A családtámogatás vitatott reformja

A múlt hét végi informális kormányülésen Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter szociális reformcsomagot tett a kormány asztalára, melyben a családtámogatási rendszer átalakításának mikéntje került papírra. A maga részéről ezzel befejezettnek nyilvánította a kormánypárti frakciók között, illetve a szocialista frakción belül a 2002. évi választások óta változó intenzitással folyó vitát. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, aki a Szili Katalint köztársasági elnökké jelölő rendkívüli pártkongresszuson bejelentett százpontos programjának tartalommal való feltöltésén fáradozik, örömmel nyugtázhatta, hogy egy pont már megvan. Hétfőn, a parlamenti, napirend előtti programismertető felszólalásában azonban a várakozások ellenére még nem állt elő vele. A jó katona tudja, a háború hoszszú lesz, vétek ellődözni a puskaport már az első csatában. Főleg, ha kevés van belőle.
Göncz Kinga javaslatában semmi megrendítő újdonság nincs, annak elemei eddig is szakmai és politikai közszájon forogtak: a gyermektámogatásokat egységesíteni és adóztatni kell. Az egységesítés a családi adókedvezmény fokozatos családi pótlékká alakításával, s a rendszeres gyermekvédelmi támogatás családi pótlékba olvasztásával valósulna meg, az így megemelt összegű családi pótlék pedig a személyi jövedelemadó összevont adóalapjának a része lenne, végső (nettó) összegét annak nagysága, illetve az adókulcsok és adósávok mértéke határozná meg. Tehát a mai helyzet szerint a családi pótlék 38 vagy 18 százaléka visszakerülne az államkasszába, azok viszont, akiknek keresete családi pótlékkal együtt sem éri el a minimálbért, az egészet megtarthatják. A javaslatról hírt adó Népszabadság-cikk (Kun J. Viktória: Adókedvezmény helyett pótlék. A kormány át akarja alakítani a családtámogatás gyakorlatát. április 16.) nem tudósít arról, hogy a kormány fel kívánja-e bruttósítani a családi pótlékot azzal az összeggel, melyet a személyi jövedelemadó belőle visszavesz. Valamekkora bruttósítás biztos lesz, de a Pénzügyminisztériumból szállongó hírek és az ott készült modellszámítások szerint csak részleges, a családtámogatások tízmilliárdos nagyságrendű megkurtítása valószínűsíthető. Fontos elem, hogy bár a javaslat alanyi jogosultságról beszél, az a család, ahol az egyik kereső éves jövedelme hatmillió forint felett van, nem kapna családi pótlékot.
A javaslat célja a jelenlegi lineáris és inkább a középrétegeknek kedvező családtámogatási rendszer felváltása progresszív, az alacsony jövedelműeket kiemelten támogató, a legszegényebbeket a mostaninál háromszor több támogatáshoz juttató, igazságosabb családtámogatási rendszerrel, úgy, hogy az egész ne kerüljön többe. Ezért a javaslatnak vannak vesztesei: az átlagkereset másfélszeresénél többet keresők. De ahhoz, hogy szegényeinken segíteni tudjunk, nem annak kell adni, akinek egyébként is van. Ki nem ért egyet ezzel?

A „perverz újraelosztás” rendszere

Az Orbán-kormány egyik leginkább támadott intézkedéssorozata a családtámogatási rendszer átalakítása volt. 1999-ben visszaállította a családi pótlék Bokros-csomag keretében megvont, 1990 óta létező alanyi jogosultságát, és lehetővé tette az összevont adóalap adójának családi kedvezmény címen való csökkentését. Az igénybe vehető adókedvezmény mértéke 2001-ig évről évre gyorsan nőtt (azóta változatlan), de mindig kisebb maradt, mint a családi pótlék. Ez alól 2001-ben és azóta kivételt jelentenek a három- és többgyermekesek: az utánuk leírható gyermekenkénti havi tízezer forint máig magasabb, mint az ugyanezen kategóriának járó családi pótlék, még ha a Medgyessy-kormány által bevezetett 13. havit is figyelembe vesszük. (A három- és többgyermekesek családi pótlékának havi összege 2005-ben családosok esetén 7800, egyedülállók esetén 8400 Ft.) Összességében az Orbán-kormány alatt nagyon jelentősen nőtt a gyermeket nevelő családok támogatása, különösen a sokgyermekeseké. Egy probléma van: a családi kedvezményt csak azok vehették igénybe, akik megfelelő adóköteles jövedelemmel rendelkeznek. Az igénybevétel 1999–2000-ben az elméletileg lehetséges több mint 90 százaléka volt, 2001-ben visszaesett 84,2 százalékra, paradox módon a három és több gyermek után járó kedvezmény többszörösére emelésének köszönhetően. 2002-ben újabb visszaesés, aminek oka ismét csak paradox módon az, hogy a legalacsonyabb jövedelműek helyzete javult: a Medgyessy-kormány csökkentette az alacsony jövedelműek adóját, a minimálbért keresőké pedig egyenesen megszűnt. A nem létező vagy alacsonyabban megállapított adóból pedig nem lehet, illetve kevesebbet lehet visszaigényelni. Azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, sokan azért nem vehetik igénybe a családi kedvezményt, mert kibújnak az adózás alól, vagy munkaadójuk kényszeríti erre őket: minimálbéren vagy annak közelében vannak bejelentve, holott tényleges jövedelmük – nem ritkán jóval – magasabb. Más adókedvezmények maximális kihasználása esetén is ez a helyzet. Kétségtelen, hogy bár a dolgozó alacsony jövedelműek helyzete erőteljesen javult 2001–2002-ben, a nem dolgozó gyermeket nevelők nem jutnak e támogatáshoz. De juthatnak máshonnan másfajta támogatáshoz.
A szemét csak egyetlen pontra fókuszáló megfigyelő az általánosan javuló helyzet ellenére sajátos csőlátásának köszönhetően a helyzet rosszabbodását látta. Az ellenzék élesen bírálta a kormányt, a bírálat elméleti alapját a magyar szociálpolitika tudós nagyasszonya, Ferge Zsuzsa 2001 elején a közbeszédbe dobott bonmot-ja jelentette: amit a kormány tesz, az „perverz újraelosztás”, annak ad, akinek egyébként is van, ahelyett, hogy annak adna, sőt attól nem venne el, akinek nincs. Ez súlyosan téves és mélyen hamis megközelítés. Azt persze mondhatta volna, hogy véleménye szerint a kormány nem támogatja eléggé a szegényeket, vagy hogy véleménye szerint nem indokolt a gyermeket nevelő családok támogatása – ez két különböző dolog. A „perverz újraelosztás” fogalma azért téves és hamis, mert e kettőt összeköti, s azt állítja, hogy a szegények támogatása csak és kizárólag a gyermekes családok támogatásának rovására történhet.
Az Orbán-kormány helyére lépő Medgyessy-kabinet a választási kampányban elhangzott éles bírálatok ellenére sem számolta fel elődjének családpolitikai intézkedéseit, sőt még a „perverz újraelosztás” megszüntetésére sem vállalkozott. A helyett ugyanis, hogy a családi kedvezményt igénybe venni nem tudók esetén bevezette volna az ún. negatív adót (aki a kedvezményt elegendő jövedelem híján nem tudja igénybe venni, az megkapja a költségvetésből), összességében 29-30 százalékkal megemelte a családi pótlékot (13. havit is beleértve), ami természetesen alanyi jogon járt a magasabb jövedelműeknek is. Hogy a koalíció „perverz újraelosztás” bírálata mennyire nem elvi alapokon nyugodott, s mennyire politikai képmutatás és érdekcsoportkérdés volt, leginkább a Sulinet programhoz kapcsolt adókedvezmény bevezetése mutatja, melyet természetesen csak a jövedelemmel rendelkezők tudtak igénybe venni, ráadásul segítségével nem az alacsonyabb jövedelmű családok gyermekei jutottak első számítógépükhöz, hanem a magasabb jövedelműek vásároltak meglévő sajátjukhoz luxuscikknek számító perifériákat, digitális fényképezőgépeket stb.

A statikus és dinamikus szemlélet

A látszat szerint a rászorultság elvének és az alanyi jogosultságnak (univerzalizmus) a hívei csapnak össze a családpolitikai (és szociálpolitikai) vitákban, az előbbiek a források pazarlásával, alacsony hatékonysággal vádolják az utóbbiakat, akik elsősorban technikai érvekkel védekeznek: a rászorultság vizsgálata drága, nagy a hibalehetőség, rászorultak eshetnek ki, míg a nem rászorultak jogosultságot ügyeskednek ki maguknak. A látszat szerint a költségvetés forrásaiból olyanoknak is adnak, akiknek adni nem szükséges, mert bár egy vagy több gyermeket nevelnek, nem küzdenek szegénységgel, szükséggel, míg mások esetén nagyon is ez a helyzet. Előbbiek helyett utóbbiaknak kellene még többet kapniuk. S most ne is ejtsünk szót azon közgazdászokról, akik a költségvetés szerkezetét kifogásolják előszeretettel a transzferjellegű jóléti kiadásokat sokallva, annak jó részét inkább az ország gazdasági fejlődését szolgáló infrastrukturális beruházásokra költenék.
E látszat a statikus szemlélet szülötte. A családtámogatás reformját javaslatba öntő Göncz Kinga és csapata ennek a szemléletnek a foglya. Azonban ne legyünk igazságtalanok: nemcsak ő (ők), hanem a pénzügyi kormányzat, a politika és a tudományos élet minden szintjét ez a szemlélet uralja. A következőt gondolják: van egy 400 milliárd forintos stockom, egy meghatározott jövedelemtömeg családpolitikai célra, ami több nem lehet, azért pedig, hogy kevesebb ne legyen, folyamatosan harcban állok a pénzügyi kormányzattal, s már az is győzelem, ha nem nyilvánvaló vesztesként kerülök ki az elosztási harcból. A szociális érzék ebben a Prokrusztész-ágyban fekve kizárólag a gazdagok családi pótlékának, adókedvezményének visszavételét és a szegényeknek adását jelentheti. A „perverz újraelosztás” fogalma – ezért hibázott Ferge – csak a Prokrusztész-ágyban fekve látszik annak, látszik igazságosnak a rászorultsági elv érvényesítése.
Dinamikus szemlélettel nézve körül a világban egészen mást látunk. A családi pótlék és az adókedvezmény annyit jelent, hogy gyermekünk nevelésével kapcsolatos kiadásaink egy részét költségként számolhatjuk el. Így a gyermekesek kevesebb adót fizetnek, mint a (már/még/soha) nem gyermekesek, de nem azért, mert a kormány kedvezményezi, előnyösebb helyzetbe akarja hozni őket, hanem azért, hogy az azonos jövedelműekhez képest hátrányukat csökkentse, amit a gyermekvállalással maguk vettek tulajdon vállukra. Az Orbán-kormány „a (felső) középosztályt támogatja”, hangzott a vád, valójában azonban a gyermeknevelést társadalmilag hasznos tevékenységnek ismerte el, amit azzal juttatott kifejezésre, hogy annak költségeit legalább részben elismerte. Az állam ezzel kifejezi, nem semleges abban a kérdésben, hogy polgárai jövedelmüket gyermekeik nevelésére vagy karib-tengeri nyaralásra költik. A gyermek közjószág (is). Ezen álláspontban kifejezésre jut hazánk súlyosbodó demográfiai helyzete. Ha nem lennének demográfiai problémáink, a gyermekek teljes mértékben szüleik magánjószágaként lennének felfoghatók. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a gyermeknevelés támogatása nem csupán demográfiai problémáinkkal indokolható.
Mit is jelent a Göncz Kinga és csapata által kidolgozott reform? Először is adóemelést azon gyermeket nevelő családoknak, melyek a javasolt átalakítás vesztesei lesznek. Ebben nem az adóemelés tényét ítélem el, mert nagyon is el tudok képzelni olyan társadalmi és gazdasági okokat és célokat, melyek adóemelést tennének szükségessé. Azt tartom elhibázottnak, hogy az alacsony jövedelmű gyermeket nevelő családok fokozottabb segítésének őszinte vágyától hajtva a szükséges forrásokat csak és kizárólag a magasabb jövedelmű – már ha magasnak tekinthető az átlagkereset másfélszerese! – gyermeket nevelő családoktól venné el, míg a gyermeket nem nevelő jobb módúakat felmentené ezen kötelezettség alól. Ezzel azt mondják, ha nem is nyíltan, de tartalmát tekintve: a gyermek nem közjószág, hanem szülei magánfogyasztásának része, a gyermekvállalás vagy nem vállalás épp oly közre nem tartozó ügy, mint az a dilemma, hogy a Maldív- vagy a Schelleyes-szigeteken nyaralunk-e. Ha az utóbbit nem támogatja adókedvezmény, miért támogassa az előbbit?
Teret kap a szimbolikus politizálás
Medgyessy Péter érdeme, hogy megértette: bármi hangzott is el az őt kormányfői székbe segítő pártok 2002. évi kampányában, az Orbán-kormány családpolitikai intézkedései megőrzendők és továbbfejlesztendők, s a kisebbik koalíciós párt ellenkezését legyűrve megtartotta a népesedési kormánybizottságot. Gyurcsány Ferenc kormányfővé választásával jött el a fordulat: első intézkedései egyikeként szétzavarta a miniszterelnökség stratégiai elemző központját, mely a bizottság számára készített javaslatokat (ebben az is szerepet játszott, hogy azt a pártelnökségért harcba szállt, s végül az új pártvezetés szándékai ellenére az elnökhelyettességet elnyerő Szekeres Imre vezette). Nem az igazságosságról van szó, hanem a szimbolikus politizálás kimondhatatlan teréről. Alapvetően liberális világképe nem tűr társadalmi célt a szegénység elleni fellépésen kívül (mely még az 1880–1890-es években tette kissé szociálissá az addig szociáldarwinista, a híd alatt alvás mindenkit azonosan megillető jogát valló liberalizmust).
A kormánynak nem lesz könnyű dolga. Ha elvi alapon hirdeti a „perverz újraelosztás” felszámolását, fel kell számolnia az összes adókedvezményt (például pénztárak, biztosítás) és a nem adókedvezményként nyújtott, nem szegényeket illető támogatásokat (például lakás-takarékpénztári megtakarítás). Ezek ugyanis pontosan olyan logika szerint működnek, mint a családi kedvezmény: „perverz újraelosztást” folytatnak, annak adnak, akinek úgyis van, akinek pedig nincs, mert kellően szegény, s nem tud pénztárba lépni, biztosítást kötni, az nem igényelhet vissza semmit, egyébként sem lenne miből. Aki magára költ, az öngondoskodás, ami dicséretes és támogatandó, aki a saját gyermekére, az nem, az „perverz újraelosztás” lenne, ami társadalmilag igazságtalan.

Utóirat

Ez a történet nem a társadalmi igazságosságról szól. Hanem a társadalom folytathatóságának, mint társadalmi célnak a törléséről – ez a javaslat legmélyebb értelme, és a szegények helyzetének csak és kizárólag a gyermeket nevelő jobb módúak terheinek fokozásával, miközben ez alól a gyermektelenek felmentést kapnak. Gyurcsány Ferenc környezetében máshogy látják. Ott arra számítanak, hogy „a felső középosztálynak nyilván nem tetszenek majd az intézkedések, mivel előjogaikból »lecsippentenek«”, s elmondták, hogy „tisztában vannak azzal, hogy az elit uralja a nyilvánosságot”, ezért fel kell készülniük az „erőteljes kritikákra”. (Kósa András–Varga Gergely: Több mint száztíz lépés, Magyar Hírlap, 2005. április 29.)
Legyen hát óvatos a tisztelt olvasó.

A szerző szociológus-közgazdász