A tudomány hasznáról

Kóka János gazdasági miniszter tett néhány rémisztő kijelentést, később korrigálta, mentegette, finomítgatta azokat, végül elnézést kért félreérthető mondataiért. Ezzel a lovagiasság szabályai szerint az ügy rendeződött, akár ezt a cikket is befejezhetnénk, ám Kókának még a helyesbített szavaiból is kirajzolódik egy olyan tendencia, amely rendszeresen pánikot okoz a humán értelmiség köreiben. Egy szavahihető fültanú azt hallotta Kókától, hogy a Magyar Tudományos Akadémia azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak. Állítólag azt is megjegyezte még a gazdasági miniszter: „Az a gond a magyar tudósokkal, hogy akik meghatározók, vagy alkottak valami maradandót, már nem élnek.” Kóka János munkatársa kiigazította az idézeteket, mondván: a miniszter arról beszélt, hogy felesleges finanszírozni az MTA kutatói hálózatának azon részeit, amelyek nem hoznak valódi hozzáadott értéket a gazdaság és a társadalom szereplői számára. A másik kifogásolt mondat meg arról szólt, hogy Nobel-díjasaink aktuális teljesítőképességét jelentősen korlátozza, hogy zömük már nem él. Lehet, a második változatból kigyomlálták az agresszív, sértő kifejezéseket, de még ilyen cizellált formában is ostobaság. Akár az oktatási miniszter is mondhatta volna, aki azért nincs megbékélve a hagyományos iskolai tanrenddel, mert műveltségre (is) oktatta, szoktatta, „kényszerítette” a szegény, szerencsétlen diákokat. Méltó társa Hiller István volt kultuszminiszter, jelenlegi pártelnök, aki azon akadt fenn, hogy a kőműves „17 éves koráig nem vesz vakolókanalat a kezébe, addig csak verset elemez”.
Ne feledjük Horn Gyulát sem. Ő azon borongott és poénkodott miniszterelnöksége idején, hogy túl sok filozófust képeznek az egyetemeken. Valóban, az általános műveltség és verselemzés, a filozófia csekély kézzelfogható hozzáadott értéket hoz a gazdaság és a társadalom szereplői számára, de így van ez az egzaktabb természettudományok többségének esetében is. Még a hatalmas profitot előállító iparágak alkalmazott tudományainak művelői sem mehetnek biztosra. Gyakran megesik, hogy rangos tudósokból összeállított, minden elképzelhető eszközzel ellátott kutatócsoportok is csak porosodó iratokat gyártanak. S akkor mit szóljanak a magyar tudósok, akiknek nemcsak a fizetésük kevés, hanem olykor a kémcsővel, a vegyszerrel, az energiával is takarékoskodniuk kell?
Komolyan gondolja Kóka, hogy átcsoportosítja a forrásokat? Milyen alapon dönti el, hogy melyik kutatás ígér valami szolid hozamot, esetleg melyikből lesz eget-földet rengető szenzáció? Ráadásul azt sem lehet felmérni, hogy a megváltó ötlet, találmány, kutatási eredmény, felfedezés hoz-e azonnal konvertálható anyagi hasznot, vagy csak hosszú idő után (egy másik kormányzati ciklusban) térül meg az invesztált közpénz. Einstein relativitáselméletére sem kádkőgyárosok meg állami megrendelésekből megtollasodott partnereik csaptak le, ők valószínűleg egy fityinget nem adtak volna érte. Ám nagy horderejű tudományos felfedezések csak ritkán s többnyire véletlenül születnek. A tudósok színe-java, hosszas, önfeláldozó munkával is, csak jelentéktelennek tetsző részeredményeket mutat fel, ezeket gondolhatja valaki porosodó iratoknak is, de mégis fontosak, mert esetleg olyan problémákat oldanak meg, olyan kérdésekre világítanak rá, amelyek nélkül a nagy áttörés nem jöhet létre. Ezt a tevékenységet nem lehet szatócs módjára kiadási meg bevételi számlákkal mérni. Ha a Kóka-féle tudománypolitikai koncepció megvalósul, akkor a magyar tudományos életben elsősorban a bölcsek kövének kutatói nyugodhatnak meg. Kifogyhatatlan állami támogatásban lesz részük, mert az ő területük valóban óriási bevételekkel kecsegtet.
Nem Kóka János félreérthető kifejezéseivel van baj. Az üzenetével, ami a fogalmazástól függetlenül egyértelmű, sajnos. Félreérthetetlen az a liberális pragmatista szemlélet, amelyik kizárólag a pénzben mérhető haszon szempontjából minősíti az emberi cselekvést, s lassan, de biztosan a földdel teszi egyenlővé nemcsak a tudomány egyes területeit, hanem az egész világot is. Az a nagy baj, ha az anyagi haszon fogalma felváltja, kiszorítja a hasznosság egyéb formáiról kialakított képzeteinket, mert a racionalitás minden látszata ellenére egy beteges, őrült, életellenes, irracionális világban találjuk magunkat.
Ha még nem vagyunk ott, vezetőink jóvoltából hamarosan megérkezünk.