Családi pótlékot Kóka Jánosnak!

Az utóbbi hetekben Kóka János, az orvos végzettségű, milliárdossá gazdagodott informatikai vállalkozó, a kormányban a kisebbik koalíciós pártot képviselő gazdasági és közlekedési miniszter túllépett tárcáján, és bejelentkezett a politikába, némileg ürügyként használva az adóreform-bizottság általa túlzottan óvatosnak minősített javaslatait. Az hónapok óta észlelhető, hogy tudatosan törekszik Draskovics Tibor pénzügyminiszter kormányon belüli ellensúlyává válni, de csak mostanság bírálja a társadalompolitikát a nyilvánosság előtt is, olyan kijelentésekre ragadtatva magát, hogy annak gyökeres átalakítása nélkül a gazdaság soha nem fog „gyorsítósávba” lépni, ha marad, mint van, a gazdaság nem fejlődik, nem jut levegőhöz, a szociálpolitika fenntarthatatlan, mert drága stb. De mindez nem is csoda, a rendszerváltó politikai elitnek mára elfogyott a lendülete és bátorsága, általánossá vált a generációs fáradtság stb. De itt van ő, éppen krisztusi korban, van lendület és bátorság, fáradtság még nincs.
Kóka úr megnyilatkozásainak jellemzésére az őszintétlenség és az ismerethiány a legtalálóbb.
Kóka szerint teljesen abszurd, buta és igazságtalan, hogy neki is jár a családi pótlék, bőven elég lenne, ha csak a rászorulók kapnának, de erről soha nem beszélünk őszintén – fűzi hozzá –, és nem merünk hozzányúlni. Én teljesen őszintén mondom: Kókának járjon családi pótlék, még magasabb is, mint most. A magas jövedelmű gyermeket nevelő Kóka a családi pótlékkal saját adójának egy részét kapja vissza, ez olyan, mintha két azonos jövedelmű – egyik gyermekes, a másik (még, már, mindig) gyermektelen – között az utóbbit fizetné a magasabb, előbbi a kisebb adót, vagy másképp: a gyermekesek a gyermeknevelés költségeinek egy részét költségként elszámolhatják. Mit kifogásol tulajdonképpen Kóka? Azt, hogy kevesebb adót fizet, mint a gyermektelenek, vagy hogy azok nála többet fizetnek? Vagy szerinte a gyermek nem ok arra, hogy az Országgyűlés nevelése költségeinek szerény hányadát a köz érdekében is kifejtett tevékenységként ismerje el, jelezve, hogy erre másként tekint, mint például a Maldív-szigeteki nyaralásra? S ha csak a rászorultaknak adna – vagyis nincs ok különbséget tenni gyermekes és gyermektelen között –, miért nem követeli, hogy például a pénztári adókedvezményt is csak a rászorulók vehessék igénybe, mivel az is a „gazdagokat” támogatja (ugyanazon logika szerint, mint a családi pótlék esetén – mondhatjuk teljesen abszurd, buta és igazságtalan módon), miközben a tőzsdeelnök a nyugdíjrendszer negyedik pillérével újabb adókedvezményért lobbizik, amire a kormány nem mondott kategorikus nemet? (Vagy legyen olyan megoldás, mint a biztosítási adókedvezmény esetén: egy jövedelemhatár felett egyáltalán nem jár.) Egyetértek Kókával abban, hogy hagyjuk már abba a társadalom megvezetését, nem korrekt az a társadalommal szemben. Az adókedvezményt csak azon adóval együtt szabad vizsgálni, amelyből érvényesítik, úgy önmagában – ahogy Kóka teszi – nem.
Szerinte a befektetők azt nézik, hogy Magyarországon mekkorák az adók és milyenek a szociális viszonyok, ezt hasonlítják össze a szomszédos országokéval. Pontosítsunk: egyáltalán nem érdekli őket, hogy mekkora a személyi jövedelemadó és mekkorák a járulékok. Az érdekli őket, hogy mekkora a munkerőköltség. A munkaerőköltség pedig (munka) piaci kategória, amelyik cég ezt magasnak tartja, arra nincs igazán szükség a magyar gazdaságban.
De mit jelenthet az, hogy a bűnös társadalompolitika nem engedi levegőhöz jutni a gazdaságot? A levegő se nem mikro-, se nem makrogazdasági kategória. A társadalompolitikát pedig az adózóktól – ezen belül igen szerény mértékben a munkaadóktól – beszedett adóforintokból művelik. Jól vagy rosszul, lehet dicsérni vagy bosszankodni rajta, lehet reformálni a hatékonyság érdekében – de ennek nincs köze a gazdasághoz. Miért mondja akkor ezt Kóka?
Mert őszintétlen. A túl drága szociálpolitikát, a „korszerűtlen” társadalompolitikát, a családi pótlék univerzalizmusát nem azért kifogásolja, mert szociálpolitikai-társadalompolitikai (szakmai) szempontból alacsony hatékonyságúnak tartja (erre legalábbis nem veszteget szót), hanem mert a munkajövedelem-tulajdonosok, döntően alkalmazottként dolgozók munkapiacon kialakult munkajövedelmét kívánja megnyirbálni, a társadalom többségét leértékelni. „Az a liberális gazdaságpolitika, amelyet a kormány deklarált, az egyelten működőképes gazdaságpolitika, amire Magyarország fejlődését fel lehet fűzni” – mondja –, magyarra fordítva: a kormány gazdaságpolitikájának lényege a munkaerő adminisztratív, nem piaci eszközökkel történő leértékelése, más út nincs. Majd elmondja az ellenkezőjét: „Nem vagyunk már és nem is akarunk a legolcsóbban termelő ország lenni, az Európai Unióban pedig elkerülhetetlen a bérszínvonal felzárkózása. Így új versenyképességi eszközöket kell fellelnünk” – a bérszínvonal felzárkóztatásának új versenyképességi eszköze a bérszínvonal lefelé nyomása. Logikus.
Az, amit Kóka és különösen a kisebbik kormánypárt el akar fogadtatni velünk, az nem az ország felzárkóztatásának útja, hanem az erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportok kívánságainak teljesítése. Ha én vállalkozó lennék, s ha nem is oly gazdag, mint Kóka, nem új és újabb piaci ötleteken, technikai megoldásokon, hatékonyságjavító szervezési elképzeléseken töprengenék, nem azt tenném, magamat fárasztva, ami a vállalkozó dolga, hanem a társadalompolitika radikális bírálatáról eregetnék gondolatmeneteket, és némi közgazdasági szakszerűtlenséggel megspékelve munkajövedelem-csökkentésre igyekezném rávenni a kormányt és a politikusokat. S ha a kormányban ülnék, mindez mennyivel könnyebb lenne!

A szerző közgazdász, szociológus