Kései Robin Hoodok a gazdaságpolitikában

Csak pénzügyi megszorításokkal, érdemi államháztartási reformok nélkül, nem lehet megállítani a költségvetés mélyrepülését – ez Draskovics Tibor pénzügyminiszter menesztésének legfontosabb üzenete. Immár visszavonhatatlanul elkezdődött a választási kampány, ez pedig Veres János pénzügyminiszteri kinevezésének üzenete. A többi – száz lépés előre (vajon mennyi hátra?) – csak puszta kommunikáció.
Draskovics leváltása nyílt beismerése annak, hogy a folyamatos, félévente ismétlődő kiadási lefaragások, azonkívül, hogy az érintett területeken komoly feszültségeket okoznak, szinte semmivel sem javítják az eleve rosszul kalkulált költségvetés helyzetét. Nem is javíthatják, mert a folyamatos megszorítások egy lefelé húzó spirálba vezetnek. A megszorítások következtében a gazdasági szereplők teljesítménye alacsonyabb lesz, az alacsonyabb teljesítmény a költségvetési bevételek csökkenéséhez vezet, a csökkenő bevételek pedig újabb megszorításokat váltanak ki.
Természetesen mindez önmagában még kevés lett volna a pénzügyminiszter menesztéséhez, ebben mind az unió, mind pedig a hazai gazdasági és politikai szereplők részéről további kemény jelzések is szerepet játszottak. Brüsszel – sokadik intés után – március közepén küldte el vészjelzését, miszerint tavaly az államadósság mértéke a bruttó hazai termékhez viszonyítva az euró bevezetéséhez szükséges és a stabilitási paktum által előírt hatvanszázalékos érték fölé kúszott. Ezzel pedig világossá vált, Magyarország még könyvelési trükkökkel sem képes betartani a stabil államháztartás alapvető kritériumait. Hiába tolja át tehát a pénzügyminiszter a 150 milliárdos áfa-visszafizetési tételt a következő évre, hiába csalja el a kormány – nulladik havi bérnek átkeresztelve – a közszolgálatban dolgozók 13. havi fizetését, ha a költségvetésen már ezek sem segítenek.
Itthon viszont a nullszaldós adóreform-tervezet morzsolta fel a pénzügyminiszter hitelét. Draskovics ugyanis eleve lehetetlen feladatra vállalkozott: úgy csökkenti az adókat, hogy közben az állam bevételei, amelyek persze az adókból származnak, változatlanok maradnak. Ilyen varázslatra senki sem képes. Nem véletlen, hogy az adóreform-bizottságban az adócsökkentésen dolgozó külső szakértők mellett mindig ott ültek a tárcák képviselői is, akik minden egyes adócsökkentési javaslatnál a kieső forintokhoz azonnal megtalálták – például a kedvezmények szűkítésével – a bevételi ellentételezést. A hazai viszonyokra mégis nagyon jellemző módon ekkora fiaskó kellett ahhoz, hogy mindenki számára világossá váljon: adócsökkentést és adóreformot csak úgy lehet végrehajtani, ha közben a költségvetés kiadási szerkezetét is átalakítják. Államháztartási reform nélkül nem lehet adóreformot sem végbevinni. Az államháztartási reform pedig azt jelenti, hogy át kellene alakítani a legnagyobb kiadási terhet jelentő nagy elosztórendszereket, a társadalombiztosítást, az egészségügyet, az oktatást, az önkormányzatok finanszírozását. Ezzel előttünk is áll a megmozdíthatatlan reformgörgeteg. Megmozdításától a kormányfő ezúttal is visszariadt, inkább beáldozta a Magyar Köztársaság leggyorsabban amortizálódó fogyóeszközét, a pénzügyminisztert.
Ám valódi reformokat az új pénzügyminisztertől se várjunk. Veres János kinevezése mellett ugyanis a legfontosabb és leggyakrabban hangoztatott érv az volt, hogy elődjénél jobb és szorosabb kapcsolatok fűzik a nagyobbik kormányzó párthoz. Ha pedig ez igaz, és miért kételkednénk a nagyobbik kormánypárt felelős politikusainak szavaiban, akkor mindez csupán annyit jelent, hogy olyan ember kell a kasszához, aki megérti a képviselők és a képviselőjelöltek szavait. Egy választási kampány a kormánypártok részére mindig a nagy elszámolás ideje, amikor a képviselők lelkesen tudatják választóikkal, mennyi pénzt, fejlesztést és támogatást hoztak el Budapestről a választási körzetbe. A költségvetésben pedig, folyamatosan dagadó hiány ide vagy oda, mindig van néhány tízmilliárd forint, amit választások előtt egy-egy fejlesztés befejezésére még el lehet juttatni néhány választókörzetbe. Vagy, ami ennél is egyszerűbb, be lehet ígérni további milliárdos fejlesztéseket. Főleg akkor, ha a kasszakulcsot olyan ember őrzi, akit elődjénél jobb és szorosabb kapcsolatok fűznek a legnagyobb kormányzó párthoz.
Az új pénzügyminiszter hivatalos feladata persze ennél több, az úgynevezett száz lépés politikájának végrehajtása. Olyannyira, hogy a száz lépesből a legelső éppen saját kinevezése volt. További kilencvenkilenc lépésről ma még keveset tudni, most dolgoznak rajta lázasan a tárcák. A százas pedig, úgy tűnik, kultikus szám lett a szocialistáknál. Százzal kezdték, a száznapos, jólétinek nevezett osztogatással, és százzal végzik, az állítólagos reformokat előkészítő vagy azokat pótló lépéssorozattal. Természetesen szívük joga, hogy ragaszkodjanak egy ilyen szép kerek számhoz. De az már sajnos mindannyiunkra tartozik, hogy időközben összekeverték a százasokat. Tőlünk nyugatra a kezdő politikusok is tudják, hogy ezeket a százasokat fordított sorrendben kell alkalmazni: a kormányzati ciklus legelején jönnek a reformok, akár száz lépésben, majd a ciklus vége felé jóléti intézkedések, akár száz napba sűrítve. Nálunk viszont előbb osztottak hozomra, a költségvetés hiányára, majd az állam adósságára, és csak most próbálkoznak olyan lépésekkel, amelyek a költségvetés kiadási és bevételi oldalait rendezhetnék. Ahhoz, hogy ennek a kommunikáción kívül valami látható eredménye is legyen, valószínűleg túl későn. A minisztercsere legfontosabb üzenete éppen az, hogy bármelyik párt is kerüljön egy év múlva hatalomra, most már végleg nem spórolhatja meg az elkerülhetetlen államháztartási reformokat. A helyzet ugyanis ma sokkal súlyosabb annál, semhogy kisebb-nagyobb megszorításokkal – mint tette Draskovics – vagy kisebb-nagyobb (reform)lépésekkel – mint teszi majd ígérete szerint Veres – megoldható lenne.
A miniszterelnök szavaiból azért annyi máris kiderült, hogy a száz apró lépésnek nevezett ötletrohammal végérvényesen kormányzati szintre emelik a robinhoodizmust: a maguk által igazságosnak és szocialistának nevezett újraelosztási politikát, amely a gazdagoktól veszi el pénzt, majd az arra rászorulóknak juttatja vissza. A hiány és az adósság ugyanis tovább már aligha növelhető, ezért pusztán a költségvetés fenntartásához, az apró lépések ígéreteihez pedig még inkább valahonnan bevételre kell szert tenni. Bevételre szert tenni, azaz elvenni, ahogyan ezt a miniszterelnök már meg is üzente, csak a felső középosztálytól, annak jövedelmeinek megcsapolásából lehet. Ahogyan Robin Hood fosztogatta a nottinghami bíró adószedőit, majd a rabolt pénzt visszaadta a parasztoknak. A kormányzati szintre emelt robinhoodizmus első jele tavaly a bankok harmincmilliárdos megcsapolása volt (aminek a költségeit persze a bankok szépen átterhelték az ügyfelekre). Az idén már ez a sarc nem jött be, a Bankszövetség elegánsan elhajolt a kormányfő piacellenes beavatkozása, a hitelkamatok csökkentésére vonatkozó kérése elől. Most pedig a robinhoodizmus eggyel tovább megy, a száz apró lépéssel elkezdődik a felső középosztály jövedelmeinek megcsapolása.
Ez a szociális-szocialista demagógia azonban nemcsak hamis, de egyenesen életveszélyes. A bajok gyökere ugyanis sokkal mélyebbre ágazik szét annál, semhogy újraelosztási korrekciókkal megoldhatók lennének. A gyökerek egészen az elmúlt másfél évtizedig nyúlnak, amikor Magyarország lépésről lépésre az eltartottak országává vált. Ma bármerre is nézzünk ebben az országban, mindenhol eltartott társadalmi rétegekbe, eltartott korosztályokba, eltartott településekbe és eltartottként viselkedő alkalmazottakba és foglalkoztatottakba ütközünk. Olyan társadalmi rétegekbe, korosztályokba és foglalkozási csoportokba, amelyeknek lassan már a puszta létük is az állami újraelosztás, az ilyen-olyan juttatások függvénye.
Mára az ország sorsa mindenestől az eltartottak kezébe került. Ma – szavazataival – az eltartottak serege dönt arról, hogy ki nyerje meg a választásokat és ki vezesse az országot. Ebből a csapdából pedig szinte lehetetlen kikecmeregni. Az eltartottak kegyeit és – ami ennél is fontosabb – szavazatait még a szűkülő állami források idején is csak újabb ígéretekkel és újabb osztogatással lehet megnyerni. Ám minden újraelosztás azoktól a kevesektől vonja el a forrásokat, akik vállalkozóként munkahelyeket tartanak fenn, vagy új munkahelyeket teremtenek. Akik képesek arra, hogy saját magukon kívül mások számára is biztosítsák a megélhetést.
Ahhoz tehát, hogy ebben az országban valódi államháztartási reformra kerüljön sor, mindenekelőtt az állam és az egyén közötti viszonyról való gondolkodásnak kell alapvetően megváltoznia. Vissza kellene térni például olyan egyszerű bölcsességekhez, mondjuk Konrad Adenauer német kancellár klasszikus mondásához, aki szerint azért kell támogatnia az államnak a családi házak építését, mert olyan társadalomban, ahol a többség saját házában lakik, sohasem lesz szocializmus. A családi otthonok építésének állami támogatása ugyanis több mint egyszerű szociális kérdés, egyben olyan rétegek megerősítése, amelyek tagjai felelősséggel tartoznak saját maguk, családjuk és vagyonuk iránt. A saját tulajdonú családi ház egyben felelősséget is jelent. Demokrácia és jólét pedig csak ott lehet, ahol magukkal és javaikkal szemben felelős polgárok – és nem államtól függő eltartottak – élnek. A legtöbb felelősség pedig éppen azoknak a vállalkozóknak a vállán nyugszik, akiknek a többsége mára középosztályos vagy felső középosztályos jólétbe jutott, és akiknek a jövedelmét a miniszterelnök a száz lépés keretében éppen megcsapolni készül.
Ma Magyarországon mindenfajta államháztartási, egészségügyi vagy önkormányzati reformnak csakis akkor van szemernyi esélye, ha a társadalom nagy része elfogadja az egyéni felelősség polgári (liberális) konzervatív elvét. Csakis ezután kerülhet sor annak tisztázására, hogy az egyén saját felelőssége és öngondoskodása meddig terjedjen a nagy újraelosztó rendszerekben, a társadalombiztosítás, az egészségügyi ellátás vagy az oktatás területén. Az államháztartási reform, hangozzék ez bármily furcsának, mindenekelőtt a lelkekben kezdődik. Természetesen e nélkül is lehet reformert játszani, akár száz apró lépésben is, de az csak osztogató-fosztogató robinhoodizmus lesz.
Mindaddig, amíg az ország közgondolkodásában nem válik meghatározóvá az egyéni felelősség, addig nem lesz itt semmilyen államháztartási, egészségügyi vagy önkormányzati reform. Mindaddig, amíg gondolkodásunkban az eltartottak országa áll, csak a kormányzati robinhoodizmus marad. Addig évente váltogathatjuk a pénzügyminisztereket.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár