Egy nemrégiben készült felmérés azt tudatja velünk, hogy uniós csatlakozásunkat követően a cigány kisebbség éli meg leghatározottabban európai uniós identitását. Bár azzal mindenki egyetért, hogy nagy részük még csak az alapjait sem ismeri annak az intézmény- és eszmerendszernek, amihez hazánk közel egy éve csatlakozott. Hogy ez igazából a többségi társadalom pesszimista hozzáállása miatt alakulhatott így, vagy a mélyszegénységben nyomorgó közösségek ártatlan és gyerekes csodavárására utal, akik bíznak abban, hogy változik helyzetük, azt nehéz eldönteni. Mindenesetre utóbbi gondolat ésszerűnek és – ismerve a jelenlegi közhangulatot – túlzottan is racionálisnak hangzik ahhoz, hogy vitába szálljon bárki is vele. De vajon mi áll mindennek a hátterében, és valóban tényleg olyan lelkesek a cigányok, mint ahogyan azt a kutatások elénk tárják? Akik annyi jót és szépet hallottak eddig is az unióról, hogy talán valóban eljön egyszer a remélt, hirtelen ránk szabaduló jólét, és akkor a cigányok megrendülten hallgatják az Örömódát.
Ki tehetne ezért a legtöbbet? Egyszerű cigány emberként elhiszem, hogy valahol Brüsszelben és Strasbourgban ott ülnek az ismeretlen, de „nagyon-nagyon szakemberek” – közgazdászok, jogászok és politikusok –, akiknek feladatuk vagy akár kötelezettségük is, hogy nekem itt, Magyarországon nagyon jó legyen majd egyszer. De vajon az én választott képviselőim és az általuk kinevezett döntéshozók is akarják ezt? Hiszen elkötelezettnek tűntek annak idején, készültek mindenféle programtervek, meg felállítottak sokféle szakmai és konzultatív testületet is. De ők akkor vajon értenek-e itt a mi kis hazánkban ahhoz, hogy az uniós jó szándék forintra, aztán fejlesztésre, erkölcsi, szellemi és anyagi gazdagodásra legyen fordítható?
És ez az a pont, ahol most meg kell állnunk, el kell gondolkodunk egy kicsit.
Roma szervezetek tucatjai élik meg az erkölcsi sikert, amit egy-egy nyertes pályázatról tájékoztató levél hozhat el a közösségbe. Aztán hónapok telnek el úgy, hogy a finanszírozás gyakorlati része (a kincstárból a szervezet számlájára történő átutalás) megtörténhessen. Előkerülnek olyan kifejezések, mint az „utófinanszírozás” vagy a „forráselőleg”, amikkel nem sokat tudnak kezdeni a helyi, regionális szervezetek. Sok helyen az adott kisebbségi önkormányzatok vagy roma szervezetek vezetői saját pénzüket kénytelenek a program elindítására fordítani, bízva abban, hogy a titokzatos „irányító hatóság” és a félelmetesen hangzó „államkincstár” előbb-utóbb áldását adja egy-egy, már hónapok óta megítélt támogatás (esetenként részbeni) kiutalására.
Nem az eljárások jogosságát vagy törvényességét vitatom. Egyszerűen az a kérdés, hogy miért zajlik minden indokolatlanul lassan. Valamint hogy ennek okairól miért nem tájékoztatják a lelkes és reményteli pályázó szervezeteket? Persze az is kérdés, kinek lenne ez a feladata? Vagy hogy szükség van-e rá? Úgy vélem, már csak jó szándékból is: igen, kellene, szükség lenne rá. Viszont ez a fajta racionális gondolkodás jogosan kérhető számon a különböző kormányzati intézményeken, és itt most nem csak a roma üggyel foglalkozókra gondolok. Egy olyan súlyos gondokkal küzdő kisebbségnél, mint amilyenek a magyarországi cigány közösségek, állami felelősségnek tartom a régóta várt uniós csatlakozásból eredő fejlesztések mind szélesebb körben történő elérhetőségét, ami az általános és részletes tájékoztatással kellene, hogy kezdődjön. A Nemzeti fejlesztés terv nem tartalmazhatott címkézett roma intézkedéseket, ez uniós irányelv. De vajon hány olyan intézkedésről, alintézkedésről vagy programról tudnak a roma szervezetek és kisebbségi önkormányzatok, amelyek igénybe vehetők lettek volna vagy lehetnének a jövőben a roma közösségek számára is? Pedig nem kevés ilyen terület, program és forrás áll rendelkezésre, ezek beépítése a Nemzeti fejlesztési terv első változatába kimondottan jól sikerült. Az a gond, hogy a legfőbb érintettek nem nagyon tudnak ezekről a programokról és forrásokról. Valamint hogy a szakmai háttér nemcsak a helyi, hanem a legfelsőbb szinteken sem teljes mind létszámát, mind tudását illetően.
Aztán, ha valahol mégis sikerül uniós támogatáshoz jutni, akkor a már említett folyósítási lassúság és nehézkesség a probléma, a későbbi szakmai és pénzügyi elszámolásokhoz kapcsolódó további kihívásokról és nehézségekről még nem is beszélve. Tucatszám lehetne itt most sorolni azokat a kisebb és nagyobb roma szervezeteket, valamint cigány kisebbségi önkormányzatokat, amelyek vezetői keserűen szembesültek az elmúlt év során mindazzal, amiről a fentiekben szóltam. Motiváltságuk, valósnak tűnő tenni akarásuk nem tudni, hogy mennyi ideig lehet még a közösségek boldogító bizakodásának alapja. De ők, a roma vezetők, helyi roma politikusok is szeretnének már konkrétumokba kapaszkodni, és olyan eredményekre hivatkozni, amelyek az uniós vagy nemzeti források felhasználásának eredményeként jönnek létre.
Örömmel olvasom, hogy egyes minisztériumok saját roma programjai forrást biztosíthatnak különböző területeken a cigány közösségek vagy akár magánszemélyek számára is. Az a tapasztalatom, ezek elsősorban az adott tárcáknál komoly kihívásokat felvállaló, agilis, tehetséges szakemberek elhivatottságát bizonyítják, viszont a rendelkezésre álló források bizony korlátozottak. Munkájuk így is komoly érték, nagyon nagy szükség és többnyire kizárólagos segítség sok-sok cigány diák, helyi vezető vagy vállalkozó számára.
Ha az unió valóban csak arra vár, hogy a lehető leghatékonyabban használhassuk ki a felkínált lehetőségeket, akkor mihamarabb indokoltnak tűnik egy szakértői gárda kinevelése és alkalmazása. Ennek tagjai az uniót valós értékei, lehetőségei miatt tudnák megszerettetni az egyszerű cigány emberekkel. Értelmet adva a cigányok büszke lelkesedésének az amúgy valóban gyönyörű, csillagokkal hímzett, kék lobogó iránt.
A szerző romaügyi szakértő, támogatásszervező vállalkozó
origo.hu
Látványos képek: így emelték le a helyéről Gábriel arkangyalt a Hősök terén
