Az adócsökkentés felsejlő mítosza

Bár a kormány szómágiájának melléktermékeként összebarkácsolt adóreform-bizottság kimúlt, de így, post mortem sem érdektelen megvizsgálni néhány eddig fel sem tett kérdést. Ezek egyike például, hogy meddig folytatandó ez az adócsökkentés, egészen addig, amíg minden adó nullára nem csökken, vagy esetleg még azon túl is. Hogy lehetséges az, hogy igen alacsony adók mellett is lehet egy ország koldusszegény, mint jó néhány afrikai ország esetében, és fordítva; hogy nagyon magas adószint mellett is tartozhatnak országok folyamatosan a leggazdagabbak közé, mint például a skandináv országok. Vagy hogy a XX. század folyamán miért növekedett gyakorlatilag folyamatosan az adók aránya a nemzeti összterméken belül azon leggazdagabb országok körében, amelyek a világtermelés döntő részét adták és adják ma is. Azért nem ártana elfogulatlanul eltöprengeni minderről.
Az adó kérdésköre valójában az állam szerepéről zajló diskurzus fontos leágazása, ezért célszerű a problémát erről közelíteni. Úgy is felfoghatjuk ugyanis az adót, mint egyfajta szerződést az állam és a polgárai között (legyenek azok magánszemélyek vagy vállalkozók). E szerződés lényege, hogy az adófizető megbízza a közhatalmat, gyakorló államot olyan közszolgáltatások nyújtásával, amelyek vagy csak ilyen konstrukcióban képzelhetők el (honvédelem, közbiztonság, büntetés-végrehajtás stb.), vagy amelyekre azért van szükség, mivel jelentős társadalmi csoportok csak bizonyos szintű jövedelem újraelosztással juthatnak hozzá még az elemi szintű humán reprodukciós javakhoz is, és ettől való tartós megfosztottságuk a nyerteseknek sem lenne érdeke (közegészségügy és közoktatás). Végül vannak olyan rendszerek is, ahol egyszerűen az alacsonyabb tranzakciós költségek miatt célszerűbb az állami nagyrendszerek adókra épülő működtetése, ráadásul az ilyen szektorokba a hosszú távú és bizonytalan megtérülés miatt nem is nagyon akar komoly szerepet játszani a magántőke (többnyire ilyen a technikai nagyrendszerek alap-infrastruktúrája).
Ha ebből az aspektusból tekintünk rá az egész kérdéskörre, akkor az adócsökkentést, mint a „közüdv” kiteljesedését magasztalni teljesen értelmetlen dolog. Ha ugyanis az adófizetők számára is nyilvánvaló, hogy egyszerű piaci tranzakcióról van szó, ahol nem elvesztik jövedelmük egy részét, hanem egy szolgáltatáscsomagot vásárolnak érte, akkor ennek nincs alacsony vagy magas szintje. Nincs, mert ha a nagyon magas adókért nagyon magas értékű szolgáltatást kapok, ráadásul esetleg úgy, hogy ezt más konstrukcióban nem is tudnám megszerezni, akkor ez nagyon magas adóterhelés mellett is lehet ésszerű piaci tranzakció és lehet jól működő a rendszer. Lehet persze az alacsony adó is logikus, tegyük fel tehát, hogy a jelentős adócsökkentés nyomán ott marad a „több pénz az embereknél”. Ám ebben az estben az állam természetesen jelzi, hogy a maga részéről felmondottnak tekinti a szerződést, és így „több pénze” birtokában a tisztelt állampolgár szíveskedjék a továbbiakban saját maga gondoskodni az adott szolgáltatáscsomag megszerzéséről. És itt egy elég kényes kérdéshez érkeztünk. A liberális narratíva ugyanis még ma is szívesen hivatkozik a homo ökonomicus mítoszára, tehát arra, hogy a szabad egyén mindig képes optimális döntéseket hozni. Túl azon a nyilvánvaló tényen, hogy a szociálpszichológia az elmúlt évtizedek során sokoldalúan bizonyította e feltevés hamis voltát, mi a garancia arra, hogy az egyén minden körülmények között képes a közjó felismerésére, és hajlandó annak követésére? Ad absurdum miért ne volna elképzelhető, hogy a globális média szükséglettermelő hatalomként működtetett reklámgépezetén keresztül képes rávenni az egyént, hogy az „több pénzét” például ne önmaga és családja humánreprodukciós szintjének emelésére, hanem felesleges, káros, sőt akár önpusztító pszeudojavak vásárlására fordítsa? E feltételezés egyáltalán nem túlzó, hisz a fogyasztás irracionális bővítőtechnikái ma már evidenciák. Vagyis a globális minimál-Én, vagy kicsit érdesebben fogalmazva, a konzumidióta létkaraktere akkor is vásárol már, ha nincs pénze (rohamos eladósodás időben), és azt is vásárolja, amire semmi szüksége (rohamos eladósodás térben, például túltápláltság vagy dohányzás).
Az eddigiekben az adóknak inkább a magánszemélyekhez kötődő formáit érintettük. Az adócsökkentési törekvések valódi célpontjai azonban sokkal inkább a vállalkozásokat terhelő adók és járulékok. A liberális magyarázó ideológia belső logikája itt arra épül, hogy a tőke azért menekül az alacsony bérű és alacsony adószintű országokba, mert a hatalmas terhek veszteségessé teszik működését. A globális tőkestruktúrák egyébként valóban alacsony bért, alacsony adókat és alacsony szabályozási szintet (alacsony ökológiai és szociális normákat) keresnek szerte a világon. Csakhogy egy „lokalitás” ökoszociális értékmezői folyamatos bővített újratermelésének ára van. Ha a világ valamennyi helyi társadalma folyamatosan egymással rivalizálva úgy próbálja versenyképességét növelni, hogy a globális tőke által lehasznált értékmezői újratermelési költségeinek csak egy töredékét szedi be adóként, akkor ezzel valójában saját lassú pusztulását segíti elő. Külön kérdéskört jelent a csökkentési hullám során azoknak a konstrukcióknak az ügye, amelyek valójában nem is adók, csak a hamis narratíva igyekszik ezt a látszatot kelteni. A munkavállalókra és a munkaadókra kirótt társadalombiztosítási járulékokról van szó. A kapcsolódó narratíva kétszeresen is hamis. Az egyik hamis látszat ahhoz az optikai csalódáshoz kötődik, amely szerint látszólag két szereplő egymástól függetleníthető fizetési kötelezettségéről van szó, a munkavállalóról és a munkaadóról. Sajnos csak igen kevés ország tudta elkerülni ennek a félrevezető konstrukciónak a csapdáját, ám ahol ez sikerült, ott teljesen nyilvánvaló, hogy miről is van szó. Egy piacgazdaságban ugyanis a munkaerő is piaci árucikk és így piaci egyensúlyi ára van, amelynek fedeznie kell az újratermelési költségeket. Ez azonban csak akkor tükröződik egyértelműen, ha a „nagy bruttó bér” intézményét alkalmazzák (mint Dániában). Ez azt jelenti, hogy nincs külön munkaadói és munkavállalói járulék, a munkavállaló kapja kézhez az egész nagy bruttó bért, és teljesíti ebből az adó- és társadalombiztosítási befizetéseit, amelyek a munkaerő hosszú távú társadalmi újratermelésének fedezetét képezik. Abban a helyzetben azonban, mint ami Magyarországon is fenn áll, a munkavállaló számára teljesen közömbös, hogy a munkaadók esetleg valóban képesek kiharcolni magas bérterheik csökkentését, vagyis az alacsonyabb munkaadói társadalombiztosítási járulékot. Vagyis láthatatlanná válik az a nyilvánvaló tény, hogy ezzel megkárosítják a munkavállalókat, hiszen a munkaerő össztársadalmi reprodukciójára így ennyivel kevesebb forrás jut a közszolgáltató nagyrendszerekben. A nagy bruttó bér esetében azonban ez az egész kérdés nem is létezhetne, hisz a munkaadó közvetlenül a munkavállalóval kerülne konfliktusba, ha a munkaerő újratermelési hozzájárulásait csökkenteni akarná. Szemben a mai helyzettel, ahol az a téves látszat keletkezik, hogy az állammal áll szemben. Holott az államot senki nem jogosította fel arra, hogy saját munkavállaló polgárait, engedve a vállalkozók nyomásának, a munkaadói tb-járulék csökkentésével megkárosítsa.
Az egész adócsökkentési hisztéria mögött valójában az a rejtett globális világháború húzódik meg, amelyben az egyik oldalon az ökoszociális piacgazdaság Európája, a másik oldalon pedig a washingtoni konszenzus hatalmi rendszere áll. A világ folyamatait meghatározó globális birodalom nemzetállamok elleni hosszú menetelésének újabb epizódjáról van tehát szó. A liberalizáció, dereguláció, privatizáció államtalanító kampányának fontos eszközéről, annak érdekében, hogy a globális tőkestruktúrák alacsony bér, alacsony adó, alacsony ökoszociális szabályozás irányába mutató törekvéseinek semmi ne álljon az útjába. Európa a lisszaboni folyamattal és a strukturális reformokkal tehát a hamis tematizáció csapdájába látszik beleszorulni. Ezt jól jelzi, hogy miközben Franciaország a globális véleményhatalmak kritikáinak állandó célpontja az etatizmusa (magas adószintje) miatt, az elmúlt évtized során a mutatók alapján folyamatosan a világ legjobb egészségszintjét biztosította lakóinak. Jogos tehát a kérdés, hogy ha Európa az emberi élet minősége terén már ma is a világ legversenyképesebb régiója, akkor hová is vezet az a bizonyos lisszaboni út.
A tét az új EU-tagországok számára is óriási. Nagyon nem mindegy tehát, hogy lesz-e saját narratívánk az adó kérdéskörének elbeszélésére. Sajnos a diskurzusmezőt egyelőre nálunk is a globális mitológiák urai ellenőrzik. Csak rajtunk múlik, hogy a jövőben is így marad-e.

A szerző író, közgazdász