Mély válságban a magyar mezőgazdaság

Uniós tagságunk első évfordulója után van tanulság bőven. Nem az történik ugyanis, aminek történnie kellene. Ahelyett, hogy több munkahely létesülne, csökken a foglalkoztatottak száma. Ahelyett, hogy kiegyensúlyozott külkereskedelmet folytatnánk, növekszik a deficit. Ahelyett, hogy fenn tudnánk tartani a szociális biztonságot, a még növekvő adóterhek mellett is emelkedik az eladósodás. Ahelyett, hogy a kormány az adófizetők javára használná fel az uniós forrásokat, azt az államkassza deficitjének befoltozására használja. Az ország helyzete rosszabb, mint egy évvel ezelőtt, nem csak a várakozások tekintetében, abszolút értelemben is. Ha az emberek nem ismernék más uniós tagországok sikertörténeteit, hajlamosak lennének azt hinni, hogy mindez az uniós tagság következménye.
Különösen siralmas állapotok uralkodnak az agráriumban. A magyar mezőgazdaság bel- és külpiaci pozíciói végleg meginogtak. Miközben a versenytárs országok mezőgazdaságai jelentős mértékben szereztek újabb elhelyezési piacokat a közösségben, addig a magyar mezőgazdaság még saját piacán is vereséget szenvedett, az export alig növekedett, de behozatalunk 30 százalékkal bővült. Lengyel, szlovák, dán és holland sertéshúst fogyasztunk, ezt dolgozzák fel a hazai vágóhidak is. Eközben a hazai sertésállomány történelmi mélypontra, négymillió körülire csökkent. Még Ausztria is négyszeresére növelte a Magyarországra irányuló sertéshúsexportját. Nem különb a helyzet a tej esetében sem. Áramlik hozzánk a szlovák, a szlovén tej, de osztrák tejjel és tejtermékkel is lehet találkozni bőven. Kormányzat közeli mindent tudóktól arról lehet hallani, hogy a mi gazdáink versenyképtelenek. Esetünkben a verseny azt jelenti, hogy nemcsak a hagyományos exportpiacokról szorulunk ki, de a hazai piacon is vereséget szenvedünk.
Az eltelt egy évben beilleszkedés helyett inkább dezintegrálódtunk. Mindez a dumakormány kommunikációjával is magyarázhatatlan, a kudarcot az előző kormányzat nyakába kell tehát varrni. Erre is kész a kommunikációs tréning. Jó időben vagyunk még, hogy ezt a modortalanságot elhárítsuk, mert úgy járhatunk, mint a 60-as, 70-es években, amikor a háború utáni stabilitás megteremtését a későbbi állampárt magának sajátította ki. Torgyánon, gondolják, minden sár elfér, hátha fröccsen Orbánra is. Fontos tehát a csatlakozás történéseit tények alapján sorba rendezve értékelni.

Kegyelemdöfés az agráriumnak

A polgári kormány a mezőgazdasági tárgyalási fejezetben is kialakította tárgyalási pozícióját, és azt nyilvánosságra is hozta. Vörös dzsekijében cikázva Medgyessy Péter gyávasággal, érdekeink feladásával vádolta a polgári kormányt, nemkülönben Kovács László. Majd ők megmutatják, hangzott a választási ígéret, ha kormányra jutnak – és jutottak, és tárgyaltak is Brüsszelben. Sikerült a polgári kormány 2,8 millió tonnás tejkvótajavaslatát 1,7 millió tonnára lealkudni, miközben a csehek 2,5 millió tonnára kaptak lehetőséget. Ez azt jelentette, hogy hazánk lemondott arról, hogy tejjel Magyarországot ellássa, nem beszélve az exportról és arról, ha majd több tejet fogyasztunk.
Az eredmény: több tízezer tehéntartó tönkremenetele. A folyamat gyorsítására harcba küldték az ÁNTSZ-kommandót is. A friss falusi tejet kiszorították a piacokról, az üzemi tejfelvásárlók pedig magas csíraszámra hivatkozva vásároltak diszkontáron. A sertés- és a baromfipiacon nincs korlátozás, mindenki termel, amennyit tud, és elad, ahogy tud. A sertéshús esetén kapóra jött az unió és Magyarország között az eltérő állat-egészségügyi szabályozás. Az odaát lejárt szavatosságú hús nálunk még rövid ideig forgalomképes volt. A multik nagyáruházaiban árusított 350 forint/kg-os félsertéssel a magyar termelők nem tudták tartani a versenyt. A Brazíliából és a Távol-Keletről érkező csirke- és pulykahúspép pedig a magyar baromfitartóknak adott egy jobbegyenest.
2003-ban úgy tűnt, a gabonatermelők fényes jövő elé néznek, hiszen jó árakon tudják majd eladni készleteiket az intervenciós felvásárlás keretében. Csak kevesen figyeltek fel a turpisságra, hogy nálunk az intervenció csak ősszel kezdődik. A csapda fedele rácsapódott a gazdákra. Az intervenciós felvásárlásból nem lett semmi. Vagy kénytelenek voltak készleteiket messze ár alatt eladni, vagy vártak, hogy az intervenció majd csak elkezdődik. Emiatt 70-80 millió forint készpénzhiány keletkezett az ágazatban 2004-ben. Az állatállomány is lecsökkent, így a hazai kereslet gyenge volt. Külön figyelmet érdemel a direkt kifizetések ügye. Ezt a gazdák azért kapják, mert bizonyos termékeket a megszabott termelési kvótákon belül termelnek. A járandóságokat a hatóságok a gazdálkodó számlájára utalják, ha a gazdálkodó a termelés feltételeinek eleget tett. Ez egy rendkívül bonyolult rendszer, amitől az unió szabadulni szeretne és 2003 közepén már világos volt, hogy szabadulni is fog, és az új tagországokra ezt a rendszert már nem alkalmazza. Ennek ellenére az agrárkormányzat lázas oktatási tevékenységet folytatott, képzett mindenkit, gyönyörű kék füzetet nyomtatott hatalmas költséggel és kormányzat közeli cégekkel valami olyasmiről, amiről ők már pontosan tudták, hogy nem fog működni. A felkészülésnek voltak haszonélvezői, azok, akik oktattak és a füzeteket nyomtatták, de nem a gazdák. Az új tagországokban a direkt kifizetéseket nem termékekre, hanem a megművelt földre folyósítják. Ebben Magyarországnak az elmúlt években komoly tapasztalata halmozódott fel. A dolog azonban így sem sikerült. Nézzük végig, hogy mi történt.
Ismert, hogy az unió diszkriminatív módon járt el az új tagországokkal szemben, csak a régi tagoknak járó direkt kifizetések 25 százalékát ajánlotta. A lengyel és cseh tárgyalófelek azonban kiharcoltak maguknak 55 százalékot, míg a mi tárgyalóink megelégedtek a 25 százalékkal. Medgyessyék a politikai botránytól félve égre-földre esküdöztek, hogy a 25 százalékot hazai forrásokból további 30 százalékkal egészítik ki. Ma már tudjuk, hogy sem a 25 százalékos uniós részt, sem pedig a 30 százalékos kiegészítést 2004-ben nem fizették ki. Sőt, a mai napig nem teljesültek a direkt kifizetések. Fizetés helyett a polgári kormányra és a gazdákra mutogattak. A gazda buta, még egy nyomtatványt sem tud kitölteni helyesen, mondták.
A valóság persze más. Az Európai Unió már 1995-ben biztosított négymillió eurót, hogy a földterületek digitalizált nyilvántartását szervezze meg a Horn-kormány. Ez a PHARE-összeg azonban 1998-ig érintetlen maradt, ezért elbukott. 1999-ben, már az Orbán-kormány idején egy kétszeres összegű PHARE-projekt indult ugyanezzel a céllal. Ez készen állt 2001-ben, és kiírásra is került. Az elbírálás azonban már a Medgyessy-kormány időszakára esett, és a tenderben nem kormány közeli cég látszott győztesnek. Ezért a tendert az akkori közigazgatási államtitkár érvénytelenítette. Új kör indult, de beállt a késedelem. Ezt kellett eltussolni. Uniókonform rendszer hiányában a gazdálkodókkal a régi, földhivatali nyilvántartások alapján töltették ki az igényléseket, mert az integrált irányítási és ellenőrzési rendszer (IIER) sem tudott időben elkészülni. Az elbírálások hónapokat késtek, majd a gazdákat tudatlannak és iskolázatlannak minősítették. Végül az egész gyalázatot visszalökték Torgyán nyakába. Tüntetés ide, tüntetés oda, a 2004-es járandóságokat a mai napig nem teljesítették.
Összeesküvők is megirigyelhetnék a fondorlatosságot, ahogy a kormányzat a tovább élő nemzeti agrártámogatások ügyében eljárt. Minden újonnan belépő tagországnak lehetősége volt, hogy bejelentse a tovább élő nemzeti támogatásokat, amiket a kormányzat 2006 végéig fizetni szándékozik a gazdáknak. A lehetőséggel a szlovének kitűnően éltek, hiszen a nem magas termőértékű területeik jelentős részét bejelentették a nemzeti agrár-környezetvédelmi programra. Küldtek jelzést állatjóléti támogatásokra is. Így fordulhatott elő, hogy 2004-ben a szlovén gazdálkodók hektáronként akár 180-200 ezer forint támogatáshoz jutottak. Magyarországon nem így történt. Brüsszelbe a jelzések a tovább élő nemzeti támogatásokról csak későn érkeztek. Brüsszel ezt nem siettette, hiszen magyar érdek volt a támogatások megállapítása. A kései notifikációra Brüsszelből a válasz is csak későn érkezhetett meg, 2004 közepe táján. Ekkor állhatott volna csak neki a tőle szokásos csigatempóban az agrárkormányzat, hogy rendeleteket alkosson, ámde esze ágában sem volt ezt tenni. Rendeletalkotás helyett büntetési tételeket fogalmazott meg, amivel elsősorban az állattenyésztőket sújtotta. Az állatjóléti rendelkezések időben megjelentek, ezek szerint betonozott trágyatartó szükséges vízelvezetővel, a tartótelepeket be kell keríteni, a dögkutak megszűntek, helyette konténereket kell bérelni a monopolhelyzetben lévő cégtől stb. Tetemes kiadások. Ezek hiányában rögtön büntettek a hatóságok.
Idén újabb parasztvakítás kezdődött. Megnyíltak a pályázati lehetőségek, de nincsenek rendeletek, pénz tehát ezekre a célokra továbbra sincs. Vélhetően ősz táján ismét megjelennek az állategészségügy kommandói és büntetnek. Hasonló a helyzet az agrár-környezetvédelmi programok területén is. Akik a nemzeti programot követték, azokkal ugyan szerződtek, de a 2004-es évre nem fizettek, akik kormányzati biztatásra átálltak az uniós agrár+környezetvédelmi programba, azok is pórul jártak, mert a követelményeket teljesíteniük kell, különben kizárják őket, támogatást azonban egy fillért sem láttak 2004-ben. 2005. május elején itt is hiányoznak a rendeletek, ami alapján fizethetne a kormány. A kormány fizetés helyett azon morfondírozik, miként lehetne a programot milliárdokkal megkurtítani és átcsoportosítani a fizetetlen földalapú kifizetésre.

Beváltatlan vidékfejlesztési ígéretek

Szanyi Tibor államtitkár 2002-ben egy tudományos konferencián jelezte, hogy az agráriumból 200-300 ezer munkahely szabadul fel természetesen akkor, ha szociálliberális latifundiumok uralják majd az ágazatot. Sebaj, mert az unió másik pillére majd vigaszt nyújt, a felszabadult emberek átáramlanak a falusi turizmus, a feldolgozóipar különböző szektoraiba. Ehhez ugyanis az unió tetemes támogatásokat fog nyújtani. A magyar kormány „éles előrelátással” ezeket a forrásokat nem cserélte le a gazdáknak járó készpénzre, mint ahogy ezt a lengyelek tették. A blöff leplezésére Szanyi is azonnal élt a bevált visszamutogatás trükkjével, mondván, hogy a vidékfejlesztési előkészületeket a SAPARD-program keretében az előző kormány elrontotta, de majd ők rendet tesznek.
Először ezt a valótlanságot kell feje tetejéről a talpára állítani. Az történt, hogy 2001 márciusában az FVM közigazgatási és a PM politikai államtitkára Brüsszelben mind a 7 éves SAPARD-tervet, mind a 2001-re vonatkozó megállapodást aláírta. Röviddel ezután a bizottság minden új csatlakozónak, így hazánknak is a pályázati határidőket 2002. december 31-ről 2003. december 31-re hosszabbította. Nem volt tehát magyar lemaradás. Az új kormány 2002 nyarán másfél évet kapott, hogy a SAPARD-forrásokat megpályáztassa. Az eredményt láthatjuk, eddig alig jutott a gazdákhoz SAPARD-forrás, az önkormányzatok sem jártak sokkal jobban. Néha egy évet csúsznak a kiutalások. Ha azt gondolnánk, hogy a vidékfejlesztés immáron uniós tagságként jobban megy, tévedünk. Az AVOP-programban előrehaladásról egyáltalán nem lehetett beszámolni. Kiismerhetetlen, hogy a program mikor van nyitva és mikor zárták éppen le. Szerződést nem kötöttek szinte még senkivel, és tagságunk első évfordulóján egy fillért sem fizettek ki. A gazdák a támogatásokat sem kapták meg, de becsődölt a vidékfejlesztés is. Se pénz, se posztó.

Ki örülhet és ki bánkódhat az évfordulón?

Évfordulót ünnepeltünk. Zászlódíszbe öltözött a főváros, a hidak az uniós tagországok nemzeti színeibe burkolóztak, lézerfények cikáztak Pest és Buda között. Nagy volt a hivatalos vígság. Az első év tapasztalatairól azonban eltérők a vélemények és ez az agráriumban és az élelmiszeriparban is így van. Tizenöt ország gazdái jogosan örülhetnek, mert piacok nyíltak meg részükre az újonnan csatlakozó országokban. A dánok, a hollandok elhelyezhették sertéshúsfeleslegüket, és még Ausztria is mezőgazdasági és élelmiszer-ipari kivitele szárnyalásáról adhat hírt. Velük együtt örülhetnek azok a külföldi mezőgazdasági és élelmiszer-ipari cégek, amelyek Magyarországon működnek. Örülhet a cukoripar, hiszen Magyarországra kinyújtott karján keresztül eldöntheti, hogy magyar cukorrépából gyárt-e cukrot, vagy a Franciaországból és Németországból behozott cukrot adja el nálunk. Örülhet a növényolajipar is, hasonló okokból. Örülhetnek a most csatlakozott országok gazdái is, részükre is kinyíltak a piacok, növelték exportjukat a 15-ök piacaira is, de jelentős mértékben növekedett kivitelük Magyarországra is. Örülhet a szlovén, szlovák és az osztrák gazda, mert Magyarországon is a náluk termelt tejet isszák. A magyar kormánynak is nagy az öröme. Ez így együtt egy szép nagy ünneplő csapat.
De vannak sokan, akiknek öröm helyett üröm jutott. A Magyarországon működő magyar gazdák teljes köre. Bánatosak a sertéstenyésztők, akik egyre kevesebben vannak és már csak négymillió sertést állítanak elő évente, a hajdani 12 millióval szemben. Bánatosak a baromfitenyésztők, különösen a libások, akiket csalárd csőddel tettek tönkre. Bánatosak a kis tejtermelő gazdaságok, akik már tavaly becsukták az istállókat. Bánatosak a kisvágóhidak, melyeket tavaly és az idén csuktak be. Bánatos több nagy húsfeldolgozó cég is, akik bár fel voltak készülve az uniós követelményekre, de olyan versenyhelyzetbe kerültek, hogy a saját birtokon, saját terménnyel előállított sertésük levágása is gazdaságtalanabb volt, mint a lengyel, holland vagy dán sertésimport. Például a patinás múltú Zalahús járt így. Bánatosak tulajdonosai és vagy ezer alkalmazottja. Bánatosak a kis szeszfőzdék, mert miközben egy céget a törvénysértés alól külön törvény mentett ki, az ő piacra lépésüket még mindig törvények akadályozzák.
És bánatosak az igényes magyar fogyasztók is, akik alig-alig jutnak jó minőségű magyar élelmiszerekhez, helyette gúlában áll a nagyáruházakban a tehenet alig látott zacskós tej, az import húspépből és szójából készült felvágott, az ízt és zamatot mellőző importkörte és -alma. A búslakodók szívesen lennének a szlovén, szlovák, lengyel, cseh gazdák bőrében, dehogy tüntetnének, dehogy keseregnének, inkább szántanának, vetnének.

A szerző független országgyűlési képviselő