A nemzetellenességtől a nemzetárulásig

Az év március 19-én Székhelyi József, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója a „holt udvar mohikánjai nevében” szót kért és kapott az SZDSZ Szegeden megtartott küldöttgyűlésén. Saját bevallása szerint célja a politikai osztály bírálata és az SZDSZ felrázása volt. Ennek leghatékonyabb módját abban vélte megtalálni, hogy Orbán Viktort „Tokaj hímvesszejének” nevezte, aki „szétcsepegteti nektárját az országban.” A nemzetellenes, globalista ötödik hadoszlop pártjának katonái kifejezetten szellemesnek találták az elhangzottakat és valószínűleg külön díjazták, hogy a Himnuszt is sikerült ebbe az ízléstelenségbe belekeverni. Senkinek sem jutott eszébe tiltakozni. Rendben valónak találták az ellenzék vezérének megalázását és a Himnusz sorainak elferdítését, meggyalázását. Az SZDSZ küldetéstudattól vezérelt küldötteit nem zavarták a szárnyaló szavak, elvégre az ő tévedhetetlenségük legendás szürkeállományukon és szocializációjukon alapul. Pető Iván, Horn Gábor, Magyar Bálint és társai nem éreztek belső késztetést az elhatárolódásra. Elvégre nem róluk és nem is a holokausztról volt szó. A többi meg nem számít. Székhelyi különben is magánemberként beszélt, ráadásul nem mondta ki Orbán Viktor nevét, csupán országos vezérként és OV-ként utalt rá. Egyébként is csak „egy szeretetteljes fricskának” szánta az egészet, hiszen ő csak „egy keserű értelmiségi panaszait” fogalmazta meg arról, mennyire eltorzult a rendszerváltozás éveinek Fidesze. Egyébként is: ő nem kerepelt és nem fütyült, hanem a saját véleményét fogalmazta meg. A Fidesz annyit tehet az ügyben, hogy nem támadja a színházigazgató-magánembert, hanem kiáll a szólás szabadsága – azaz Székhelyi – mellett. Lemondani nem kíván, mert nincs miért.
Székhelyi sem színészként, sem rendezőként nem alkotott semmi maradandót, így aztán kész rejtély, hogy Szeged város szocialista–szabad demokrata vezetése milyen szempontok alapján nyilvánította alkalmasnak a főigazgatói poszt betöltésére. De mint a történtek is jelzik, Székhelyi Józsefben nem kellett csalódniuk: a megfelelő pillanatban tudta, hogy mit és hol kell elmondania. Igaz, ezúttal kicsit túllőtt a célon, ezért az MTI-hez eljuttatott közleményében a lovagiasság szabályaira hivatkozva közölte: „Felismertem, hogy sokak szemében magánemberként és hivatalban lévő főigazgatóként is szálka, sőt hímveszsző vagyok.” Ezt nyilvánvalóan iróniának szánta, de a formális logika szabályai szerint a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója – ezek szerint – egy SZDSZ-es hímvessző. Botka László MSZP-s polgármester ezt rendjén valónak találta: nem tervezi Székhelyi József menesztését.
Egyébként sincs joga senkinek kétségbe vonni az ő nemzeti elkötelezettségét, mert Székhelyi József úr – saját értékelése szerint – igazi polgár és demokrata. Kölcsey és Bibó híve. Hogy akkor miért tesz ilyen kijelentéseket, arra nem kaptunk érdemleges választ.
De nem is kaphattunk, mert Székhelyi József valójában a másság és a nemzetellenesség pártjának lelkes aktivistája. (Nehezen hihető, hogy ne tudná milyen ügyet szolgál.) Ez a párt azért választotta elnökévé Kuncze Gábort, „mert ő nem zsidó és nem kommunisták a szülei.” (Beszélő, 1998. októberi szám.) Az SZDSZ értékrendje szerint – ahogy azt hirdették – az idegen szép! (Ez utóbbi a párt egyik ideológiai alapvetése.) Hogy a magyarokkal mi a baj, azt nem tudjuk. Az SZDSZ-es főpolgármester vezette Budapesten a homoszexuálisok és transzvesztiták exhibicionizmusának megnyilvánulását a büszkeség napjának nevezik. A szabad demokrata vezetésű oktatási tárca egyik legfőbb törekvése a közoktatási rendszer szétverése, a nemzeti identitás kialakulását és megerősítését szolgáló tantárgyak – a történelem, valamint a magyar nyelv és irodalom – háttérbe szorítása. Egy SZDSZ-es politikus már kilenc évvel ezelőtt kifejtette, hogy Kölcsey Himnusza mára idejétmúlt, kissé elavult, ezért a Magyar Bálint vezette minisztériumban komolyan fontolgatták egy új Himnusz kiírására szóló pályázat elkészítését.
Miközben Székhelyi a Fidesz állítólagos romlásán kesereg, eszébe sem jut, hogy párttársai – megtagadva korábbi elveiket – 1991-ben elárulták a magyar rendszerváltozás ügyét. A Demokratikus Charta megalakulása óta az SZDSZ a posztkommunista-szocialista baloldal dörzsölt csatlósának szerepét tölti be.
Az MSZP és az SZDSZ a kissé megroggyant öntudatú tízmilliós magyarországi magyarságban gondolkodik, és szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni azokkal a törekvésekkel, amelyeknek célja, hogy a Kárpát-medencében élő tizenötmilliós magyarság számára igyekszik megteremteni a nemzeti összetartozás szellemi-kulturális és közjogi feltételeit. A kettős állampolgárságról 2004. december 5-én tartott ügydöntő népszavazás kapcsán világossá vált, hogy az SZDSZ pártpolitikai okokból nem érdekelt a tizenötmilliós magyarság jogi, szimbolikus és érzelmi egységének megteremtésében. Eörsi Mátyás és társai számára lényegében nem létezik sem egységes magyar nemzet, sem Trianon. A következményeiről nem is beszélve.
De mint annyi minden, az SZDSZ és az MSZP is fejlődik: e két párt egy-egy képviselője időközben eljutott a nemzetellenességtől a nyílt nemzetárulásig. A magyarság egésze számára óriási siker, hogy Brüsszelben az Európai Parlament (EP) külügyi bizottsága – hála a Székely Nemzeti Tanács erőfeszítéseinek – a román csatlakozás feltételéül szabta, hogy az erdélyi magyarság számára biztosítani kell a személyi elvű önrendelkezést, Székelyföld számára pedig az önkormányzatiságot. E történelmi jelentőségű határozat aligha született volna meg a dél-tiroli Michael Ebner és a katalán Ignaci Guardan tevőleges segítsége nélkül. E két képviselő az emberi jogok, a demokrácia, valamint a kisebbségek iránti elkötelezettségével beírta nevét a magyar történelem legszebb lapjaira. Szinte hihetetlen, hogy a bizottság két magyar tagja nem támogatta a javaslatok elfogadását. Tabajdi Csaba szocialista képviselő elegendőnek tartotta volna, ha csak egy kisebbségi törvényt kell elfogadnia Romániának, míg Szent-Iványi István most látta elérkezettnek az időt arra, hogy szót emeljen az erdélyi romákért. Tabajdi Csaba és Szent-Iványi István ezzel feliratkoztak a nemzetárulók szégyenletes listájára: nem vállaltak közösséget a magyar nemzet egészével. Tudjuk, hogy naivitás ezt követelni, de a világ erkölcsi rendje szerint európai parlamenti mandátumukról mindkettőjüknek le kellene mondania. Ezek után ne csodálkozzanak, ha – Eörsi Mátyáshoz hasonlóan – nem lesznek szívesen látott vendégek sem Erdélyben, sem Székelyföldön. Brüsszelben bizonyították be, hogy nincs ott semmi keresni valójuk.
Természetesen tudjuk, hogy nincs jogunk kétségbe vonni senki nemzeti elkötelezettségét. A történtek után viszont mindenkinek be kell látnia, hogy a nemzeti elkötelezettségű magyarok a jövőben nem vállalhatnak közösséget az MSZP és az SZDSZ nemzetáruló politikájával és politikusaival.


A szerző politológus, publicista