Két politikus, két Magyarország egy tévéstúdióban

Tessék választani! Valamikor régen volt ezzel a címmel egy rádióműsor. Friderikusz Sándor (talán neki is kádárista nosztalgiái vannak?) készített egy műsort, amelynek mintha a valódi címe ez lett volna: „Tessék választani!”
Láttunk két embert. Egy sportminisztert, aki pártpolitikai tőkéjét kapcsolatira váltotta, így lett sikeres vállalkozó, majd kapcsolati tőkéjét visszaváltotta politikaira. (Rubelt dollárra, dollárt rubelra.) És láttunk egy hét évvel ezelőtt megválasztott miniszterelnököt, aki végigvitt egy ciklust, amelynek egyetlen esztendeje is sikeresebb volt, mint az elmúlt közel három év.
Nem csak két embert láttunk. Hanem két hozzáállást az ország ügyeihez. Kétféle szemléletet, kétfajta gondolkodást. Az egyik embernek azt mondták: gyere, öreg, kell egy fiatal. Láttunk két embert: egyiket a párt hívta, a másik elhivatott. Láttuk az arcuk mögött a fiatal énjüket. Láttuk a KISZ-vezetőt, akinek nem voltak gondjai a rendőrállamban. És láttuk a másikat, akit politikai tüntetésért megvertek ugyanakkor, ugyanabban a rendőrállamban.
Megláttuk ezt a két embert. Megláttuk az arcukat, ráncaik mögött azt, hogy mit is képviselnek, megláttuk homlokuk redői mögött az énjüket. Amíg emberek arcát mutatja nekünk a képernyő, addig nem leszünk manipulálhatók. És hallottuk őket. Egyiket arról, hogy „az eredmények biztatóak”. Ilyen semmitmondóan talán még a fáradt Kádár János se fogalmazott. Talán Németh Károly, amikor – nem önszántából – intellektuális erőpróbának vetette alá magát.
Mit hallottunk még? Azt, hogy „mértéktartással, de elszántan”. Mindegy is, hogy mit. A lényeg, hogy mértéktartással. De elszántan. Akinek ez kevés lenne, annak is hullott morzsa, például ez: „elszántan, de felelősséggel.” Miért „de”? Ki tudja. Jó szó az a felelősség. Ha az embernek végképp semmi nem jut eszébe, a felelősségről akkor is lehet beszélni. Például ki lehet jelenteni, bár nem igaz, de jól hangzik: „felelősség kérdésében nincs különbség kormány és ellenzék között.” Na, ezt tűzzétek a kalapotok mellé! Mintha a sebész a műtőben azt mondaná: felelősség kérdésében nincs különbség köztem és az ápolónő között. Jól hangzik? Jól. És milyen demokratikusan! De ha operáltatjuk magunkat, biztos, ami biztos, menjünk át egy másik sebészhez.
A másiknak a négyéves ciklus tanúsága szerint a kormányzati felelősség súlyáról elég határozott véleménye volt. Kormánya döntéseiért mindig vállalta a felelősséget. (Aki nyilatkozataiban egyetlen mondatot talál, amely szerint az általa vezetett kormányzat döntéseiért az ellenzék a felelős, azt javasoljuk Pulitzer-díjra.) A 2002-es választás elvesztése számára „tapasztalattá szelídült”, amelyekhez most új tapasztalatokat gyűjt. Készül. „Hallgassuk meg egymást”, ez volt beszédének egyik legfontosabb üzenete. Ezért ment Várpalotára, Óbudára, ezért utazott vonaton, „másodosztályon, mert ott hallani a legjobb ötleteket”.
Láttunk két embert, közülük az egyik azt mondta, föl sem merülhet, hogy előre hozott választások legyenek, mert megvan a parlamenti többség. Mint a snapszliban: piros az adu, én nyertem. A másik kormányzása idején se dőlt hátra elégedetten a miniszterelnöki székben: na, megvan a parlamenti többség, a többibe meg belejövünk. Ezért neki volt mit elsorolni, ami kormányzása idején létrejött: Mária Valéria híd, Nemzeti Színház, diákhitel, minimálbér megduplázása, családi kedvezmény az adózásnál, gazdaságmegújító program. Amikor fölesküdtek, az egyik színpadiasan a szívére tette a kezét. Másnap fél Budapest viccet mesélt: láttad? Megtapogatta, megvan-e a pénztárcája. A másik 1998-ban azt mondta a fogadalma végén: Isten engem úgy segéljen! És mivel az arca ugyanezt mondta, másnap láncban ugrottak neki a progresszivitás bajnokai.
Két embert láttunk. Két miniszterelnököt. Tessék választani! Az egyik azt mondta, azért tartott hosszú, szürke, terjengős beszédet, hogy „ne a személyiség legyen erős”. Valaki megnyugtathatta volna otthon: nem kell ilyesmitől tartania. Megtudtuk, hogy a hosszú, szürke beszéden szürkületkor kezdett dolgozni, és a pitymallat a számítógép mellett találta őt. (Talán nem kellene az ilyesmit utolsó napra hagyni.)
Szó mi szó, Friderikusz a csíkos inges riportalanyától mintha elálmosodott volna. Aki előrehajolt kicsit, csinosan behajlított jobb csuklójára támasztotta az állát, mint a lányok a tánciskolában, amikor nem kéri föl őket senki. Hírlik, hogy csíkos ingétől hidegrázást kapott a kameraman, mi lesz a képfelbontással, de nem történt baj, a gallér is nagyszerűen állt. A csíkos ing állta a sarat. A nyakkendő sem kapott lángra a kamerák tüzétől. (A miniszterelnök ebben is lefőzte a Megasztár riporterét, akinek bizony át kellett vennie fellépés előtt a halszálkás zakóját.)
A másik embernek, az éppen nem regnáló miniszterelnöknek a három év kényszerpihenőtől kissé megmélyültek a ráncai, de azért ő is jól mutatott. Nem támasztotta állát hercigen a kézfejére. Gyanítom, talán tánciskolába se járt. A redők sokszor ottmaradtak a homlokán, de azért tudott nevetni, ironizálni, főképpen önmagán. Beszélt róla, mit jelent tizenöt éve parlamenti képviselőnek lenni, mit jelent az, hogy pergőtűzben él, amióta kiállt a Nagy Imre-temetésen és hazaküldte az oroszokat. Megszoktam, mondta, és váratlanul taposómalomnak nevezte a parlamenti politikát. Még váratlanabbul azt hallottuk tőle, úgy érzi magát, mint egy veterán vöröskatona, aki „még látta Lenint”. Friderikusz elnevette magát. De már a második riportalanyáig kifáradhatott, mert egyszer csak azt kérdezte: „Hogy születik a hülyeség?”
Nem emlékszem arra, hogy a hivatalban lévő magyar miniszterelnöknek a közszolgálatiban bárki ilyen kérdést tett volna föl. Interjúalanya megtörten bevallotta a kedves tévénézőknek, hogy neki akkor pocsék napja volt. Reggel az ellenzéket küldte melegebb éghajlatra, este az arab világot. Meggyónta még, hogy egy rendezvényen olyanok közt beszélt, akik szimpatizáltak vele. Ezért csúszhatott ki a száján, hogy az ellenzék vezére „fogja be”. Mert tudta, hogy az övéi közt van, és érezte a késztetést, hogy – érdemes idézni – „kiszolgálja a hallgatók vágyát”. (Derék egy hallgatóság lehetett, csupa tanult ember, otthon csak úgy roskadoznak a könyvespolcok.) Ha ezt a Sas Józsi mondja, az rendben van. Fábry öntörvényűbb, ő nem mond ilyet.
A saját bevallása szerint a közönség kegyeit kereső miniszterelnök gyakran élesbe váltott. Nem ő a showman! Hanem az ellenzék vezére. Orbán Viktor országértékelő beszédét így minősítette: „Egy igazi show-műsort láthattunk.” Kár, hogy tíz másodperc múlva ugyanő ugyanerről a műsorról azt állította, hogy egyébként nem látta. Csak fényképeket nézegetett róla, meg azt a néhány bejátszást, amelyet Friderikusz munkatársainak jóvoltából az interjú elején láthattunk.
Mit tenne, ha március 1-jétől ön kormányozna? – tette föl a kérdést Orbán Viktornak a riporter a máskor újságírói közhelynek, itt azonban sikamlósnak ható kérdést. Orbán ezen a válaszon kevesebbet gondolkodott, mint amikor Gyurcsányról kapott kérdést. Nem okozott neki gondot, hogy azonnal meghatározza a miniszterelnöki teendőket. (Lehet valami Paul Lendvai szavaiban, aki szolid mértéktartással politikai fenoménnek nevezte Orbánt.) Hát nem volt elég a miniszterelnökségből? Nem kapott eleget? – sorjáztak a kérdések. „Teljesen mindegy, hogy miniszterelnök vagyok-e vagy sem. Kapok így is hideget-meleget” – hangzott a gyors válasz, majd kicsit később, és nagyon mélyről: „Úgy érzem, hogy én ehhez értek. Ez egy szakma ugyanis… Hogyan kell megszervezni egy ország életét úgy, hogy az emberek boldoguljanak?” Elhangzott az is: úgy, hogy az emberek egyről a kettőre jussanak.
Tíz perccel később Gyurcsánytól ezeket a szavakat hallottuk: „Ti vagytok Magyarországon, akik egyről a kettőre akartok jutni.” Ezt nekünk mondta, a „lakosságnak”, lazán tegeződve, ahogy a meggyilkolt Nagy Imre miniszterelnökkel is közismerten pertuban van.
Két ember. Két hang. Az egyik néha elirigyli a másik szófordulatait. Használja is egészséggel, de ugyanazok a szavak rossz mondatokat nemzenek a gondolkodásában. Mire kimondja őket, minden szava üresen kong. Az ellenzék adócsökkentő javaslatait Gyurcsány nem hagyta szó nélkül. Csak érvelni nem volt kedve. Nem ment bele olyan nüanszokba, hogy a körülöttünk lévő országokban, akik sorra lehagynak minket, kisebb az adó. Helyette megelégedett azzal, hogy odapökte: „buta és felelőtlen politikát” akar az, aki adót csökkent és a kiadásokat növeli.
A „buta és felelőtlen” politika képviselőjének bélyegzett ellenzéki politikus nagystílűen bánt a négy hónapos miniszterelnökkel. Ilyeneket mondott: Várjuk ki, mit tesz, milyen döntéseket hoz. Adjunk neki időt. Meg hogy: nem korrekt összehasonlítani a miniszterelnök parlamenti beszédét az övével, mert az Országházban az ember egy évadnyitó elmondásakor kevésbé szabad. Ha ez nem egy párhuzamos interjú lett volna, hanem egy párbaj száz évvel korábban, akkor a nagylelkűségtől való megaláztatásban Gyurcsány segédei már elsírták volna magukat. „Ti jöttök!” – mondta Gyurcsány, valószínűleg a népre célozva. S hogy „az ország nem abból él, hogy ezt is, azt is kontrollálom”.
Az ország valóban nem abból él. Abból más él (elég jól), hogy a kormány nem kívánja „ezt is, azt is” kontrollálni. Néhány százezren szerettük volna tudni, hogy mi tartozik pontosan az „ezt is, azt is” kategóriába, amit fölösleges ellenőrizni. A vállalkozók például máig nem tudják, hogy az áfakifizetések visszatartását ellenőrizte-e felelős ember, vagy pedig az a halom pénz, jogos járandóságuk a kontrollt nem igénylő „ezt is, azt is” halmazba tartozik-e? Az ilyesmit legalább annyira szeretnénk tudni, mint hogy Bácsfi Diánának bőrfejű-e az udvarlója. Vannak emberek, akik ha megszólalnak, olyan érzésünk van, mintha valaki szinkronizálná őket. Jó ez a szinkronhang, de milyen az ő igazi hangja? És jól fordítják? Tud-e magyarul a fordító, vagy ennyire gyenge az eredeti szöveg?
Elkezdjük figyelni a szájmozgást. Döbbenten látjuk, hogy a szájmozgás megegyezik a hanggal.
„A beszéd: politikai tett.” Így hallottuk Gyurcsánytól. Jól mondta. Hosszú, szürke beszéde egy sok évtizedes, hosszú, szürke politikát idézett föl.
Csakhogy ezt az eledelt egyszer már kivettük a fagyasztóból 1994-ben, és már akkor se volt jó ízű. Minden háziasszony tudja, hogy az egyszer fölmelegített ételt nem szabad újra lefagyasztani. Finnyás ország ez, nem veszi be a gyomra a mosléknakvalót. A mérgezési tünetek elég drasztikusak lesznek.
Szóval: tessék választani. Ne most, mert ma még tart a verbális ámokfutás. A reggeli miniszterelnöki interjúban azt halljuk, hogy a gazdák sztrájkja szakmai és nem politikai kérdés. Nosza, ugrik az intéző, rohan le a Parlament elé. „Emberek, ne a pénzeteket követeljétek, itt azt kell eldönteni, hogy ez szakmai vagy politikai kérdés. Este szavazás lesz róla a kettesen.”
Mit beszél ez a jámbor? – kérdezték a gazdák.
„Én bizonyos értelemben túl vagyok a politikán” – mondta a kettő közül az a miniszterelnök, aki huszonéves kora óta parlamenti képviselő. A homlokán az árkokat nézve ez nagyon is hihető.
Negyvenkét éves. Neki még sok ideje van.
Magyarországnak van egyre kevesebb ideje.

A szerző irodalmi szerkesztő