Fogyó ligetünk

Még a múlt század hetvenes éveiben vertünk sátrat először Dunaharaszti ligeterdejében. Költő barátom, a falu szülötte talált rá a vadregényes tájra, alig túl a főváros határán, ahol valaha a falu kondalegelője húzódott. A második világháború zivataros napjaiban harcok színhelye volt a környék, ahogy arról a ma is látható lövészárkok zegzugos maradékai tanúskodnak. Később aztán a maga szeszélye szerint burjánzó természet ligeterdővel lepte be a homokbuckákat. Akácokkal, kőrisekkel és fenyőkkel, amelyek szövevényében – hajdanidők emlékeztetőjeként – egy-egy szilva-, dió- és őszibarackfa árválkodik.
Az erdő mélyén baglyok meg őzek ütöttek tanyát, az árvalányhaj és szalmavirág lepte buckákban üregi nyulak. Az öreg homokbánya roskadozó falaiba tarka gyurgyalagok fúrták be fészkeiket, míg a közeli, nád lepte csatornán – amelyet még a Rákosi-korban kezdtek el nagy dérrel-dúrral mélyíteni, hogy a Dunát és a Tiszát összekössék, később pedig a pénz-, illetve a természetátalakító lelkendezés fogytán félbe-szerbe hagytak a strandolók meg a horgászok örömére – gémek, szárcsák, jégmadarak és harsány nádirigók települtek meg. Néha hetekre bevettük magunkat ebbe a zöld vadonba. Jöttek barátok és rokonok. Gyerekzsivaj verte fel a Vadgalamb-tisztást, ahol nyolc-tíz sátor is állt az éjjel-nappal lobogó tábortűz körül. Ki-ki kedvére strandolt, járta az erdő szövevényét. Gyűjtötte a szedret meg a kakukkfüvet. A feketeribizlit, a fenyőtinórut, a csiperkét és a szegfűgombát. Vagy épp a hullott bagoly- és fácántollakat, amelyek aztán a sátrakat ékesítették. A bográcsban paprikás krumpli rotyogott, gombapörkölt vagy tarhonyás kolbász. Kinek-kinek megvolt a maga speciális receptje a földbe mélyesztett lyukban készült cigánypecsenyétől a nyárson sült ezüstkárászig.
Estefelé, amikor a ligetszépe kipattintotta aranysárga szirmait, a korai denevérek pedig makacsul rótták köreiket a magasban, a demizson is előkerült a pokróchalom mélyéből – mert bármily meglepő, a vastag lópokrócok pincehidegen tartják a bort a legnagyobb kánikulában is. Gyakran éjfél is elmúlt már, mire abbamaradt a világ folyása feletti tűnődésünk a csillagos ég alatt – a tábortűz vörösen parázslott, az erdei tisztások felől pedig csak a vadászó fülesbaglyok éjszakai vijjogása hallatszott.
A természeti idillnek persze ára volt. Néha órákba is beletelt, amíg megtisztítottuk a környéket a szeméttől. Elástuk az ottfelejtett olajoshordót, a kilökött vaskályhát, az építkezési törmeléket meg az üvegcserepeket. Néha zivatar kerekedett vagy jégeső, és beűzte a sátrakba a gyerekhadat. Néha viszont olyan aszályos hetek járták, hogy az árvalányhaj is kiégett, a kőrisek pedig idő előtt elhullatták levelük javát, hogy mentsék a maradékot. Olykor, mintha az ősidők elevenedtek volna körénk, lovasok vágtak át a ligeten. Máskor kétes alakok kerülgették táborunkat, és reggelre eltűnt egy-egy kerékpár, a bokrok alatt felejtett hátizsák vagy a vörösboros demizson. De semmi sem akadályozhatta meg, hogy legközelebb újra sátrat verjünk a buckát borító ligeterdőben, sem a faluszéli vendéglőből idáig harsogó ádáz éjszakai zenebona, sem a táborunkra éjfélkor petárdákat hajigáló suhancok…
Minap költő barátom, az „alapító atyák” egyike felhívott: nagy a baj. A ligeterdőt, amelyet a magunkénak éreztünk minden zsálya lepte buckájával, törpefenyőjével és bagolyfészkével, valaki megvásárolta. Bár azt pontosan nem tudni, mi lesz a sorsa, már építik az utat a teherautóknak a ligeten át. Odabenn sarabolják a nyulak járta buckákat és a gyurgyalagok fészkéül szolgáló löszfalat. Sorra döntögetik a faóriásokat. A Vadgalamb-tisztás pedig, ahol évről évre tábortüzet gyújtottunk, holdbéli tájjá változott.