Konszenzuskérdések az államfőválasztás előtt

Időről időre felvetődik az igény a közéletben a politikai konszenzus iránt. A politika szereplői a napi csatározások szüneteiben – legfőképp az egész nemzetet érintő ügyekben – alkalomadtán szükségét érzik az összefogásnak, ez a törekvés azonban általában megmarad a retorika szintjén. Ilyen konszenzusigény volt tapasztalható az uniós csatlakozás vagy nemrégiben a Nemzeti fejlesztési terv ügyében, legutóbb pedig a közelgő államfőválasztás kapcsán találták fontosnak kimondani a pártok, hogy készek a megegyezésre. A Fidesz jelezte, hajlandó az együttműködésre, és konzultációt javasolt, a kormányoldal pedig, bár közjogilag nem köteles egyeztetni a köztársaságielnök-jelöltekről, egyelőre nem zárkózott el nyilvánosan a tárgyalás lehetőségétől.
A pártok szempontjából nem közömbös vagy mellékes, hogy ki tölti be az államfői tisztséget, a politika szereplői számára releváns kérdés, ki kerül a köztársasági elnöki székbe. A pozíció jelentőségét jól demonstrálja a pártoknak az eddigi elnökválasztások alkalmával gyakorolt magatartása is. A tisztség politikai jelentőségét mutatja a politikai erők nem múló érdeklődése az államfőválasztás módja iránt. Több népszavazási kezdeményezés volt a témában, újra és újra napirendre emelték a kérdést (parlamenti vagy közvetlen választás?). Ezúttal azonban nem ez a dilemma áll a középpontban, hanem a jelölt személye mellett a támogatás mértéke a fő kérdés.
1990-ben Göncz Árpádot egyetlen jelöltként, a pártok konszenzusa mellett választotta a parlament köztársasági elnökké (295 igen szavazattal). Az egyetértés mögött azonban komoly politikai érdekek, egyezkedések álltak, amelyek végül politikai megállapodást eredményeztek egy rendkívüli szituációban. Az MDF– SZDSZ-paktum értelmében az államfői tisztségért cserébe a szabad demokraták hozzájárultak a kormányozhatósághoz szükséges alkotmánymódosításhoz.
1995-ben a szocialista-liberális koalíció jelöltjeként, Mádl Ferenccel szemben választották meg az első fordulóban Göncz Árpádot köztársasági elnöknek (259 igennel). Ekkor nem a pártok konszenzusos jelöltje volt Göncz, hanem csak a kétpárti koalícióé, ráadásul kihívója is akadt. Az ellenzéki pártok közül az MDF, a Fidesz és a KDNP (az FKGP már előre bejelentette, nem vesz részt az elnökválasztáson, tiltakozásul a választás módja miatt) közösen jelölte Mádl Ferencet, akinek azonban ekkor még nem volt reális esélye a győzelemre, jelölése – mondhatni – jelképes aktus volt. Az alternatív jelöltállítás ténye egyes akkori vélekedések szerint eleve ellenkezik az államfői intézmény egész nemzetet képviselő mivoltával, mivel így kampány kezdődhet, amelyben a jelöltek egymással is kénytelenek foglalkozni, és ez a politikai harc nem méltó az államfői tisztséghez. Ezzel szemben mások azt hangsúlyozták, hogy a demokrácia szabályainak megfelel a több jelölt versenye. Ezt a gondolatmenetet folytatva felvetődik tehát a kérdés, vajon az elnöknek szükségszerűen élveznie kell-e az összes párt bizalmát ahhoz, hogy az egész nemzetet képviselni tudja.
2000-ben lejárt Göncz Árpád egyszer megújítható mandátuma, és a kormánypártok által javasolt Mádl Ferencet választották köztársasági elnöknek, aki egyedüli jelöltként indult a szavazáson. Mádl csak a harmadik fordulóban, egyszerű többséggel nyerte el a tisztséget (243 igennel), miután az első két fordulóban nem szerezte meg a képviselők kétharmadának támogatását. Történt ez annak ellenére, hogy a szocialista-liberális ellenzék nem indított riválist a választáson. A szavazás előtti tárgyalásokon, illetve az előzetes nyilatkozatok alapján az MSZP és az SZDSZ képviselőinek többsége is támogatásáról biztosította Mádl Ferencet, a parlamenti pártok közül egyedül a MIÉP jelezte, hogy nemmel fog szavazni. Éppen ezért volt meglepő, hogy az első forduló eredménytelen lett, bár csupán hét szavazat hiányzott a minősített többséghez. Ellenszavazatokra ugyan lehetett számítani az MSZP és az SZDSZ frakciójából is, sőt a kisgazda honatyák egy része is voksolhatott nemmel, de azt talán senki nem várta, hogy a második forduló is kudarccal végződik. A titkos szavazás miatt nem zárható ki elvileg, hogy akár a Fidesz vagy az MDF képviselői közül sem tartotta magát mindenki a pártfegyelemhez, de ez a feltevés leginkább csak az ellenzéki véleményekben jelent meg, mivel ellenkezett volna a kormányzó pártok jól felfogott politikai érdekével. Bárhogy is történt, az elnökválasztás politikai relevanciáját jól mutatta a szavazás körül kialakult vita: a pártok egymást okolták azért, hogy nem sikerült elsőre kétharmados többséggel államfőt választani. Bár egyetlen jelölt indult és így elvileg nem volt tétje az elnökválasztásnak, mégis üzenetértékkel bírtak a szavazás körülményei.
Az államfő politikai súlyára, megítélésére, elfogadottságára nemcsak megválasztásának módja van hatással, hanem annak is meghatározó jelentősége lehet, hogy miként történik a jelölése, a politikai erők között mennyire alakult ki konszenzus a személyét illetően. A köztársasági elnök első számú feladata, hogy kifejezze a nemzet egységét, ennek a követelménynek pedig elméletileg jobban megfelel, ha minél szélesebb konszenzussal megválasztott, sőt közösen jelölt személy tölti be a tisztséget. Ami pedig a közelmúltban felvetődött civil kezdeményezést illeti (110 közéleti személyiség, bal- és jobboldaliak egyaránt, Sólyom Lászlót javasolták az államfői posztra), közvetlen elnökválasztás híján egy ilyen akció vélhetően hozzájárulhat az elnök társadalmi elfogadottságához. A gyakorlatban eddig a megválasztott államfő mindig a pártok jelentős többségének támogatását élvezte, a szavazatszámok pedig nyilvánvalóan az egyéb körülmények összefüggésében, az adott kontextusban értékelendők (volt-e ellenjelölt? stb.). Ezeknek a számoknak és a szavazás körülményeinek azonban inkább csak rövid távon lehet hatásuk. Göncz Árpád és Mádl Ferenc egyaránt a társadalomban elfogadott, magas legitimitású köztársasági elnöknek bizonyult. Kiemelkedő népszerűségük, amely persze nem választható el magának a tisztségnek, az intézménynek kijáró bizalomtól, szintén ezt igazolja. Bár annak, hogy mely pártok jelölték az aktuális államfőt, a későbbiekben lehet jelentősége, a politika szereplőihez való viszonyát, politikai súlyát inkább az határozza meg egy adott időszakban, hogy az elnök milyen kérdésekben szólalt meg, és milyen álláspontokat foglalt el.

A szerző a Vision Consulting politikai elemzője