A rendszerváltás deficitje az államfőválasztásban

Hosszú utat tett meg a magyar demokrácia 1989. október 23-tól, Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnökségétől a 2005-ös választás po litikai konfliktusáig. Úgy tűnik, hogy az elmúlt tizenhat esztendő – bár alkotmányos értelemben nagymértékű letisztulást hozott az államfői funkció és jogállás tekintetében – máig görget maga előtt néhány, a politikai elitben gyökerező problémát.
A napokban zajló jelöltállítási lázat – amelyet jól jelez az, hogy soha ennyi név nem vetődött fel a köztársaságielnök-jelöltek kapcsán – nem lehet és nem szabad csak önmagában, napi hírsodorban értékelni. Ugyanis ez esetben nem vesszük észre azon politikai elemeket, amelyek végighúzódnak 1990-től a 2005-ös kormánypártiak huzavonájáig. Ha áttekintjük 1989-től a köztársaságielnök-jelöléseket és választásokat, mindegyik esetben egy közös elemet emelhetünk ki: a paktumjelleget. Azt, hogy a politikai elit tagjai pártviszályok közepette magukhoz hű köztársasági elnököt kívánnak választani a kormányzás elősegítésére vagy fékezésére.
1989: tiszta lappal
A paktumpolitika mint a köztársasági elnök választásának furcsa politikai jogszokása öröklődött politikai és parlamentáris rendszerünkben. Pedig az 1989-es indulás tiszta alapköveket próbált meg lerakni botladozó demokráciánk útjára, amelyet egy év múlva az első paktum felszedett, és megalapozta a máig húzódó göröngyös és görbe utat.
Miért állítjuk, hogy a 1989-es indulás tiszta szándékú volt? Azért, mert Szűrös Mátyás kompromisszum eredményeként – mint akit a rendszerváltó elit többé-kevésbé egységesen elfogad – került a köztársasági elnök tisztségbe. Méghozzá vállaltan ideiglenesen. Talán csak néhányan – politikatudományokkal foglalkozók – tudjuk, hogy Antall József nagy vihart kavart mondatát, mely szerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni, Szűrös Mátyástól hallotta még 1989. október végén, majd november során. Szűrös Mátyás nyilatkozta először, hogy „Az egész 15-16 milliós magyarság érdekében szeretnék tevékenykedni”. (1989. október 31.–november 1.) Céljait is annak alapján fogalmazta meg: köztársasági elnökként kiegyensúlyozó szerepet kell betöltenie. 1989. november 1-jén a Magyar Hírlapban adott interjúban így fogalmaz: „Olyan időszakban, amikor az új pártok még nem elég erősek, a kormányzó párt pedig belső zavaraival, megújulásával van elfoglalva, az alkotmánymódosítás – a parlament és a kormány mellett – az ideiglenes köztársasági elnökre bízza azt a feladatot, hogy a parlamenti demokráciára való békés átmenetet biztosítsa. Tehát a politikai gazdasági stabilitás megőrzése, a kiegyensúlyozó szerep felvállalása az átmeneti időszakban az elnök feladata.”
Aztán következett a köztársasági elnök választásának rendszerváltó dilemmája, nevezetesen az államfő közvetlen vagy parlament általi választása. 1989. november 26-án a „négyigenes” népszavazás egyik igenjével arra voksolt az ország, hogy a parlament döntsön a köztársasági elnök megválasztásáról. Ennek a közjogi megoldásnak egyik legfőbb támogatója az SZDSZ volt, amely ebben a megoldásban látta Pozsgay Imre államfővé választásának meghiúsítási lehetőségét. Azóta nem múlt el kormányzati ciklus úgy, hogy e kérdést – éppen aktuális érdekek alapján – ne tették volna vita tárgyává. 1994–95-ben a kisgazdák és a KDNP akarták a nép általi választást, 1999-ben az MSZP állt elő erre vonatkozó javaslattal, és bő egy évvel ezelőtt, 2004. február 16-án Medgyessy Péter közjogi javaslatcsomagjában szerepelt az, hogy 2005-ben a népnek kellene köztársasági elnököt választania.
Az 1990-es parlamenti választások után az Országgyűlésben elfoglalt helyük szerint az MDF–FKGP–KDNP-koalíció legnagyobb ellenzéke az SZDSZ lett. A kormányzati munka megkezdése érdekében merev alkotmányunkat – amely tele volt és van kétharmados törvényekkel – lazítani kellett. Ez a kormányzati és egyben rendszerváltó kényszer ültette asztalhoz az MDF és az SZDSZ vezetőit, aminek eredményeként megszületett az első paktum, amelynek lényegét Kis János egykori SZDSZ-elnök így summázza A megállapodás című tanulmányában: „Április 29-én, pár napos intenzív tárgyalássorozat után, megállapodás született a kormányalakító MDF és az ellenzék fő erejét adó szabad demokraták között. Az egyezség két legfeltűnőbb pontja, hogy a Fórum elfogadta Göncz Árpád köztársasági elnökké jelölését, míg az SZDSZ hozzájárult az alkotmányerejű – s ezért csak kétharmados többséggel elfogadható – törvények körének szűkítéséhez.” (Beszélő, 1990. május 5.) A tanulmány egy másik helyén Kis János világossá teszi, hogy Göncz Árpád nem kompromisszum eredményeként, hanem a paktum kényszeréből tölti majd be 1990–1995 között az államfői pozíciót: „Göncz Árpád indítása azt jeleníti meg ország-világ előtt, hogy az SZDSZ ellenzéki párt, de nem a politikai rendszerből kiszakított párt: nagy tekintélyű részese a parlamentáris hatalomnak.” Ez utóbbi mondatot azért tartottuk fontosnak felidézni, mert ez világossá teszi, hogy az elnöki szék betöltésére történő jelölés és a választás módja a paktumban nem kompromisszumos. Vagyis az MDF számára nem Göncz Árpád személye volt elfogadható, hanem az, amit kaptak érte, vagyis a kétharmados törvények körének szűkítése. Ebben más a paktum és a kompromisszum. Az SZDSZ-es politikus Göncz Árpád meg is küzdötte a maga politikai harcait a médiaháborúban (1990–1993), majd az 1994-es baloldali fordulatot követően indult el a „mindenki Árpi bácsija” imázs útján.
A paktum szelleme
Horn Gyula és az SZDSZ koalíciós szerződése már rutinszerűen vitte tovább a paktumpolitikát a köztársasági elnök jelölésére és választására vonatkozóan. Már a koalíciós tárgyalásokra is szinte a Kis János által vázolt 1990-es SZDSZ-es indokok ismételt megjelenése kényszerítette az MSZP-t. Tudvalevő, hogy az MSZP 1994–1998 között abszolút többséget szerezve az Országgyűlésben egyedül is kormányozhatott volna. Azonban új köntösben már nem az MDF-re, hanem az MSZP-re vonatkoztak a Kis János-i megállapítások, mely szerint SZDSZ nélkül nincs belső politikai stabilitás, nélküle külföldi diplomáciai körök aggodalmukat fejezik ki, s a pénzvilág nyugtalansága tapasztalható.
A második paktum sarokpontjaként az SZDSZ-programban már a közvetlen kormányzati pozíciók és az államfőjelölés (mint közös jelölt) szerepelt. Horn tehát a koalíciós szerződésében aláírta, hogy Göncz Árpád lesz az MSZP jelöltje is. Pártjában, amely elsöprő erővel győzedelmeskedett a választásokon, nem tetszést váltott ki az, hogy az MSZP eredeti programjához képest nemhogy nép általi választást nem akar a vezérkar, de még az önálló jelöltállítás lehetőségéről is lemond. Horn elejét vette a pártvitának, és 1994 december közepén A Hét című televíziós műsorban bejelentette: egyetért Göncz Árpád újrajelölésével az 1995-ben esedékes választáson. Az SZDSZ magabiztosságát jól mutatja Pető Iván pártelnök azon kijelentése, hogy „az SZDSZ-nek a köztársasági elnök személye nem politikai alku tárgya”. „Göncz Árpád lesz a köztársaságielnök-jelölt.” (Magyar Nemzet, 1994. december 20.) Ex cathedra. A paktum ezen részéről már nem is alkudoznak.
Közjogi „illem”
Érdekes volt azonban az a momentum, amikor a paktumkötés sajátos közjogi szokásjogát „illem” alapján várta volna el az MDF. Kevesen figyeltek fel arra javaslatra, amelyet az MDF oldaláról akkor Szabó Iván volt pénzügyminiszter fogalmazott meg. „Az illem azt kívánná, hogy köztársasági elnököt ellenzéki párt adja, ugyanúgy, mint 1990-ben.” (Magyar Nemzet, 1994. december 20.) Ezen irreális igény mögött is az első paktum szelleme húzódott meg. Csakhogy a paktumkötés nem illem kérdése, hanem a hatalomé. Szabó Iván álláspontja szerint ha Göncz Árpád mégis államelnök lesz, akkor a házelnöki posztot illene átadni az ellenzéknek.
A kisgazdák és a KDNP is a nép általi választás mellett foglalt állást, leginkább amiatt, hogy az MSZP-t állandóan paktumbeli veszteségükre figyelmeztessék.
Az 1995-ös köztársaságielnök-
választásra viszont az ellenzék önálló jelöltet indított Mádl Ferenc személyében. A párton kívüli jogtudóst, aki bár tagja volt rövid ideig az Antall-kormánynak, de nem pártpolitikusként került miniszteri székbe, a Fidesz–MDF azért indította a biztos vereség tudatában, mert jelezni kívánták, hogy van azért olyan jelölt, aki nem kopott meg a rendszerváltozás pártküzdelmeiben, nem élt meg Kossuth téri kifütyülést, és nem tartja méltatlannak saját maga átvilágítását. 1995 június 19-én Göncz Árpád, az SZDSZ–MSZP jelöltje másodszor nyert kétharmados többséggel (259 szavazattal). Mádl Ferenc 76 szavazatot kapott, a kisgazdák kivonultak a szavazásról. A második paktum meghozta az SZDSZ újabb sikerét.
A politikai paktumba születő államfő hagyománya több mint egy évig a polgári kormányt is kísértette azzal a különbséggel, hogy a Fidesz–MDF és FKGP koalíciós tárgyalásokon a kisgazdapárt érezte úgy, hogy átvehető az SZDSZ paktumtechnikája azáltal, hogy az államfői tisztségre való jelöltállítási jogot magának szerzi meg. E paktumpont egyébként már Orbán Viktor és Torgyán József előzetes, személyes koalíciós egyeztetésein is előkerült a Torgyán-nyaralóban. Végül az Orbán– Torgyán koalíciós szerződés rögzítette az FKGP jelöltállítási jogát. A paktumszellem látszólag a legrosszabb irányba vitte az 1999–2000-es év politikai vitáit az államfői tisztségről. Minden korábbinál nyíltabban kezdett a közélet arról beszélni, hogy 2000-ben pártpolitikus, méghozzá a kisgazdák vezére fog a köztársaság elnöki székébe kerülni. Már olyan hangok is hallatszottak, amelyek szerint talán jobb a magyar politikai életnek, ha kikerül belőle Torgyán mint aktív szereplő, és a kevésbé aktív elnöki tisztségben megnyugszik. Ám ebbe nem nyugodott bele az ország. Talán Orbán Viktor emlékirataiból egyszer majd megtudjuk, hogyan is történt az, hogy Torgyánt rávette arra a döntésre: Mádl Ferencet javasolja köztársasági elnöknek. Akárhogy is történt, a polgári kormány ezen a ponton elhagyta a paktumpolitika kényszerpályáját, és az ország érdekeit, a politikai integritást szem előtt tartó kormányzati erővé lépett elő. Mádl Ferenc ismét közvetítő jelöltnek bizonyult, ez tisztán tükröződik abban, hogy az ellenzék nem állított ellenjelöltet vele szemben. Kovács László és Kuncze Gábor nyilatkozataiban egyértelművé tette, támogatják majd a parlamentben Mádl megválasztását – az első körben. Aztán nem tették.
Nevetségessé vált jelöltállítás
A paktumszellem dúlása-fúlása volt a parlamenti szavazás. És ez a megállapításunk akkor is igaz, ha a százöt NEM szavazatot titkosságuk miatt nem tudjuk pontosan szétosztani az FKGP, az SZDSZ és az MSZP között. Ám a számok tükrében az is tény, hogy ha az egész kisgazdafrakció saját jelöltje ellen szavazott volna, akkor is tetten érhető az SZDSZ-es és MSZP-s képviselők szószegése Mádl elsőkörös megválasztására vonatkozóan. Mádl Ferencet így üres parlamenti karzatok, távolmaradó diplomáciai képviselet és két napja megterített protokollasztalok közepette végül 2000 júniusában köztársasági elnökké választották a harmadik fordulóban. Az SZDSZ–MSZP-frakciók e napon az általuk hangoztatott konszenzuális demokrácia irányából ismét visszaléptek a paktumpolitika útjára. Mádl államfő elmúlt ötéves tevékenysége modellértékű abban, hogy hogyan kell szilárd értékek mentén az egész nemzetet képviselni.
A 2002-es választások természetszerű koalíciós témája volt a 2005-ös államfőválasztás. A koalíciós szerződés demokráciánk tizenöt évében látszólag először nem volt paktumjellegű. Vagyis annál van a jelölés joga, aki a legnagyobb szavazataránnyal rendelkezik a parlamentben, és nyitott a lehetőség egy olyan jelölt állítására, akit az Országgyűlés konszenzussal szavazna meg kétharmados többséggel.
2004 februárjáig, Medgyessy Péter közjogi reformtervéig pihent ez a téma. A koalíciós viták, valamint a miniszterelnök és az SZDSZ közötti kapcsolat megromlása ettől az időponttól datálható. Ismeretes Kuncze Gábor nyilatkozata, amelyben azzal indokolja a miniszterelnök javaslattételét a közvetlen államfőválasztásra, hogy nem olvasta az alkotmányt, „mert nincsenek benne képek”. Medgyessy lavinaszerű leváltása, Kiss Péter és Gyurcsány Ferenc párton belüli küzdelme már részben következménye volt az SZDSZ új paktumpolitikájának. Ma már több elemző is egyetért abban, hogy Gyurcsány Ferenc legalább annyira az SZDSZ embere, mint az MSZP-é.
Az elmúlt hetekben ismét nem a konszenzuskeresés, hanem az erőszakolt paktumkövetelés válik a politikai diskurzus alapjává a két kormánypárt között. 2000-ben a politikai elit megtanulta: nincs azzal semmi gond, ha nem kétharmados többséggel kerül valaki államfői székbe. Mára az MSZP ezt a tanulságot viszi leginkább tovább a tárgyalásain, és nem is törekszik jelöltjének széles körű támogatottságot szerezni. Az SZDSZ pedig az általa kialakított mechanizmus – a paktumpolitika – mentén azt játssza el, hogy ő csak a legfontosabb demokratikus elvet várja el partnerétől, a jelölt pártok felettiségét. Az MSZP belső harcaiból adódóan is oly mértékben zavarodott, hogy nem veszi észre, jelöltjeinek és önjelöltjeinek száma korábban nem tapasztalt módon teszi nevetségessé jelöltállító jogát.
„SZDSZ-köztársaság”
Bárándy Péter, Bihari Mihály, Glatz Ferenc, Göncz Kinga, Gönczöl Katalin, Horn Gyula, Kósáné Kovács Magda, Lévai Katalin, Németh Miklós, Szili Katalin, Vizi E. Szilveszter és még sokan mások – mindez a zavarodottság abból adódik, hogy az SZDSZ, ismételten Pető Iván személyében, ugyanúgy, ahogyan 1995-ben, most is kijelentette: „Ha az a szituáció állna elő, hogy az MSZP az SZDSZ támogatása nélkül javasolna köztársasági elnököt, akkor az SZDSZ nem szavazna.” (Nap-kelte, 2005. április 11.)
Nem lehet másként értelmezni Pető Iván szavait, mint a rendszerváltozás deficitjeként megjelenő paktumpolitika továbbéltetését. Úgy tűnik, az MSZP elfordul a konszenzusos államfőjelöléstől, és paktumszerű megállapodás körvonalazódik. Szili Katalin valóban pártpolitikus, és ez a legjobb az SZDSZ számára, mert Szili elutasításakor paktumpolitikáját ismét a demokráciavédelem köntösébe bújtathatja. A színfalak mögött pedig az MSZP-nek addig kell jelöltet állítani, amíg az meg nem egyezik majd az SZDSZ érdekeivel.
Az ellenzéknek fontos feladata, hogy ha paktumjelölt születik az államfői tisztségre, ugyanolyan szellemben, mint 1995-ben, megtalálja a maga kompromisszumos jelöltségre alkalmas személyét. Ez politikai kultúránk követelménye is. Előbb-utóbb be kell látnia egész politikai közéletünknek, hogy államfőválasztásaink a nemzeti kompromisszumkeresés talapzatán, nem pedig az SZDSZ paktumpolitikájának diktátumában kell megtörténjenek.