A gazdák csatát nyertek, háborút még nem

A gazdademonstrációnak ugyan vége, de hátra van a mezőgazdaság konszolidációja. A versenyképességhez elengedhetetlen végre egy, a mezőgazdaság ügyeit intéző bank alapítása. Olyan piacpolitikát kell kialakítani, amely megfelelően védi a hazai termékek piacra jutását, másrészt megakadályozza, hogy silány minőségű, dömpingáron behozott termékek okozzanak versenyhátrányt a hazai termékeknek. Emlékezzünk az elmúlt időszak importbotrányaira. Számos EU-ország rendszeresen alkalmazza azt az egyszerű és olcsó módszert, hogy olyan élelmiszer-biztonsági követelményt ír elő, amely vizsgálatok ad hoc elvégeztetése időben lehetetlenné teszi az exportot. Gondoljunk csak arra, hogy húsvét táján mindig megjelennek azok a rémhírek, hogy bizonyos állat-egészségügyi problémák vannak hazánkban, ezért korlátozzák a bárányimportot, azután eltelik az ünnep, kiderül, hogy az egészből semmi sem igaz, vagy nem érinti az exportot, a bárányok megnőnek és az ünnep is elmúlt.
Továbbra is nagy gond, hogy a kilencvenes évek elején elkótyavetyélték a hazai mezőgazdasági feldolgozóipart. Csak egy példát említenék: meg kellene oldani azt, hogy a hazai fűszerpaprika magyar csomagolással kerüljön az EU piacaira, és ne zsákosan kiszállítva a német kereskedőhöz, hogy aztán ott csapódjon le az extraprofit. Apropó, extraprofit: sürgősen olyan szabályzókat kell hozni, hogy amennyire csak lehet, záruljon az agrárolló, azaz a nyereség megosztása legyen reálisabb a termelő és a kereskedő között. Nevetséges, hogy a tej felvásárlási ára 70 forint (ezt se kapja meg mind a termelő), közben meg nem lehet 170 forint alatt jó minőségű tejet venni az áruházakban.
Sokszor halljuk, hogy mezőgazdaságunk nem versenyezhet az olcsó ausztrál, dél- és észak-amerikai, afrikai, ázsiai termékekkel. Ez igaz abban az esetben, ha tömegárura gondolunk, ami ipari alapanyagként kerülhet feldolgozásra a piacra, mintsem a minőségi termékekre. Ezt nemcsak az élelmiszer-biztonsági botrányok húzzák alá, hanem az a tény is, hogy ténylegesen azon nagyüzemekkel a hazaiak nem versenyképesek. De itt térjünk ki a ma már állandósulni látszó birtoknagysági vitára. Számos uniós példát sorolhatnánk fel, hogy mely országokban vannak kis, sőt a hazai átlagnál kisebb birtoknagyságok, amelyek működnek. Lehet, hogy nem termelnek extraprofitot, de fenntartják magukat és eltartanak belőle családokat. Nagyon fontos lenne, ha kialakítanánk egy magyar agrárstratégiát, meghatároznánk a legfontosabb lépéseket, amelyek egyrészt alkalmazkodnak az EU-elvekhez, azaz figyelembe veszik a mezőgazdaság azon fontos feladatát, amely a környezetgazdálkodás alapjain nyugszik és a vidék fejlesztésének, fenntartásának feladatait teljesíti. De nem felejtik el azt az alapvető tényt, hogy hazánk természeti adottságai (talaj, éghajlat stb.) alapján kiváló minőségű élelmiszer-ellátást tud biztosítani. Ezért azon elképzelések, hogy ne élelmet, hanem biomasszát, ipari alapanyagot állítsunk elő, merő képtelenség, olyan lenne, mintha valaki venne egy versenyautót, és azzal szállítaná el a kommunális hulladékot. Hagyjuk eme ötleteket azon országoknak, ahol nincsenek meg a megfelelő adottságok a minőségi termelésre.
A túltermelési rémképek hirdetésével is fel kellene hagyni, hiszen a korábbi három hónapos gabonatartaléka a világnak egy hónapra csökkent, és Európa a mezőgazdasági termékek mintegy hatvan százalékát más kontinensről importálja. Mi történne, ha egy komoly termesztési katasztrófa sújtaná a világot, vagy más tényezők miatt élelmiszerhiány lépne fel? Nem hiszem, hogy bárki szeretné megérni a második világháború azon időszakát, amikor milliók haltak éhen.
Feladat van tehát bőven, de óva intenék egy olyan agrárstratégia kidolgozásától, amelyben olyan szakpolitikusok vennének részt, akik a rendszerváltás óta eltelt időben meghatározó szerepet vittek a magyar mezőgazdaság tönkretételében, vagy akár csak annak privatizációs haszonélvezői.

A szerző az MTA rendes tagja