A hazai árampiacot bénító túlerő

kormány, a parlament gazdasági bizottságának többsége és az Energiapolitika 2000 társulat elnöke egyetért abban, hogy a villamosenergia-piac szereplőitől ma még független Magyar Villamos Rendszerirányító (Mavir) kerüljön vissza az állami tulajdonú Magyar Villamos Művekhez. E jelentéktelennek látszó fejleményt érdemes közelebbről megvizsgálni, s nem csak az annak kapcsán létrejött ritka egyetértés okán.
Kezdjük néhány kérdéssel. Szeretné ön azt hallani, hogy a Magyar Villamos Művek (MVM) Rt. újra nagy nemzeti villamosenergia-társaság? Hogy végre vegye kézbe a dolgokat, és rázza gatyába az országunkba tolakodott, állandóan elégedetlenkedő, profithajhász, külföldi tulajdonú energetikai vállalkozásokat? Hogy végre hazai árammal lássa el a magyar fogyasztókat? Hogy nőjön össze az, ami együvé tartozik, s legyen az MVM része a 2003 elején önállóvá vált, a hazánkban elindult villamosenergia-piaci verseny kulcsfontosságú állami intézménye, a piaci szereplőktől ma még független Mavir? Nos, ha ezt szeretné hallani, akkor ne elégedjen meg az elmúlt három évben végrehajtott durván 30 százalékos (áfaemeléssel együtt 43 százalékos) hatósági villamosenergiaár-emeléssel, de tanulja meg szeretni a még drágább áramot. A nemzeti színű monopólium árát ugyanis önnek (meg nekem) kell majd megfizetnie.
A parlament a napokban vitatja a hazai villamosenergia-szektor működését alapvetően meghatározó, a 2001. évben elfogadott villamosenergia-törvény módosítására vonatkozó javaslatot. A módosítás a legnagyobb csendben folyik, s szakmai körökben máris nagy a csalódás. A kormány a 2003 elején sokak számára meglepően sikeresen induló árampiaci verseny továbbvitelének törvényi feltételeit nem teremti meg, sőt, az egyetlen érdemi módosítási javaslat, a Mavir visszaintegrálása az MVM-be csak a már jelenleg is domináns áramkereskedői pozícióban lévő MVM érdekeit szolgálja.
Mit tesz tönkre megint a rossz politika? Az árampiaci versenyt. A tényleges piaci verseny térnyerését illetően 2003 elején sokan voltak szkeptikusak, mivel az állami tulajdonú MVM domináns, más szektorokban elképzelhetetlen súlyú pozícióját jogszabályok biztosították. A hatósági áras fogyasztók (jelenleg az összes fogyasztás 75 százaléka) nagykereskedelmi ellátásának kizárólagos joga az MVM-é maradt. Az áram-külkereskedelemre rendelkezésre álló nagyfeszültségű vezetékkapacitások majdnem fele fölött ingyenes rendelkezési jogot kapott. A privatizációs időszakban az erőművekkel kötött hosszú távú áramvásárlási szerződések sértetlenek maradtak, ezáltal az MVM-nek a hazai erőművi kapacitások nyolcvan százaléka fölötti rendelkezési joga is sértetlen maradt. Végül az MVM esetleges veszteségeit kompenzáló, úgynevezett átállásiköltség-kompenzációs rendszer is kialakításra került, s ma is működik.
Az, hogy a verseny mégis váratlan lendülettel és sikeresen indult, arra utal, hogy a versenyszabályok kialakítása megfelelő volt, illetve a hazai sokszereplős villamosenergia-piac valójában versenyre termett. A versenynek az első komoly lökést a megnyíló importlehetőségek s az ezáltal megjelenő éles importverseny indította be. Itt kell megjegyezzük, hogy a külkereskedelemre rendelkezésre álló nagyfeszültségű vezetékkapacitásokkal való gazdálkodás 2003 elejétől a független rendszerirányító, azaz a Mavir feladata, amelyet elfogulatlanul, a piaci szereplők elismerése mellett végez.
A verseny bevezetésének első időszaka két szempontból is jelentős sikert hozott a fogyasztóknak (márpedig a versenynek ez a célja). Egyrészt a szabadpiaci fogyasztók számára jelentős költségmegtakarítást tett lehetővé. 2003 végére már a hazai áramfogyasztás 20-25 százalékát kitevő fogyasztó élt a szabad szolgáltatóválasztás lehetőségével. A hazai feldolgozóipar derékhadát alkotó vállalati kör évente legalább 15-18 milliárd forint költségmegtakarítást érhetett el a versenypiacra lépés révén. Ez munkahelyek ezreit és nemzeti jövedelmet teremt vagy tart meg azáltal, hogy multinacionális cégeink nem telepednek át például Szlovákiába. Ma a szabadpiaci fogyasztók a 2003. év eleji áron juthatnak áramhoz, miközben mi 20-30 százalékkal fizetünk többet érte – pedig mi kapjuk az olcsó paksi áramot. A verseny nekünk, ma még „fogva tartott” fogyasztóknak is ezt jelenthetné.
A verseny következetes kikényszerítésének ritkábban említett, de hosszabb távon talán a rövid távú árengedményeknél is jelentősebb pozitív hatása van az árakra az energetikai beruházások ésszerűvé tétele révén. Talán már kevesen emlékeznek arra, hogy indulásakor az Orbán-kormány gazdasági miniszterének a privatizáció utóhatásaitól mámoros szektorban egy gigantikus, a hazai áramtermelő kapacitás negyedét kitevő, több ezer megawattnyi erőműtendert kellett leállítania a piaci verseny bevezetése miatt. E tender keretében az MVM – a privatizációból már ismert – hosszú távú szerződéseket kötött volna magánbefektetőkkel, akiktől 15-20 éven keresztül szerződéses áron vásárolta volna a villanyt. A befektetőknek az akkori kormány azt mondta: ha ez jó üzlet, építsék meg üzleti alapon az erőműveket. Nem tették: mást, kisebbet, olcsóbbat, de eleget ruháztak be. Megkockáztatom, hogy az említett szerződések megkötése a hazai áramárakat a maihoz képest is drasztikusan tovább emelte volna.
A hazai árampiaci folyamatokat 2004 eleje óta a sodródás, a magára hagyottság jellemezte. A helyzet egy rossz focimeccshez kezdett hasonlítani, ahol a bíró sohasem fújt, amikor szabálytalanság történt, és ez lassan szétzilálta és élvezhetetlenné tette a meccset. A piac mérete stagnált. Az idei februári, tízszázalékos hatósági villamosenergiaár-emelés belső szerkezete (azaz, hogy ki mennyit kapott a nagyobb tortából) már egyértelműen versenyellenes elemeket tartalmazott, elsősorban a húsz százalék fölötti mértékben megemelt rendszerhasználati díjak révén. Ez mindig a bennfentes, már piacon lévő szereplők helyzetét erősíti, és a verseny rovására megy. Az MVM piaci dominanciája olyan mértékű, amely más szektorban aligha képzelhető el: a hazai áramtermelés kilencven százaléka átfolyik a cég kereskedelmi érdekeltségein.
S most azt halljuk, hogy az MVM gyenge, erősíteni kell. Vissza kell kapnia elvett vagyonát, a Mavirt. Nos, az MVM 365 milliárd forintnyi mérlegfőösszegű cég, miközben a Mavir 13 milliárd forintos, amelyből nyolcmilliárd rövid lejáratú hitel. A cég tárgyi eszközeit egy budai vári ingatlan és néhány – fontos – számítógép adja. Tehát biztosan nem a Mavir vagyona, eszközei azok, amelyekre az MVM és más visszaintegrálni vágyók foga fáj. Mit terveznek a hűbérurak: Kocsis István (a legnagyobb hazai nukleáris üzemzavart előléptetéssel teljesítő vezérigazgató); Karl Imre stratégiai igazgató (a Horn-kormány egykori energetikai kormánybiztosa, akinek lenne mit mesélnie az áramfogyasztók kompenzálására egykor létrehozott alapítványnak juttatott állami pénzek hollétéről); s Draskovics Tibor elnökjelölt (a bukását kipihenni sem tudó expénzügyminiszter)?
Azt gondolom, hogy az MVM versenytársai számára ma még elérhető utolsó tartalék, a nagyfeszültségű határkeresztező vezetékkapacitások feletti közvetlen kontroll az, amit most szeretnének, ami a nagykereskedelmi monopóliumhoz fájóan hiányzik. Nem leszek meglepve, amikor majd a megerősített nemzeti vállalat kebelén belül működő, azaz nem független rendszerirányító honlapján a kereskedőknek felkínált határkeresztező kapacitások mennyisége, mondjuk ellátás biztonsági okokra hivatkozva, apadni kezd, s nemzeti áram-nagykereskedő monopóliumunk megtanítja kesztyűbe dudálni a külföldieket.
Ezzel a hepienddel két bökkenő lehet. Az egyik: ha verseny nincs, magas az ár, vagy sok a cég állami támogatása, ami egyre megy. A másik: ha nemzeti monopol kis halunkat megeszi egy nagy hal. Az MVM azonban európai szemmel nézve az árampiacon olyan kicsi, hogy nem is látszik. Vajon szeretjük-e majd a magunk alkotta monopóliumot akkor is, ha valaki eladja? Félek, hogy akkor már csak a csúnya arcát és a nagy pocakját látjuk ahelyett, hogy egy valóban korszerű, hatékony és versenyképes hazai energetikai vállalatunk versenyben való helytállásáért szurkolhatnánk.

A szerző közgazdász, a Magyar Energia Hivatal volt elnöke