusnak azt, hogy Orbán Viktor valóban a nemzeti érdekképviseletben gondolkodik. A hit persze – mint Kádárék idején is – csak elavult vagy átkosan klerikális lehet.
Nos, itt van valóban egy mély elválasztó árok Magyarországon a politikai táborok között. Mivel ma a hatalom partján az üres késői kádárizmus önző haszonélvezői (és a megtéveszthető szegények) állnak, míg a túlparti sokszínű értékelvűségben – ez persze nem jelent semmiféle hibátlanságot vagy kritizálhatatlanságot – azok sorakoznak, akiknek magasabb céljaik is vannak. A kádárizmus és a gyurcsányizmus egyaránt nyomorúságos materializmus, amely a többségnek keveset, míg egy kisebbségnek nagy jólétet jelent. E jólét fenntartásáért viszont minden megengedhető, ami az adott pillanatban rendelkezésre áll. A helyzetben és nem a „lényegben” van hát a különbség, a létezés posztkommunista folyamatosságában.

A szerző történész, egyetemi docens