Magyarország a féldiktatúra útján

Mindig azt gondoltam, hogy egy költő vagy író, aki ragyogó tehetség, kimondja, mert ki kell mondania, amit gondol, érez, lát és hisz. Hiszen oly kevés a kockázata. A lelkével viszont rendben kell lennie.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem törvényszerű. Nálunk halálig szokás szolgálni, még akkor is, ha már rég nem volna muszáj. Faludy György interjúját azért volt jó olvasni, mert eredeti feltételezésemben erősített meg (Magyar Nemzet, 2005. április 14.). Abban, hogy a tehetségnek ki kell mondania, amit lát, amit érez, akárhogyan, akár kócosan, de beszélnie kell arról, ami nagyon nem jól van. A recski őrtornyokkal zárta beszélgetését, ahonnan az ávósok Sztálin haláláig mindig, egyre csak befelé néztek. Befelé, a rabokra. A belső ellenségre. És csak Sztálin halála után figyeltek kifelé, az útra.
Lehet, hogy valahol a lelkekben Sztálin még mindig él? Mert az őrtornyokból ma is befelé néznek az őrszemek. Éberek nagyon. Lecsapnak a „klerikális reakció”-ra. „Game over” – vihogják a pápa halálakor.
Sosem felejtem el, Medgyessy egyszer azt mondta egy reggeli interjúban: „amikor az ellenzék volt hatalmon.” Micsoda fényes elszólás! Senki se vette észre. Nem választások voltak, hanem „hatalmon volt az ellenzék”. Senki nem szólt oda Medgyessynek: hiszen ha hatalmon van az ellenzék, akkor te vagy a hunyó, és ő a kormány, te meg az ellenzék, Péterkém. Kibújt belőle az öreg, rossz kádárista, hiába napozott a kubai partokon. Úgy montírozta be magát Medgyessy a modern demokráciába egész stábjával együtt (tanácsadóit is beleértve), ahogy a bulvárlapban megjelent fényképén láttuk: lebegve tíz centivel a valóság aranyhomokja fölött.
Eszembe jut a korántsem jobboldali történész, aki egy konferencián azt mondta, elég szomorúan eltűnődve, hogy az ő generációja katona korában még úgy tette le az esküt, hogy küzdeni fog a „belső ellenség” ellen is.
Magyarországon a kormánykoalíció hatalomra kerülése nem hozott nyugvást a politikai és szellemi közéletben. Nemhogy nem szűnt meg a politikai kampány, hanem csak fölerősödött. Mintha a „belső ellenség” ellen küzdenének. Egy hihetetlenül agresszív kommunikáció nyomán a jobboldal permanens legyalázása lett a fő irány, s ennek nyomán természetesen a polgári oldal is ráerősített. Ennek következtében az ország egy hiszterizált állapotba került, azóta is ott van.
Sokan elfordultak, civilek, mindenféle politizálástól, részben, mert féltették egzisztenciájukat, másrészt nem kívántak részt venni abban a diskurzusban, amely nem „a dolgozó nép okos gyülekezetét”, hanem a frusztrált komisszárok és a hebegve védekezők kínos egymásra fenekedésében merül ki. Pedig mindenfajta demokráciában elsődlegesen a polgár az, aki politizál, mert részt vesz a polisz életében, és alakítani akarja azt. De ha csak fejére ütnek ebbeli ténykedése miatt, akkor vissza fog húzódni a magánéletébe – vagy választ egy nagyobb szabadságot biztosító politikai vezetést. Hatalmas botránynak tartom, hogy egyetemre készülő középiskolások kezébe kerülhetett az a „tájékoztató füzet”, amelynek tartalmát már aligha kell idéznem. Megérne egy cikket azokban a nyugati lapokban, amelyek oly igen féltik, a széltől is óvnák a közép-európai bimbózó demokráciákat.
Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy miként készülnek féldiktatúrákban a közvélemény-kutatások. „Nevet nem kell ráírni” – mondták nekem, ó, hányszor, s közben nekünk, az egyetemi hallgatóknak olyan kérdésekre kellett válaszolnunk, amelyek összerakása révén a lap leadása után öt percen belül valamennyien azonosíthatóak voltunk. „Nevet nem kell ráírni” – mondták gyerekeinknek, de már aki összeszedte a véleménykutató lapokat, arra rászóltak, hogy sorba menjen a padsorban, ne összevissza… Vajon miért?
Most megint a tanárokra és a diákokra jár rá a rúd? Senkiháziak bebizonyíthatják, hogy Magyarországon olyanok taníthatnak, akik képtelenek a minimális mértékű értékítéletre? Akik ne tudnák, mi a különbség Szálasi, Rákosi meg a diákvezérből lett polgári politikus közt? Ezt akarják elhitetni Magyarországgal? S ha holnap azt olvassuk, hogy a mérnökök és a műszaki egyetemisták körében készült felmérés szerint ők például nagyobb gazembernek tartják a buszon bliccelőket, mint Eichmannt vagy Jagodát, azt is készpénznek veszszük? Hát eszünk már nincs is, csak felméréseink?
Ravaszul szerkesztett kérdőívecskékre bárki bármit felírhat. Aki a diákokat ismeri, az tudja, hogy brahiból is bármit beikszelnek. Telefonon is bárki bármit kérdezhet, és aki válaszol, az éppúgy tudja, mint aki kérdez, hogy féldiktatúrában nem érdemes őszinte válaszokat adni. Féldiktatúrában az emberek többsége nem kockáztat. Egy olyan országban, ahol a posta nem vizsgálja meg, miért érkezik feltépett borítékban a levelünk, (Svájcból postázott levelünk pedig meg sem érkezik), miért ne merülne fel az állampolgárban, hogy a vezetékes telefonja másik végén jelentkező kedves közvélemény-kutató esetleg pontosan tudja, kit hívott fel, s válaszát valahol valakik gondosan számon tartják?
Ha meg lehetett verni a PSZÁF elnökét, mert vizsgálatával belezavart a hatalmasok játékaiba, és utána őt lehet perelni, mielőtt még kiderülne, hogy amit ő megvizsgált, és szabálytalannak tartott, azzal mi a helyzet, akkor Magyarország a féldiktatúra külső jeleit mutatja.
El tudom képzelni a tanárok közti közvélemény-kutatás önkéntességét is. Vetekedhetett a hajdani kommunista szombatok „önként” vállalt műszakjával meg az „önkéntes” május elsejei kivonulásokkal. Sok félrevezetett ember azt gondolja, hogy ez a kormány – akárcsak hajdani elődje, a Bokros-csomag meghonosítója – „áldozata” a fokozódó szegénységnek, a megszorító intézkedéseknek. De arra azért emlékeznünk kellene, hogy a kommunista államokban az életszínvonal mindig a negyedrangú kérdések közé tartozott. Sőt, bizonyos mértékű szegénység fenntartandó volt, mert egy egzisztenciálisan megnyomorított ember mindig is kevésbé emeli fel a fejét. Az, hogy a kádári magasan kvalifikált értelmiség – legalábbis az, amelyik nem kívánt beépülni a hatalomba – adott esetben a segédmunkásnál is kevesebbet keresett, nem a véletlen műve volt. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság mindig is a diktatúrák irányítási eszköze volt. Az a káosz, ami ma a felső- és részben a középiskolai oktatás területén átszervezésekbe bújtatott létszámcsökkentésben ölt testet, vagy az a helyzet, amely a kisközségek elbocsátandó tanítói, tanárai között, a megszüntetendő iskoláknál létrejött, egy labilis hatalom számára különösen kedvező, hiszen nincsen annál rövidebb póráz, mint az egzisztenciális fenyegetettség.
A hírhedt középiskolai tájékoztatófüzet kiagyalója helyében nem diadalmaskodnék a tanárok és diákok döbbenetes tájékozatlanságáról árulkodó felmérési eredményekkel. Ez a felmérés ugyanis annyira irreális, ráadásul tanárok és diákok oly mértékű ostobaságáról árulkodik (márpedig az elért eredmények tükrében sem a honi tanárok, sem a diákok zöméről nem állítható sem felkészületlenség, sem tájékozatlanság), hogy kézenfekvő magyarázat csak egy marad: a felmérés sugallt volt, a kérdések manipulatívak, és a részvevők nem önkéntesen vállalták. Így aztán úgy töltötte ki mindenki, ahogyan azt elvárták tőle.
Ez a statisztika nem a tanárokról, hanem a felmérést készítőkről árulkodik. Bizonyíték erre az, hogy kormánypénzen készült kiadvánnyal éppen azt a réteget célozták meg, amelyikre a legnagyobb szüksége volna ennek a lankadt, bár öblösen kunczés hangú posztkommunista féldiktatúrának: az értelmiségivé válni vágyó fiatalokat. Szomorú a visszalépés, de a 80-as évek légköre és társadalmi diskurzusai a mainál kicsit több szabadságról tanúskodtak: a polarizált, de kevésbé egymással, inkább az országgal foglalkozó értelmiség bátrabb állásfoglalásokra volt képes. Ezért is örültem a Faludy György-interjúnak, s hogy megfogalmazta legnagyobb, közös bajunkat: „Nem látom azt, hogy merre evezünk, merre tartunk. Hogy merre megy az út, gazdaságilag hogyan fogunk megélni, hiszen az iparunkat és a mezőgazdaságunkat is felvásárolták. Nem látom az olyan irányú elképzeléseket, terveket sem, hogy ez a magyarság miként fog megélni tizenöt-húsz év múlva.”
Santayana azt mondta: „Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.” Ma legalább két generáció még nagyon jól emlékszik a múlt, a diktatúra stílusára. Ők tanúsíthatják, hogy bár államformánk mást deklarál magáról, a jelek szerint egy terméketlen és kellemetlenkedő féldiktatúra útjára léptünk, amelynek legfrissebb jelképe az a lökdösődő, tegeződő ellenőrhad, amely lecsap az eufemisztikusan állampolgárnak nevezett sok kis bűnözőre a metróbejáratoknál. Még nagyon jól emlékszem azokra a dermesztő pillanatokra, amelyeket a leningrádi metróban átéltem: lefelé menet a mozgólépcsőn egy süketítő sípszót hallottam, majd lejjebb megláttam egy rémülten visszafelé gyalogló, majd magát a sorsának megadó kopott kabátos fiút, akit a mozgólépcső aljában két egyenruhás rendőr kétfelől keményen megragadott, mint egy régóta körözött gyilkost, és azonnal elvezették. A sokat látott leningrádiak elfordították a fejüket.
Jobb- és baloldalinak könnyebb és kellemesebb lenne az élete egy olyan államban, amelyik nem a lecsapásra, a büntetésre, a megbélyegzésre és a fülönfogásra rendezkedett be, hanem amelyik tervez és épít. Nem lehet sokáig megélni a rágalmazásból, a tagadásból, a vádaskodásból, a stigmatizálásból. A magyar vidék nem egykönnyen fogja elfelejteni sem Hillernek, sem az általa képviselt pártnak, hogy leszélsőjobboldalizta a demokratikus jogaikkal élő, járandóságukért tüntető gazdákat. S bár az ötvenes években ez a szálasizó, fasisztázó gyűlöletpolitika elég jól elhallgattatta az emberek jelentős többségét, a visszahatás elég tanulsággal szolgálhatna azoknak, akik, úgy látszik, máig nem tanultak a következményekből.

A szerző irodalmi szerkesztő