Kidolgozatlan az egyetemi képzés finanszírozása

Az Országgyűlés a napokban lezárja a felsőoktatásról szóló új törvényjavaslat (a továbbiakban Ftv.) általános vitáját. A törvényjavaslat mintegy kétéves – sokszor méltatlan trükköket alkalmazó – egyeztetésnek álcázott félrevezetés és sok-sok vita alapján született meg. Jelenlegi formájában nagymértékben különbözik a 2003 nyarán az Oktatási Minisztérium megrendelésére készült – akkori formájában a minisztérium által sem vállalt – eredeti elképzeléstől. A törvényjavaslat szakmai tömörülések, oktatói és hallgatói szervezetek ajánlása révén az eredeti tervezethez képest közelebb áll ahhoz, hogy szakmai és politikai konszenzussal elfogadható törvény szülessen meg.
A törvényjavaslat azonban továbbra is számos ponton alapvető módosításra szorul. A parlamenti frakcióknak tett konkrét módosító javaslataimmal nem azt kívántam jelezni, hogy a törvény azokkal teljesen elfogadható lesz, pusztán egy végső segélykiáltásnak szántam, hogy ha ezeket a módosításokat elfogadják, nem történik azonnal jóvátehetetlen hiba. 2006. után pedig meg lehet tenni a szükséges korrekciókat. A magyar felsőoktatás egészséges fejlődése azt kívánja, hogy törvényi szabályozása a lehető legszélesebb konszenzussal biztosítsa a hallgatók, az oktatók és az intézmények nyugodt és kiszámítható munkáját.
Az autonómiáról
Az Ftv. sokszor hangoztatja a felsőoktatási intézmények autonómiáját. Az autonómia e törvényjavaslatban és a Magyar Köztársaság alkotmányában garantált formájával továbbra sincs összhangban az intézmények irányító testületének feladataira vonatkozó javaslattal. A törvény ilyen formában való elfogadása esetén a törvény e szakaszait az Alkotmánybíróság megsemmisítheti. (E lap hasábjain 2004 júliusában jeleztem, hogy kormányrendelettel nem lehet törvényt módosítani.) Ezt felelős kormány nem vállalhatja. A törvényjavaslatban irányító testületnek nevezett grémium lényegében fenntartói tanács, és mint ilyen, minden érdekelt fél számára elfogadható, az intézmények működését szolgáló testület lehetne, e feladatának mára kialakult összetétele is nagyobbrészt megfelel. Az állami felsőoktatási intézmények fenntartói jogait gyakorló miniszter ugyanis alkotmányosan leadhat fenntartói jogokat egy így létrehozott testületnek, de nem vonhat el irányítási jogokat az autonóm intézményektől olyan testület számára, amelyet nem az autonóm intézmények választanak. Javasoltam ezért, hogy az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottsága adjon be módosító javaslatot, amelyben az irányító testületek helyett, kissé módosított feladatokkal, fenntartói tanácsok létrehozását foglalja törvénybe.
Az irányító testületek sokat bírált pártbefolyását a törvényjavaslat olyan – nézetem szerint alkotmányellenes módon – próbálja túlkompenzálni, hogy előírja, párttisztséget viselők öt évig nem tölthetnek be ilyen posztot. A magyar jog nem ismeri a párttisztséget betöltők közügyektől való eltiltásának fogalmát. A fenntartói tanácsokra vonatkozó szabályok közül ezt alkotmányossági okok és a józan ész szempontjai szerint is ki kell venni. Miért pont öt év? Ennyi idő alatt válik valaki függetlenné?
Az irányító testületek legfőbb feladata a stratégiai döntések meghozatala. A törvényjavaslat – nagyon helyesen – kísérletet sem tesz a „stratégiai döntés” meghatározására. Ez is jól mutatja, hogy a törvényben megfogalmazott testületnek nem az operatív vezetésben, hanem a fenntartói döntések meghozatalában kell szerepet adni. Mivel a fenntartói tanács az intézmény egyfajta munkavállalói tulajdonlását is jelenti, semmi érdemleges indokát nem látom annak, hogy a rektoron kívül további más egyetemi oktató ne lehessen a fenntartói tanács tagja.
Az új felvételi eljárásról
Az Oktatási Minisztérium számára a felvételi eljárás már az idén is megoldhatatlan problémának bizonyult. A törvénytervezet a felvételi eljárást jelentősen át kívánja alakítani az által, hogy a jelentkezőket felvételi teljesítményük alapján rangsorba állítja, és az államilag finanszírozott hallgatói létszámig felveszi a hallgatókat az általuk megjelölt intézménybe. Ez az eljárás igen versenyképesnek és még igazságosnak is tűnhet. Ugyanakkor nem veszi figyelembe a valóságot, a regionális szempontokat és a kisebb településeken élők esélyeinek biztosítását. Ma ugyanis az iskolai teljesítmények alapján nem lehet objektív rangsort összeállítani.
Ilyen módon előállhat, hogy egy-egy keresettebb szakon csupán egyetlen intézményben történik képzés, miközben lényegében ugyanolyan képzési és tudományos színvonalú intézmények hallgatók nélkül maradnak, alacsonyabb oktatási ellátottságú helyekről tehetséges, de például a nyelvtanulásban hátrányosabb helyzetű gyermekek nem jutnak be a felsőoktatási intézményekbe, amely tovább növeli a regionális egyensúlytalanságokat. Az oktatás jobb megszervezése és regionális egyensúlya megköveteli, hogy a felvételi eljárásban – az ország elmaradottabb régióinak fejlesztése érdekében – egy kontrolláltabb felvételi eljárást alkalmazzunk. Azt javaslom, hogy az oktatási miniszter a felvételi tájékozatóban továbbra is intézményenként és szakonként határozza meg a következő évben az állami finanszírozásban felvehető hallgatók létszámát. A hallgatói érdeklődést úgy kell figyelembe venni, hogy a meghatározott keretet egy intézmény, a jelentősen kiemelkedő eredményű hallgató jelentkezése esetén évente öt százalékkal más intézmények rovására túllépheti. Ez a módszer így az intézményeket és régiókat nem hozza kezelhetetlen helyzetbe.
Az állam által pénzelt képzésről
A benyújtott törvényjavaslat nem tartalmaz szabályozást az államilag finanszírozott alapképzésben részt vevő hallgatók szakmai megoszlására. Egy ilyen szabályozatlan rendszer néhány év alatt káoszhoz, képzési helyek leépüléséhez, a magyar felsőoktatás versenyképességének drasztikus csökkenéséhez vezethet. Értelmetlen megkötés a törvényben meghatározni, hogy a kormány maximálisan hány főben határozhatja meg az államilag finanszírozott képzésben részt vevő hallgató számát.
A törvényjavaslat teljesen irreálisan, az egyetemi képzés drasztikus csökkentését irányozza elő. Előírásai differenciálatlanok és pusztán a képzési létszámok csökkentését szolgálják. Jól látszik ez azokon a szakokon (például a matematika), ahol a BSc-kimenetnek nyilvánvalóan semmi értelme nincs. Ezért, ha a törvény előírja, hogy az MSc-képzésbe csak a BSc-képzésbe belépők 35 százaléka mehet tovább, mi történik a 65 százaléknyi BSc-fokozattal rendelkezők közül azokkal, akiknek nincs semmilyen lehetőségük munkát vállalni, mert képzésük nem erre készítette fel őket? A törvényjavaslatban feltétlenül meg kell emelni az államilag finanszírozott mesterképzésbe (egyetemi képzésbe) belépők arányát. Ennek reális értéke ma 55 százalék körül van. Még jobb azonban, ha ez az arány egyáltalán nem szerepel a törvényben, mert ezt szükségtelen abban rögzíteni. A mindenkori kormány feladata és felelőssége, hogy erről határozzon.
Különösen káros és veszélyes az ilyen arány meghatározása, még akkor is, ha a javaslattevő feltehetőleg úgy értette – ez nem szerepel explicite a javaslatban –, hogy a teljes alapképzési hallgatói létszám 35 százaléka mehet tovább a mesterképzésbe, és ezt szakonként eltérő arányban kell érteni. A nagy létszámú alapszakok képviselői ugyanis ezt megpróbálják majd szakonkénti arányként értelmezni, és akkor például a természettudományi szakok teljesen ellehetetlenülnek. E szakokon ugyanis az alapképzés csupán előkészít a mesterképzésre, és a hallgatóknak – a képzés természetéből fakadóan – csak elenyésző része fejezi be alapdiplomával tanulmányait. Pontosan az a helyzet áll elő, mint a normatív finanszírozásnál: a minisztérium minden igyekezete ellenére a normatív finanszírozás arányai a tanszékek szintjéig lejutottak és lényegében ellehetetlenítették a természettudományos képzést. Javaslom és a magyar felsőoktatás érdekében kérem, hogy az alap- és a mesterképzésbe belépők aránya egyáltalán ne szerepeljen a törvényben, hiszen ebben az esetben is a mindenkori kormány feladata és felelőssége, hogy erről határozzon. Az új törvény meglehetősen átlátszó módon az egyetemi oktatói létszám csökkentését és a kutatási feladatok háttérbe szorítását célozza. Erre irányul az oktatói óraszám merev és differenciálatlan megszabása, amelynek ilyen megkötése az intézményi autonómiába ütközik. A szabályozás életidegen és látszattevékenységekhez vezet majd. Az intézmények gazdasági megszorítások miatt egyébként is létszámcsökkentésre kényszerülnek, fölösleges és álságos ezért az oktatói óraszámot differenciálatlanul megszabni. Az egyetemi viszonyokat figyelembe véve az egyetemi tanárok és az adjunktusok óraszámának egységes megszabása életszerűtlen, és torzulásokhoz vezet. Professzorok kutatás és fejlesztés helyett laboratóriumi gyakorlatokat vezetnek majd, az adjunktusokat pedig elbocsátják. Az óraszámok hetvenszázalékos növelhetőségének és huszonöt százalékos csökkenthetőségének eltérő volta értelmezhetetlen. Heti tizenhét óra tanítás nem felsőfokú intézményi színvonalú munkát eredményez!
Végül a képzés finanszírozására az alapképzésben bevezetni javasolt három finanszírozási kategória nem tudja biztosítani a képzés kiegyensúlyozott finanszírozását. A képzés finanszírozása a jelenlegi törvénytervezetben kidolgozatlan. Őszintén sajnálom, hogy a magyar felsőoktatás testületei egy ilyen törvény benyújtásához adták a nevüket. De még nem veszett el végleg az ügy. Ha a fent vázolt és a képviselőknek és az oktatási és tudományos bizottságnak szövegszerű módosító javaslatként megküldött módosításokat elfogadják, valamicskét javulhat a felsőoktatás sanyarú helyzete.

A szerző akadémikus, volt oktatási miniszter