Gyurcsány háta mögött csak a fal van

gy év múlva ilyenkor már jó eséllyel ismerni fogjuk a soron következő választások eredményeként alakuló Országgyűlés összetételét, és már a kormányalakítási tárgyalások híreire figyelünk. A magyar társadalom és politikai rendszer alakulása szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy a különböző társadalmi érdekcsoportokat tömörítő két gyűjtőpárt (Fidesz, MSZP) közül melyik nyer, illetve hogy – a részvétel függvényében – hány párt képes átlépni a parlamentbe jutási küszöböt.
A parlamenti pártok – médiafelülethez és költségvetési támogatáshoz jutási előnyüket felhasználva – a többi politikai formáció előtt élbolyt alkotva fejlődnek a rajtvonalhoz, így a befutók jó eséllyel ismét közülük kerülnek ki. Úgy tűnik, a törzsszavazók és szimpatizánsok adatainak aláírási akció, interaktív játék és más eszközökön keresztüli begyűjtése az első körben lezárult. A pártok az adatfeldolgozás mellett az egyéni jelöltek kiválasztásával, választási programjaik kidolgozásával, továbbá az azt megjelenítő és addigi életpályájukkal hitelesítő, ismert személyek megnyerésével töltik a nyarat.
2006 főként a pártelitek számára jelent komoly kihívást. A térségünkben számos országból ismert 51:49 mandátumarány két oldala között ég és föld a különbség. Az alulmaradó gyűjtőpárt vezetése nagy eséllyel kereshet magának új feladatot, s a parlamentből kiszoruló párt(ok) ismert emberei számára a már ismert kérdés merül fel: beolvadjanak-e egy gyűjtőpártba, alapítsanak-e egy új formációt, avagy bízzanak sorsuk későbbi jobbra fordulásában?
A tét a Fidesz számára látszik nagyobbnak, hiszen egy kudarc esetén ismét darabjaira eshet a jobboldal számos irányzatát tömörítő gyűjtőpárt, és az 1994 után ismert helyzettel találkozhatnánk. Az MSZP alulmaradása is katarzisértékű lehet, hiszen a párt útelágazáshoz érkezne. Gyurcsány modernizációs kísérletének bukása után a régi gárda a jól bevált politikához való visszatérést, míg az ajtón kopogtató ifjútörökök a múlttal való látványos(abb) szakítást tarthatnák járható útnak.
A választásokig hátralévő egy év még számos meglepetéssel szolgálhat, ezért is tanácsos, hogy ne az eddig megszokott sémákban gondolkozzunk. Mint ahogy nehéz volt egy ciklus közben, a kormánytöbbség akaratából bekövetkező miniszterelnök-cserét elképzelni, úgy a választási évben eddig rendre kampányköltségvetést vártunk.
Ezért érdekes a kormányfő mutatványa, akinek egyfelől sürgető reformokat kellene végrehajtania, másfelől a választási évben kerülnie kell a széles választói csoportokkal való konfrontációt. Gyurcsány mozgástere szűk, háta mögött csak a fal van, és kudarca esetén jó időre elbúcsúzhat a magyar politika forgószínpadjától. A köztársasági elnök megválasztása után a balliberális oldalon minden szem a kormányfőre irányul, ha Szili Katalin a Sándor-palota parkolópályájára kerül, Gyurcsánynak – egy esélyes kihívó nélkül – több lehetősége van az MSZP miniszterelnök-jelölti címére pályázni. Persze, ezt a „borzalmas” tagságnak is jóvá kell hagynia.
A kampány előkészítése is ebben a keretben értelmezhető. Gyurcsány olyan politikus képét formálja, akinek víziója van, kellően határozott, és a sikerért sokat dolgozik, járja az országot. Közben átalakítja a baloldalt és Magyarországot is, újraaktivizálja magát, és olyan kormányfő, akihez valamilyen módon viszonyulnunk kell.
A költségvetés sanyarú helyzetében a kormány leszállítja a várakozásokat (nem lesz kampányköltségvetés), így próbálja elkerülni a megszokott sémát. Ha korábban ugyanis ötven forintot akartunk, százat kértünk, bízva abban, hogy félúton úgyis megállapodunk. Miután a kormány nem tud ötvenet adni, azt mondja, hogy semmit se várjunk, így talán az egyébként adható huszonötnek is jobban örülünk majd. Az ilyen kommunikációs fogások persze érdekesek, ám a lényeg az lenne, hogy egy feladat megfelelő ellátásához mekkora forrásra van szükség, és azt a kormány(politika) biztosítja-e.
Sok jót az uniótól sem várhatunk, hiszen a remélt fejlesztési forrásokat hozó új költségvetési ciklusban a mostani nettó befizető országok GDP-jük maximum egy százalékát szeretnék befizetni. Igaz, hazánk még így is jól járna, ám az elosztható összeg mindenképpen csökkenne. Azért jól hangzik, hogy már csak két évet kell várni, és könnyebb lesz. Az ehhez hasonló üzenetek gyártása a kommunikáció elemi feladata.
Azt már a polgári kormány idején is tapasztalhattuk, hogy az egyébként is szükséges kormányzati lépéseket egy csokorba gyűjtve és hívószavakkal felpántlikázva (Széchényi-terv, otthonteremtés) adták el a szavazóknak. A feledés ködébe sülylyedő Európa-terv után most a 100 lépés programja következik. Többségében itt is egyébként szükséges intézkedésekről van szó, a mentőautók cseréjét az uniós szabványoknak való megfelelés ugyanúgy megköveteli, mint a magyar lakosság egészségi helyzete. Csak nem mindegy, hogy a jelenség melyik oldalát domborítják ki.
A 100 lépés kommunikációs üzenetéről már sejthetjük, hogy az a következő ciklusban is adna munkát a mostani kormánynak, így az elkezdett munkához kérhetnek további bizalmat. A reform szó gondos kerülése mellett a százas szám kevés átfogó, húsbavágó reform helyett sok kis változtatást sejtet, így a revolúció helyett evolúcióra számíthatunk. Az eddig ismertté váló tervek alapján a szocialisták továbbra is a tankönyvek kampánystratégiáját követik, és főként a nyugdíjasokra és baloldali elkötelezettségű törzsszavazóikra fókuszálnak. A mentőautók cseréje, a járulékalap kiszélesítése, a biztosítási elv szigorúbb érvényesítése – egészségük helyzete és élettapasztalatuk okán – főként az idősek körében szorul kevés magyarázatra. Kérdés, hogy a választások kimenetelét meghatározó bizonytalan szavazók hogyan reagálnak az intézkedéscsomagra. Igaz, a kormánypártoknak elég a kampány hajrájában ezzel a szavazói csoporttal foglalkozniuk, így az ő érdekeiket sértő intézkedések hatása maximum a hónapról hónapra megjelenő közvélemény-kutatások görbéiben jelenik meg.
Azt mindenki tudja, hogy az országban számos dolgon kell változtatni, ám általános a várakozás, hogy azt lehetőleg egy másik szektorban kezdjék. A kormány intézkedései közül számos épkézláb, az ellenzék által is támogatható, támogatandó. A járulékalap kiszélesítése, a feketemunka visszaszorítása vitán felül álló, nemzetgazdasági érdek. Az ördög persze itt is a részletekben rejlik, amire a narancsszínű forradalom utáni Ukrajna a legjobb példa. Ott pont fordítva jártak el, és az átlagembert zavaró, alacsony szintű korrupciót szüntették meg elsőként. Az anyaországi utazó ezt például úgy tapasztalhatja, hogy a határátlépést már nem kell feltétlenül „bélelt” útlevéllel gyorsítani, vagy a határ mögött várakozó és a pótkerék előírt légnyomását ellenőrizni kívánó rendőr ügybuzgalmát baksissal lohasztani. Az új ukrán kormány a hétköznapi mellett az állami korrupció csapjait is el kívánja zárni, ami a többi – akár népszerűtlen – intézkedéshez teremt legitimációs alapot.
Nálunk, úgy tűnik, pont fordítva járnak el. Állami szinten rengeteg pénz folyik el a megkérdőjelezhetően drága PPP-beruházások befektetői által meghitelezett pénz, illetve a nyakló nélkül felvett hitelek kamatai utáni kötelezettségekre. Ameddig az autópálya-építkezések és más százmilliárdos projektek körül nem látunk tisztán, kérdéses, mennyire nő a lakosság adófizetési morálja. A kérdés azért is fontos, mert ha az egyes alrendszerek a maguk logikája alapján működnek, szolgáltatásaikért valós, piaci árakat kérnek.
Az állami pénzek elfolyása kapcsán Gyurcsány Ferencnek a brókerbotrány okozhat(na) komoly gondot. A parlamenti gyakorlatot látva azonban ettől nem nagyon kell tartania, hiszen az ügy érdemi részét (nevezetesen azt, hogy került-e költségvetési pénz a csodabróker rendszerébe, és ha igen, azért ki a felelős) vizsgáló bizottság már befejezte munkáját. A botrányok logikája érvényesül a volt kormányfő felesége által korábban résztulajdonolt cég szőlőtelepítési támogatása és a jelenlegi miniszterelnök vagyonszerzése körüli vizsgálódásoknál is. A „botrányt” egy ellenbotrány oltja ki, a közvélemény csak az első hírre emlékszik, míg az események további folyama az újságok hátsó oldalaira szorul, és azok további megítélését leginkább a pártállás határozza meg.
Gyurcsány Ferenc várhatóan a köztársasági elnök megválasztása után indítja el a következő választásig terjedő kampányát. Borítékolható a blikkfangos külföldi kampányfogások dömpingje, de a költségvetés sanyarú állapota érdemi hangulatjavításra nem hagy túl nagy mozgásteret. Marad a kommunikáció, ami a választási siker szükséges, de nem elégséges feltétele. A 100 lépés kapcsán például nem lenne meglepő, ha a koalíción belül jelenne meg a reformok terén gyorsabban vagy lassabban haladás alternatívája, elszíva ezzel a levegőt és médiafelületet az ellenzék elől.
Ha Gyurcsány jövőre nyer, a siker igazolni fogja lépéseit, és a baloldal megmentőjeként vonulhat be a köztudatba. Amennyiben veszít, a baloldalon is felerősödhetnek a hajszálrepedések, és könnyen lehet, mégsem ő lesz a köztársaság első duplázó miniszterelnöke.

A szerző politológus