Alulfinanszírozott a magyar egészségügy

A magyar egészségügy évtizedek óta válsággal küzd. Megoldására százszámra készültek tervek és elképzelések, amelyek kevés kivétellel kimúltak. Az ingyenes egészségügyi ellátás mítosza a piacgazdaságban nem tartható, a hálapénz nevezetű hungaricum ismeretlen Európa civilizált országaiban. Az átalakítás elkerülhetetlen. A változásokhoz azonban a politikán kívül két komoly akarat kell: az orvosoké és a társadalomé.
Lehet annak tizenhárom éve, hogy írtam egy dolgozatot, amelyben megjósoltam, hogy a rendszerváltással ripsz-ropsz vége a szocialista egészségügynek. Új alapokra helyezik az orvoslást, megszűnik a hálapénz, a betegeket innentől kezdve nem tárgyként vagy nyűgként kezelik az orvosok, hanem emberekként. Hogy az ágyakban nem ketteske, meg nénik és bácsik fekszenek, hanem uram, asszonyom, hölgyem stb. Hogy a folyosón várakozó betegeket nem vezeték- és keresztnevük világgá ordításával szólítják, és ha valaki ezen megütközik, azon meg az adminisztráció ütközik meg. Hogy komolyan veszik az ütemezett betegfogadást, hogy megbukik a félfeudális főorvosi osztályuralom stb.
Víziómban megjelent a felelősségbiztosítás, és megszűnt a titkolózás egy-egy halálos szabályszegéskor. Úgy véltük, a piacgazdaság értékeli a kórházak minőségét, és hamar elválik, ki a jó orvos, melyik a jó kórház. Tévedtem. Pályafutásom másik kudarca, amikor a Magyar Ifjúságban a hálapénz rendszerének anakronizmusát feszegettem. Olyasmit írtam, hogy érdemesebb lenne ezt a megalázó metódust valamiképpen becsatornázni a legális jövedelmek körébe, mert ez így senkinek sem jó. A csattanós válasz a Népszabadságtól érkezett, meg egy sereg gyalázkodó olvasói levél formájában: milyen alapon merem a szocializmus legnagyobb vívmányát bírálni? Az ingyenes egészségügy a mi hazákban elvi kérdés, öntudatos orvos egyébként sem fogad el borravalót, ettől különb a szocialista erkölcs a kapitalistától, nálunk minden állampolgárnak a legmagasabb szintű orvosi ellátás jár és a többi, s a többi. Ezt mantrázta és mantrázza ma is a szocializmusban cseperedett állampolgár, miközben érzékelhetően készül a fejünkre szakadni az egész toldott-foldott rendszer.

Az átlagember véleménye

Az orvosi munkáról vagy orvosokról írni hálátlan feladat. A legenyhébb bírálatot is mereven elutasítják, felháborodásuk rendszerint azzal kezdődik: hogy jön egy civil ahhoz, hogy az orvos munkáját minősítse? Márpedig minősíti, mert ha igaz, hogy Magyarországon évente 180 millió orvos-beteg találkozás van, és ebből durván 2000-nél következik be műhiba, szabályszegés, illetve hanyag kezelés, akkor engedjék meg, hogy az átlagembernek, átlagbetegnek is lehessen véleménye. Irracionális, de nem alap nélküli, amikor azt mondják az orvosokra, hogy Istennek képzelik magukat. Ez a megállapítás nemcsak abból fakad, hogy az orvos sokszor dönt élet-halál fölött, de abból is, hogy az életben a legszorosabban függő viszony a beteg és orvosa között alakulhat ki. A beteg sorsát az orvos alakítja. Hihetetlen bizalom és alázat kell ehhez. Más magyarázat is lehetséges. Egyes orvosok, tisztelet a kivételnek, képtelenek „leereszkedni” a beteghez, és érthetően, egyszerű szavakkal elmagyarázni, mi miért történik majd velük. Az orvosok tekintélyes hányada úgy véli, ez nem tartozik a betegre, ezzel konzerválnak egy némileg mitikus, sámánisztikus helyzetet, ahol a mindenható varázsló akaratának vita nélkül veti magát alá a beteg. Egy szociológus vehetné a fáradságot, és kikutathatná, hogy az orvosok iránt megnyilvánuló jelenleg igen magas hőfokra srófolt ellenszenvnek elsősorban és nagyrészt ez is lehet az oka. A beteg nem vesz részt tevőlegesen saját gyógyításában, hanem néma elszenvedője a mechanizmusnak. Rengeteg feljelentést, keserűséget és haragot spórolhatna meg az orvostársadalom, ha több lenne a türelme és az empátiája. Az ágyban fekvő betegek ugyanis könynyedén megértik a miérteket és a hogyanokat. Félelem és szorongás nélkül megy bárki a kés alá, ha ismeri a folyamatokat. Ehelyett? Sokszor félszavak, türelmetlen leszólás, némaság, majd a többi kedves beteg tudálékos felvilágosítása. Egy-egy kórterem kisebb diagnózisbörze. Mindnyájunk előtt ismert kép, amikor az ápolónő megjelenik az injekciós fecskendővel. Ezt miért kapom? – kérdi a beteg. – Mert így rendelte a főorvos úr – hangzik a kurta válasz. Kérdezni nem ildomos, mert az ápolónők, mint tudjuk, hajszoltak, sokat dolgoznak, és lássuk be, az ágyban fekvő, kiszolgáltatott beteg nem szívesen húzna ujjat velük.
A másik oka ennek a nagy titkolózásnak, hogy az orvosok tekintélyes része képtelen a betegekkel kommunikálni. Nem direkt ilyenek, az orvostudományi egyetemen nincsenek kommunikációs, szituációs tréningek. Még csak ez kellene, nem elég a hatévi tanulás? – hangzik az ellenérv. Igaz, de az is igaz, hogy meg kell tanítani, miként kellene a haldoklóval bánni, nem szemlesütve elrohanni az ágya mellett, meg kellene tudni mondani a hozzátartozónak, hogy a beteg meghalt, bármenynyire is kegyetlen a közlés tartalma. Vállalni kellene a hibát és a tévedést. Nem azzal védekezni, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Az orvosi hiba végterméke a halál, ami nem vethető össze egyetlen foglalkozási ággal sem. Le kell a hozzátartozót ültetni – ha van hová –, hogy bátran kérdezhessen, nem bujdokolni, pláne hazudozni, és más kollégák segítésével elkenni a történteket.

Hangulatkeltés az orvostársadalom ellen

Most, hogy az egészségügy valóban nagy bajban van, most sem érdemi kérdésekről beszélünk. Például arról, hogy a magyar egészségügy a magas járulékfizetés mellett folyamatosan alulfinanszírozott. Rácz Jenő legújabb miniszterünk szerint 2005-ben minden tizedik forint az egészségügyet erősíti, ez 120 milliárddal több, mint a tavalyi költségvetés, és havonta 8170 forintot jelent állampolgáronként. Mihez képest? Döntse el az olvasó annak függvényében, hogy 1994 óta (akkor 7,3 százalék volt) folyamatosan csökken a GDP egészségügyre fordított összege. Mára eljutottunk a 4,6 százalékos részesedéshez. És ehhez még egy extrém adat: a hálapénz a magyar orvosok jövedelmének 62 százalékát teszik ki, így az egészségügyi költségek 30 százalékát a lakosság fizeti. Viszonyításnak álljon itt a hálapénztől megtisztított orvosi átlagfizetés: kezdő orvos 79–90 ezer forint. Ügyelet óránként 700 forint, de 16 órai ügyelet után csak 4 órát számolnak el. Szakorvosok 100–120 ezer forintot „érnek”, a főorvosok 140 ezer forintot. Barátnőm három szakvizsgával, százötven ágyas krónikus belosztályon főorvos bruttó 150 ezer forintért, behívható szombaton és vasárnap is. Mennyiért bakiznak a „sztárbemondók” a tévében?
Azok, akik most a több-biztosítós rendszerre esküsznek, miből gondolják, hogy megindul a verseny a betegekért? Hiszen egyetlen másik biztosító sem töri magát, hogy a kuncsaftja legyek. Kartellszagú, kvázipiac az egész. Mindenhol ugyanazt kínálják, majdnem ugyanazon az áron. Miért lenne ezalól az egészségügy kivétel? Mítosz, hogy a magánbefektető keze nyomán kivirágzik a kórház. Tessék gyakran vásárolni, hipermarkettől magánbutikig. Magánkézben működnek, ugyebár, piaci alapon. Sok helyütt goromba eladókkal, mosolytalan pénztárosokkal, kellemetlen körülményekkel, modortalan biztonságiakkal. Akkor miben különbözne a magánkézbe adott kórház feelingje a mostaniakétól? Főképp, hogy sohasem a gyógyítás hatékonyságáról, hanem a költségek csökkentéséről folyik a szó.
Továbbra sem az érdemi kérdésekről beszélünk. Most az orvosok ellen hecceli a média a népet. Jól adagolva minden hétre jut három műhiba, monstre táppénzcsalás, milliós gyógyászatisegédeszköz-suskus, nagy pénzekért történő leszázalékolás, illegális boncolás. Nem vitatom, hogy ilyen és ehhez hasonló ügyek nem léteznek. Csak az a helyzet, hogy az átkosban is voltak. Köteteket lehetne megtölteni rémtörténetekkel, a szülésszel, aki végigturnézta a fél országot, halott nőket és agykárosult csecsemőket hagyva maga után. A főorvossal, aki egyenes vágást nem tudott a páciens hasán ejteni, de olyan magas helyről élvezte a bizalmat, hogy csak egy őrületes botrány után – amit már nem lehetett eltussolni, mert az ára két halott újszülött és egy lebénult anya volt – sikerült eltávolítani a munkahelyéről. Ismerjük a kórlaphamisítások trükkjét, a rokkantosított káderfeleségeket, a szakértéseket, ahol ma én szakértek neked, holnap meg te nekem. A félrekezelt, hibásan diagnosztizált betegeket, akiknek a baját hiába látja a tanársegéd vagy az alorvos, a főorvos verdiktje megkérdőjelezhetetlen. Akiket hónapokig igyekeznek aztán lábra állítani, úgy, hogy a bocsánatkérést elfelejtik belekalkulálni a terápiába. Az egészségügyi törvény hatályba lépése óta a műhibaperek kétharmadát a betegek nyerik, átlagosan 2–5 millió forinttal. A megítélt összegek emelkednek, most olvashattunk egy 35 milliós perről, de van 50, sőt 80 milliós követelés is. A biztosítók fáznak a felelősségbiztosításoktól, így maximum öt- millióig fizetnek. A magasabb összeget kénytelen a kórház állni a saját költségvetéséből, a többi beteg kárára. Jelenleg harminc kórház egyenesen biztosítás nélkül működik. A TV2 igen „szakszerűen” amerikai mintára, százmilliós kártérítésekre biztatja nézőit.
Most móresre tanítják az orvosokat. Most ugranak a nyilvánosság füttyére, most a média elhiteti a jó néppel, hogy ez a demokrácia. Pocskondiázni a doktorokat. „Semmivel nem vagytok különbek egy cipésznél vagy egy szakmunkásnál” – írja az egyik sms-huszár. Úgyhogy hátrább az agarakkal, mit szónokoltok itt elégtelen műszerezettségről, idegfeszítően fárasztó ügyeletekről, havi 300 munkaóráról, rossz HBCS-besorolásokról, elvonásokról, EU-s fizetésekről álmodozva, amikor még egy mandulaműtétet sem tudtok tisztességesen befejezni – zanzásítva hasonló a véleménye az utca emberének.

Az unió elszívja a jó szakembereket

Csakhogy ez nem az orvosok vétke. Illetve nem csak az orvosok vétke. Mandulaműtétügyben igazuk van a reklamálóknak. Érdemes azonban utánagondolni annak, hogy egy olyan országban, ahol az egészségügyben egy lakosra kb. 400 USD jut évenként, vajon mit lehet ezért elvárni? A betegek hozzátartozói jobbnál jobb ötletekkel bombázzák az orvost: ezt láttuk a Vészhelyzetben, ezt csinálja a mamával! Ha nem, akkor fenyegetőznek, születnek a feljelentések: demokrácia van. Jó, ha nem verik meg a doktort.
Mostanában divatos szlogen, hogy az egészségügy egyszerű, megvásárolható szolgáltatás. Mikola István szerint még ebben a helyzetben is csodákra képesek orvosaink. Nem osztom az optimizmusát. Nem is érdemes statisztikákat idézni, Magyarország halálozási mutatói az EU országaiban dobogósak, legyen szó daganatos betegségekről vagy keringési, érrendszeri attakról.
Évek óta csökken a népesség száma, a születések nem tudják a halálozást ellensúlyozni. Miért? Miért dohányzik az ország lakosságának egyharmada, fejenként, évente 2500 szál cigarettát elfüstölve? Miért dohányoznak a terhes nők? Miért születik annyi koraszülött? Miért magas a csecsemőhalálozás? Miért szeretnék egyes szervezetek és értelmiségiek a kábítószerek legalizálását, amikor a függőséget nem tudják kezelni? Miért halnak meg a férfiak negyvenéves koruk táján? Miért, hogy a szűrővizsgálatokat megszervezik, de képtelenek az embereket rávenni arra, hogy el is menjenek? Miért nem megy nálunk a megelőzés, mert lehet, hogy az EU-átlagához képest kevesebb gyógyszert fogyasztunk, de az is töménytelen mennyiség, amit évente 242 milliárd forinttal kénytelen támogatni az OEP. Ki ültette be az emberek fejébe, hogy mindenre a gyógyszer a megoldás? Csak közbevetőleges megjegyzés: nálunk az orvosi hierarchia legalján a pszichiáterek állnak. Miért? Miért testidegenek a magyar gyógyításban ennek a szakmának a művelői? Mi kell ahhoz, hogy elismerjék és használják őket? Egy lelkileg mély válságban vergődő, önpusztító és érték nélküli posztkommunista társadalomnak nem Való Világokra, hanem komoly terápiás hálózatokra lenne szüksége.
Miért, hogy nálunk társalgási téma a betegség, és mutogatjuk műtéteink helyét? A bemutatkozás utáni percekben már tudjuk: tizenhat műtétem volt, pedig a tanár úr már lemondott rólam. Merthogy a tanár úr keze aranyat ér.
Számszerűen pedig körülbelül 70 milliárdot. Némi becsléssel ennyit tesz ki az évente általunk kifizetett hálapénz. És ezzel eljutottunk a magyar egészségügy legsötétebb pontjához. Amikor Rákosi Mátyás a cipészből igazságügy-minisztert, a villamoskalauzból honvédelmi minisztert kreált, a gyárigazgatókat meg lecserélte munkásigazgatókra, az orvosokba beletört a bicskája. Halálosan utálta őket, mint a Horthy-korszak csökevényeit, de végül is péket nem nevezhetett ki sebésznek. Maradtak az orvosok, besorolva közalkalmazottaknak, olyan fizetéssel, amibe hallgatólagosan beleszámolták a hálapénzt. Ez a szisztéma azóta is termeszként rágja az egészségügyet. Az orvos hippokratészi esküjével hivatást választ. Olyan hivatást, amibe hatalmas immoralitás van bekódolva, a neve: hálapénz. Ugyanakkor az orvos hivatalosan, ha nem is ingyen, de majdnem ingyen gyógyít. Ezért a hálapénz lassan és észrevétlenül számolgató kufárrá változtatja a gyógyítót.
Angliában az orvosi fizetés háromszorosa, Franciaországban hat-hétszerese a szakmunkásokénak. Az EU-csatlakozással megkezdődött az elvándorlás: eddig mintegy 500 orvos hagyta el az országot. Az egészségügyi kormányzat ne vigasztalja magát, hogy majd jönnek a határon túlról, esetleg Ázsiából orvosok. Minek a magyar, egyébként kiváló orvosképzés, ha elpocsékoljuk a „végterméket”, és helyette gyengébb, más kultúrában szocializálódott egyénekkel pótoljuk őket? Amíg az orvosok a közalkalmazotti bértáblába vannak bekötve, addig semmiféle fizetésemelés nem szünteti meg a hálapénzt.
Súlyos probléma a kórházak helyzete. Magyarországon a hatvanas-hetvenes években hol katonai, hol más indokokból sorban épültek a kórházak. Nálunk 100 ezer főre 809 kórházi ágy jut, az Európai Unió átlaga 596 ágy. Senki nem meri vállalni a kis kórházak bezárását, de ennek nem mindig presztízsokai vannak. A szülőotthonokat, a nagyobb vidéki szakorvosi rendelőintézeteket ugyanis a nyolcvanas évek elején a járásokkal együtt megszüntették. A kórházaknak létkérdés az állandó és a sok beteg. Van olyan osztály, ahol azért kap fejmosást az orvos, mert a betegek meggyógyulnak, és megint van néhány üres ágy. A legtöbb intézményben még mindig kiváló az orvosi gárda, de nincsen szék a lovardányi kórtermekben, elborzasztó a mosdók állapota, hámlik a vakolat, a segédszemélyzet türelmetlen, ideges, az étel ehetetlen, a gyógyszerigénylésnek a fele, ha teljesül, és a főorvos Erika írógépen pötyögi a zárójelentéseket.
Most kilátszott a jéghegy csúcsa, de ami alatta van, az legalább ennyi akut megoldatlanságot és csapdahelyzetet rejt. Ha tudjuk, hogy tízmillió lakosra 3,5 millió járulékfizető esik, máris csodálkozhatunk, mitől működik m