Az államadósság nagysága és kezelése közügy

Hazánk a 70-es évek elején még nem cipelt külföldi adósságokat, mindössze néhány száz millió dollárnyi rövid lejáratú, kereskedelemfinanszírozó hitelkeretet kezelt a Magyar Nemzeti Bank (MNB). Az eladósodás máig véget nem érő folyamata 1974-ben kezdődött. Hivatalosan akkor azt hirdették, hogy az olajárrobbanás Hegyeshalomnál megáll, de nem így történt, mert a nekünk szállító szovjetek is emelgették az árakat. Nem tudtuk importjainkat az exportárbevételekből fedezni, ezért folyamatos kölcsönfelvételekre kényszerült az ország, mert alacsony volt a gazdaság hatékonysága. De mindezt akkoriban (és még sokáig) elhallgatták.
Az elhallgatás politikájának főbb ismérvei
A növekvő államadósság és nagyságrendje hétpecsétes állami titok lett. Arról beszélni tabu volt. Az arról készült összeállítások piros pecsét alatt, 30 éves megőrzésre, elkülönített irattárakba kerültek, ahol az őrzést és a kezelést abszolút bizalmi emberek végezték. Hozzáférése is csak az arra írásban felhatalmazottaknak volt. Minden titkolózás ellenére azonban megoldásokra volt szükség, hogy folytatható legyen az elhallgatás politikája. Tekintsünk át néhányat az akkoriban alkalmazott módszerekből.
Igény szerint lehetett az adósság nagyságát, ami akkoriban külföldi devizában állt fenn, a deviza–forint árfolyamok határnapokra történő alkalmas megváltoztatásával manipulálni. Egyedülálló módon Magyarországon a külföldi államadósságot ugyanaz a szervezet kezelte, amelyik a külföldi devizák forintárfolyamát is megállapította. A devizahatóság és -monopólium kizárólagos képviselője az MNB volt és annak felkent, évtizedekig hivatalban lévő fő felelőse. Előfordult, hogy a devizában mért valóságos adósság és a cinknehéz forintárfolyamon keresztül megállapított adósság akkor 15-20 százalékkal is eltért egymástól. 1973-tól több mint egy évtizedig ugyanis az árfolyammozgások akár a 30-40 százalékot is elérték. Ez a fajta megoldás egészen a 80-as évek végéig, a napi árfolyamjegyzések bevezetéséig élt, addig szolgálta az elhallgatás politikáját.
A ködösítés a bruttó és nettó adósságnál is bevett gyakorlat volt. Azt hirdették hivatalosan, hogy nem a bruttó adósság lényeges, amivel valójában tartozunk, hanem a nettó, mert levonandók a nekünk járó devizakövetelések, mert ezekből fizethetők a tartozásaink. Itt lehetett igazán ködösíteni, hiszen tartozott nekünk a fél fejlődő világ klíringdollárokkal, de csak ritkán lehetett azokból valamit visszakapni, vagy ha igen, nagyon nagy diszázsióval. A legutóbbi ilyen „sikertörténet” a Szovjetunióval szemben fennálló dollárkövetelések behajtásán keresztül volt tapasztalható.
Nem jelentő országoktól történő, elhallgatott hitelfelvételek. Az adósságok nemzetközi nyilvántartását a BIS (Nemzetközi Fizetések Bankja, Basel) végezte önszorgalomból, tagbankjai, így az MNB részére is. Csak az OECD-országok jelentettek, a többiek nem. Nem jelentettek az akkori „baráti” közel-keleti államok (Líbia, Irak és Irán), valamint a KGST-országok sem, pedig tetemes summákat adtak kölcsön nekünk, veszélyes, rendkívül rövid lejárattal. Ezek az összegek is rendre kimaradhattak a számításból.
A valós adósság elhallgatása annyira jól sikerült, hogy eme trükksorozattal a vizslaszaglású és sólyomszemű IMF referenseit is sikerült átejteni mintegy kétmilliárd dollárral, amikor 1981-ben az ország felvételét kérte a Nemzetközi Valutaalapba. Később rájöttek, de már későn. A „kreatív” adósságkezelésbe 1989-ben sikerült az akkori miniszterelnököt is majdnem belebuktatni. Németh Miklós a döbbenet hatására ráérzett, hogy eljött az igazmondás órája, ezért a parlamentben bejelentette a kétmilliárd dollárnyi adósságtöbbletet, amiről hírek szerint a kormányfő is csak röviddel a bejelentés előtt értesült.
Adósságkezelés helyett kiscsoportos
adósságkommunikáció
1990-től azonban az igazmondásra való hajlam ismét alábbhagyott. A szédelgő adósságkezelésnek új perspektívája nyílt már a rendszerváltozás első napjaiban. Az elhallgatás politikáját – a demokrácia jegyében – a kreatív kommunikáció váltotta fel. Ehhez az adósságkezelőknek a média közreműködésére is szükségük volt. Emeljük ki ennek a „kiscsoportos gyakorlatnak” néhány gyöngyszemét.
A parlament máig nem foglalkozik az államadóssággal, csak az éves költségvetéssel. Elérték, hogy az államadósság kérdése lényegében nem vált parlamenti kérdéssé, nem terjed rá ki a törvényhozás, azt törvényen kívül is lehet szaporítani. Más helyeken (ide sorolnám a fejlett világot) az államadósság szigorú parlamenti kontroll alatt áll, néhány helyen (lásd Svédország) negyedévre vagy hónapra meghatározzák, hogy az állam vagy önkormányzatai mikor és milyen öszszeggel léphetnek hitelfelvevőként a piacra. Magyarországon ilyesmi nincs. Főpróbaként a bankok hárommilliárd dollár értékű konszolidációját 1994–95-ben úgy hajtották végre, hogy ez az iszonyatos összeg nem érte el a parlament ingerküszöbét, törvény a bankkonszolidációról nem született azóta sem. A konszolidációt vizsgáló parlamenti bizottságot pedig a kétharmados többség hallgattatta el.
Az MNB esetében az Állami Számvevőszék (ÁSZ) ellenőrző funkciója soha nem terjedt tovább, mint a gazdálkodásának vizsgálata, pedig 1997-ig a jegybank végezte az ország külső adósságainak kezelését. Ennek vizsgálatát a rendszerváltozás előtti parlament az Állami Számvevőszékről szóló törvény meghozatalakor nem utalta a ÁSZ hatáskörébe, tehát nem kezelte közpénzügyként.
Privatizáció és az államadósság csökkentése. Az ige úgy szólt 1990-ben, hogy azért kell a magyar állami termelővagyont külföldieknek eladni, hogy megszabaduljunk a nyomasztó adósságtehertől. Ezen az elven később a Horn-kabinet sem változtatott, de az MDF-kormányhoz képest sebességet váltott, és majdnem mindent eladott, ami eladható volt. Az eredmény az 1989-es 22 milliárd dollár helyett: 55 milliárd dollár államadósság. Állami vagyon nincs, az adósság pedig két és félszeres.
Jegelt adósságok: szegény Németh Miklós, ha még azt is megtudta volna, hogy a Magyar Nemzeti Bank a bevallott kétmilliárd dolláron kívül még egy antarktisznyi adóssághegyet vonszol a víz felszíne alatt, nem tudom, mit tett volna. Az ÁSZ torpedójától sem kellett tartani, hiszen az nem volt jogosult az MNB-ben az államadósság kezelését vizsgálni. Az adósság titokban úszott tovább egészen 1996-ig. Az MNB-ben ekkor még nem jutott pénz nemzetközileg hiteles könyvvizsgálatra az IAS normái szerint. A mérlegjelentések az éves költségvetés igényeinek voltak alárendelve.
1996 végén viszont 2000 milliárd forint új adósság zúdult az állam nyakába adósságcsere formájában. Az történt, hogy a Magyar Nemzeti Bank súlyos kamatokkal terhelt devizaadósságaiból 2000 milliárd forintot átvállalt az állam, az MNB pedig cserébe törölte a könyveiben lévő, nullakamatozású forint-államadósságát. Ez nem volt más, mint az MNB másfél évtized alatt felhalmozódott árfolyamvesztesége, amit évenkénti térítés és elszámoltatás helyett a tulajdonos állam 1997 elején egy falatban nyelt le. Ezt törvény szentesítette ugyan, de ennek hitelességét független könyvvizsgálók vagy az ÁSZ soha nem igazolták.
Az Orbán-kormány alatt az adósságkezelésben törvényi változás nem történt ugyan, mert ehhez nem volt meg a szükséges kétharmados többség, de a kormány mégis ért el eredményeket, és közeledett a maastrichti adósságkritériumokhoz. Csökkent az összadósság GDP-ben mért aránya (55 százalék alá), és az éves új adósság is közelített a kívánatos három százalék felé.
Az új ötletek a jövőt teszik kilátástalanná
A 2002-es kormányváltás után újra állandósultak a gigantikus méretű államháztartási hiányok. Mindenki elfeledte már Surányi korbácscsapásait, amiket az Orbán-kormányra mért jegybankelnökként: a kabinet vegye figyelembe a maastrichti kritériumok adósságra vonatkozó előírásait, az éves deficit szoruljon be a GDP három százaléka, az összes tartozás pedig ennek 60 százaléka alá. Amikor Varga Mihály megvált a poszttól, az éves deficit már 3,5 százalék, az összadósság pedig 54 százalék körüli volt.
2002 tavaszán Medgyessy kék színű programfüzete a ciklus végére egyenest 2,5 százalékos éves deficitet látott kivitelezhetőnek. Ma már tudjuk, hogy nem Maastricht felé haladunk, hanem visszafordultunk, jelenleg valahol Kelet-Ázsiában lehetünk. Az összadósság 60 százalék felett áll, a deficit pedig már hat-hét százalékos. Újra szükség van tehát a kreativitásra. Ötlet van újra bőven.
Vonjuk le az éves deficitből a társadalombiztosítási befizetéseknek azt a részét, amit nem az állami, hanem a magánpénztárakba fizettek be az érintettek: ez az ára a tb-reformnak. Ez a trükk úgy néz ki, be is válik, hiszen a legnagyobb EU-tagországok (Németország és Franciaország) is uniós nyomás alatt állnak, mert nem tudnak megfelelni a maastrichti kritériumoknak, azért engedékenyek, és már bele is mentek a kozmetikázásba.
De ez már nem elég, más „nagy ívű” ötletre is szükség van, ami nemcsak a jelen, de a jövő lehetőségeit is áruba bocsátja. Áruba kell bocsátani a még meglévő állami vagyont, majd mivel szükség is van rá, vissza is kell bérelni a vevőktől (koncesszorok). Az autópályák kapcsán gigantikus összegeket lehet megmozgatni ilyen módon. A kormány azt hiszi, hogy a tavaly készre még nem jelentett, de már befejezett és állami pénzből finanszírozott autópályákat koncessziós társaságoknak adja el, és abból 100 milliárdos nagyságrendű bevételei keletkeznek. Ezeket a bevételeket a költségvetés folyó hiányainak csökkentésére fordítják. Ez ugyancsak jól jön, hiszen az első negyedévben már elfüstölték az éves deficit csaknem felét. Az ötlet egyszerre zseniális és hátborzongató, mert megindít egy újabb rákos folyamatot. A következő lépésként el lehet adni a megépített M7-est is egy koncessziós társaságnak több száz milliárd forintért és azért a jogért, hogy megépítse a rajta tátongó megépítetlen lyukakat. Hasonló módon lehet majd eljárni az M3-as esetében is.
A kreatív tranzakciók eredményeként hozzá lehet jutni akár több száz milliárd forintnyi bevételhez is 2005-ben és 2006 elején. Ezzel gyönyörűen kicicomázható lesz a 2005-ös államháztartási deficit, és készpénz is lesz az év végére az újabb jóléti ötletroham ígérvényeire. Ilyen lesz a választások előtt (2006. márciusban) kifizetésre tervezett teljes tizenharmadik havi nyugdíj, ami jó időben kelti azt a látszatot, hogy megduplázódott a nyugdíj. Természetesen senki nem fogja megkérdezni, mennyibe fog ez kerülni, és ki fogja mindezt fizetni. Az eddig megkötött autópálya koncessziós díjak is már horribilis mértékben terhelik a költségvetést, mindenki viseli annak terhét, nem csak azok, akik autóznak, nem szólva arról, ha további több száz kilométerért is majd állja az államkassza a koncessziós díjakat. S mivel az M1-esen és az M5-ösön a világ legdrágább autópályadíjait fizetjük, ezekért az autópálya-milliárdokért is rekordköltségeket fog állni az államkassza, de majd elhallgatja a közvélemény előtt. Emlékezzünk: egy idő után a magas díjak miatt az M5-ösön már szinte nem volt forgalom és bevétel. Ezért jutottak arra az elhatározásra az adósságkezelők, hogy az állami költségvetésbe csúsztassák be a koncessziós díjakat, és gondos ingerküszöb-vizsgálat után emelgetik csak a matricadíjakat. Eddig ez bevált, ezt kell hát csinálni.
Az adósságterhektől fuldokló államkassza körül sürgölődők ma minden fűszálban igyekeznek megkapaszkodni. Nem lehet ugyanis havonta egymilliárd euró kölcsönt felvenni, pedig ennyire lenne szükség, ha az új adósságot és a lejáró régit is finanszírozni akarják. Ezért minden eszközzel emelik a közterheket, közben szüntelen hivatkoznak az Európai Unióra. Haragudjanak az emberek inkább az unióra. Kár, hogy a hivatkozások oroszlánrésze alaptalan – de erről a közvélemény honnét is tudna? Közben visszatartják a költségvetési járandóságokat is, sőt időnként végleg elfelejtik kifizetni azokat. Késik és kimarad a gazdák pénze, visszatartják az áfát a vállalkozóktól. A fenyegető államcsődöt igyekeznek átnyomni a gazdaság szereplőire. Újabban már a hazánkban működő nemzetközi cégek is érzékelik ezt. Mára emiatt az ország uniós és világelső a csődök és a felszámolások arányát illetően, de a média erről is gondosan hallgat.
Folyik viszont a dumakormány közéletet félrevezető tematizálása, s ha végképp nincs semmi kéznél, jöjjön az ügynöközés vagy Orbán Viktor és családja kétségbeesett lejáratása. Közben az államkassza a csőd szélén tántorog, de mindenért a cégek és az állampolgárok a felelősek, ezért a kozmetikázás, s ezért kellenek az autópálya koncessziós szerződések is. A kormány adócsökkentésről, mi több, reformról beszél, de közben növeli a terheket. Legújabban beemelte a jövedéki adót az üzemanyagba, ezért ugrott meg az ár. A folyamat három éve új lendületet vett, és megállíthatatlannak látszik: úszunk az adósságban, de nincs kilátás arra, hogy az adósságkezelés kiscsoportos magánügy helyett közüggyé váljon, mint más, demokratikusan vezetett országokban.

A szerző országgyűlési képviselő