Pénzosztók és művészek

Nemrég petíció jelent meg az Erzsébet téri Gödör Klub honlapján, amelyben a Gödörben fellépő zenekarok, a szervezők, valamint az aláírók az ellen tiltakoznak, hogy az államtól visszakapott területen működő intézményt a hasznosítási pályázat kiírásáig a Petőfi Csarnok üzemeltetésébe adja a főváros, mert attól tartanak, hogy anyagi okokból elvész az, ami a Gödörben jelenleg érték, vagyis a klub által képviselt alternatív zenei és színházi, valamint képzőművészeti kultúrát a sokkal több pénz reményében a Gödörben is felváltja a tömegkultúra. A főváros kulturális bizottsága és a Petőfi Csarnok igazgatója azt ígéri, hogy ez nem lesz így – ugyanakkor kikötötték, hogy a Gödör nem teheti veszteségessé üzemeltetőjét, a csarnokot, és a keresztfinanszírozási rendszer elvén az Erzsébet téren lévő mélygarázs bevételeiből (amit állításuk szerint a klub eddig is megkapott), illetve az itt kialakítandó üzlethelyiségek bérleti díjából el kell tartania magát.
A kultúrafinanszírozás ilyen módja viszont attól eltekintve sem tűnik megnyugtatónak, hogy a Gödör üzemeltetői azt állítják: eddig sem láttak egy fillért sem a mélygarázs bevételeiből, vagyis úgy-ahogy, de magukat tartották el.
A valódi kérdés az, milyen kapcsolatban állnak a pénzosztásra a társadalom által felhatalmazott politikusok (állami és önkormányzati képviselők és döntéshozó testületeik) a kultúrával, és a művészek a politikával, és mennyire képviselnek a politika által támogatott, illetve nem támogatott kulturális irányzatok és művészek valódi értékeket.
A kulcs a kultúra fogalma. A kevésbé demokratikus, az idők mélyén az igazságosság nevében eltűnt korokban élesen kettévált a tömegkultúra és az elitkultúra; és a vásári komédiás remek farce vagy commedia dell’arte alakításából, ha elég jó volt, megélhetett, míg a vándorpiktor megörökíthette a pénzes kereskedők arcmását, de a Medici família mégis inkább Buonarottit pénzelte és Dante Alighierit olvasott. Utóbbi kettő idővel persze „híres” lett, de hogy a hírnév mögött mit ért belőlük a mindennapokba törődött kisember, az igencsak kétséges, elég megfigyelni a firenzei Accademián a bédekkeres turisták arcát, akik Michelangelo három remeke mellett továbbrobogva két és fél percig obligátcsodálják a Dávid-szobrot, aztán kipipálják az útikönyvben; és mielőtt még félreérthető lenne, nem a jogot vonom kétségbe, csak a megértést.
Abban a korban, ahol a tömeg mainstreamkultúrája a vásári komédia, a fejedelemé Michelangelo, és mert a fejedelemé a pénz és a hatalom, az ő ízlése határozza meg, ki kap pénzt arra, hogy művész lehessen – a vasárnapi festészet ugyanis eddig egyedül a felettébb rejtélyes sorsú Vermeernek sikerült, ki tudja, hogy.
A demokrácia viszont, ha tetszik, ha nem, nem más, mint a tömegek jogának kora, aminek igazságosságát ép erkölcsi érzékkel nem lehet vitatni; az viszont érdekes kérdés lehet, hogy ez azt jelenti-e, hogy a tömegízlés korának is kell lennie, és az állam (vagyis az adófizetők) pénzét a kultúratámogatáskor szükségszerűen a tömegkultúrának (a közszolgálati lagzilajcsiknak) kell elnyelniük, míg a valódi értéket teremtő művészek a nyomorgás, a széklábfaragás vagy a tömegízlés kiszolgálása között választhatnak, esetleg megpróbálhatnak abból némi támogatásra szert tenni, hogy egy adott politikai párt szellemi holdudvarát alkotva konkrét politikai elképzelések mellé állnak vagy mögé ülnek. (Ez messzire vezet, mert az akció szemlélője nehezen választja szét a megélhetési meggyőződést és a valódi meggyőződést; egy bizonyos értékrendszer vállalását viszont akkor is külön kell választani a művészi teljesítménytől, ha ma Magyarországon a politikai hovatartozás mindent meghatározni látszik.)
A „sikeres” – elismert, közismert vagy a kereskedelmi televíziók és életmódmagazinok korában inkább sztár – kultúrateremtő ugyanis nem feltétlenül értékteremtő is egyben. A cirkusz természeténél fogva vonzóbb a nagyközönség számára, mint a stúdiószínház.
Csak éppen ez nem azt jelenti, hogy a sikeresség elvén kell a kultúrát meghatározni és támogatni, mert a valódi érték a maga korában soha nem lesz annyira sikeres, hogy eladja magát. Egyszerűen azért, mert nem az elsődleges társadalmi igénynek (szórakoztatás) akar megfelelni, hanem a művészek számára végső soron egyetlen lehetséges szabálynak, amit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk minőségnek.
És egy adott ország kultúráját hosszú távon sajnos nem a belterjes „sikeresség” – ami Hegyeshalomnál véget ér –, hanem a minőség határozza meg, ami, még ha a szavazópolgárok nem érzik is mindennap a bőrükön, ugyanúgy befolyásolja az ország mentális állapotát és így kapacitását, mint a gazdasági mutatók a szociológiai állapotát; vagy egyszerűbben fogalmazva egy ország épp annyit ér, ahány valódi értékeket teremtő művészt élni és alkotni hagynak benne.
És ilyen szempontból elég rosszul állunk. A (Közszolgálati) Lagzi Lajcsi és A nagy könyv című grand écart ugyanis a döntéshozók és a pénzosztók szemében támogatásra érdemes, míg a Gödör, ahol mondjuk a húsz éve valóban minőségi kultúrát képviselő, bár semmilyen rezsimhez nem dörgölőző Balaton együttes vagy az új nemzedékből az Anima Sound System, a Másfél és a Quimby zenél, tartsa el magát, Tarr Béla új filmje meg „megvalósíthatatlan”, míg a rettenetes hírveréssel beharangozott pályázatot az írók számára az idén már csak a dráma kategóriában írta ki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a prózaírók és a költők meg vagy írnak drámát, vagy menjenek pizzafutárnak, a quattro formaggi úgyis kelendőbb, mint a chorijambus.
Tényleg az kell ennek az országnak, hogy a száz év múlva vélhetőleg a neten terjesztett történelemkönyvek A második évezred elejének magyar kultúrája című fejezetében az szerepeljen: „Nem létezhetett”?
Ami azt illeti, az állampolgárokról nagyon sok forintot gombol le a magyar állam havonta járulékok és adó formájában, és nagyon sokuknak nem tetszik, hogy ennek a pénznek még ha oly kis részét is, de kultúrszemétre költi a modern, önkormányzatokkal és közalapítványokkal súlyosbított, százkarú államfejedelem. És ezek az állampolgárok nem akarják a lagzilajcsikat tovább hizlalni, mert azt a zenét szeretik, amit a Gödörben játszanak, és abból a közel kétezer aláírásból, ami a petíción áll, úgy tűnik, hogy „sokan vannak kevesen”.
És elegük volt.