Súlyos válságban a magyar sportpolitika

A tegnapi nap a millenniumi 2000-es esztendő óta a magyar sport napja. 1875. május 6-án, éppen 130 évvel ezelőtt rendezte meg a Magyar Athleticai Club (MAC), a gróf Eszterházy Miksa által alapított egyesület az első szabadtéri sportversenyt Magyarországon. Sőt, mi több, ez volt Európa – Nagy-Britannia kivételével – első ilyen eseménye. Az ünnep főhajtás a közel másfél évszázaddal ezelőtti sportszerető magyarok előtt.
Mostanában nehéz szívvel beszél vagy ír az ember a magyar sportról, és ezen a napon talán méltatlan is kritikusan szólni. Illőbb volna felidézni a szép és méltó emlékeket, a magyar sport világhírű múltját. Az állami sportirányítás soha nem látott mélyrepülése, az érthetetlen és elfogadhatatlan szakmai és emberi tettek azonban arra késztetnek: élve az ünnepnap adta aktualitással, világosan, érvekkel alátámasztva fogalmazzam meg a szocialista–liberális kormány sportpolitikájával kapcsolatos véleményemet. Három évvel a baloldali kabinet hivatalba lépése után egyértelműen kimondom: a kormány elárulta és cserbenhagyta a magyar sportot, hagyományaival, személyiségeivel és jövőjével nemtörődöm módon, hanyagul, tisztességtelenül bánt.
A súlyos mondat igazolásaképpen foglaljuk öszsze, hogy az elmúlt három évben milyen lépések fűződtek a jelenlegi kabinet sportpolitikájához.
A kormánypártok választási és kormányprogramjukban a sport támogatásának jelentős növelését ígérték, ehelyett azonban – még nominálisan is – csökkentették annak mértékét.
A kormány egyetlen lendülettel partvonalon túlra tette a budapesti olimpia gondolatát.
A Medgyessy–Gyurcsány miniszterelnök-váltás hullámainak oldalvizén megszűnt a sportminisztérium. A GYISM romjain létrejött Nemzeti Sporthivatalt az új miniszterelnök először a maga keze ügyében, a Miniszterelnöki Hivatalban tartotta, majd nem egészen négy hónap elteltével átpasszolta a Belügyminisztériumba.
Az úszó Európa-bajnokság kapcsán sportdiplomáciai értelemben is súlyos uszodabotrány zajlott, zajlik: a világverseny kapcsán eleinte hipermodern új uszodáról, aztán három uszoda felújításáról beszélt a sportkormányzat, mára a Hajós Alfréd Uszoda – kis túlzással – tisztasági festése maradt csak a lendületes tervekből.
Olyan sportminisztere is volt országunknak, aki egy héttel az athéni olimpia nyitó ünnepsége előtt lemondott, kínos helyzetbe hozva a magyar delegációt, pusztán azért, hogy ezzel (is) előkészítse Medgyessy Péter megbuktatását és a saját kormányfői ambícióinak kiteljesítését.
Olimpiai doppingbotrányaink kapcsán a fél (sport)világ rajtunk nevetett, a másik fele tisztességtelennek tartotta sportolóinkat.
A doppingellenőrzésekért a vonatkozó jogszabály alapján felelős kormány ezután tehetetlen dühében megnyirbálta a Magyar Olimpiai Bizottság költségvetését és jogköreit.
Leállították a stadionfejlesztési programot, majd két év elteltével bejelentették – egyébként helyesen –, hogy horvát–magyar labdarúgó Eb-pályázat lesz, amihez ugye európai színvonalú stadionok kellenének.
A vidéki sportlehetőségek bővítésére hivatott létesítményfejlesztési programjukat csak meghirdetni volt erejük, pénzük, tehetségük a végrehajtáshoz már nem volt.
A közoktatásban feloldották az eddig „kötött” diáksport-normatívát, lehetővé téve, hogy annak összegét az iskolák ne csak sportcélokra fordíthassák. Magyar Bálint először csökkentette a testnevelésórák számát, bevezette a „játékos testmozgást”. Majd ködös oktatásreformeri rémálmaiban és tetteiben felötlött a testnevelés-osztályzás eltörlése is, hál’ istennek ebben a kérdésben még koalíciótársai is rácsaptak a kezére. És akkor a sportdiplomáciai skandallumok: a szaúdiak leterroristázása után arab országbeli labdarúgó-válogatott a közeljövőben aligha lesz hajlandó futballozni velünk; Gyurcsány Ferenc még sportminiszterként bejelentette, hogy Romániával közösen futball Eb-pályázatot nyújtunk be, és csak a jóindulat miatt nem küldött el bennünket a román sportvezetés melegebb éghajlatra; tavaly szeptemberben Magyarország úgy látta vendégül az európai sportminiszterek konferenciáját, hogy annak megnyitójával egy időben éppen megszűnt a hazai sportminisztérium.
Ám legalább tetten érhető teljesítményt is látnánk a sportkormányzat mögött! De semmi: nincs egyetlen újonnan épített sportlétesítmény se, nincsenek elindított utánpótlás- vagy diáksportprogramok, de még átfogó sportstratégia sincs a kormányzati ciklus utolsó évére, holott azt három éve ígérik. Nem túlzás: az elmúlt fél évben a sporthivatal tevékenységét a minisztériumból minisztériumba költözés tette ki.
Sok-sok ügy, melyek kezdetben a cikis, később a kínos, mára a szégyenletes kategóriájába sorolta a Jánosi–Gyurcsány–Ábrahám belső hármas játékát. Sportolók, sportvezetők, nézők – megítélésem szerint – mára egyhangú véleményen vannak: ez a csatársor nem alkalmas a válogatottba, de még a kispadra sem. Az általuk megvalósított sportpolitikát a szó valódi és képletes értelmében is le kell cserélni.
Mire volna szükség?
Először is a sport társadalmi presztízsének visszaállítására és a sporttársadalom bizalmának visszaszerzésére. Arra, hogy ismét hihető legyen: egy kormány, annak tagjai és apparátusa akar és tud érdemi lépéseket tenni a magyar sportért. Ehhez átfogó, részletekre kiterjedő sportprogramot kell készíteni, mely tág összefüggésekben gondolkodik. A sportot egyaránt tekinti az egészségnevelés és -megőrzés, a nemzeti kultúra megtartása és művelése, valamint a nemzetgazdaság alkotó elemének.
Nemcsak a beteg embereket kell tudnunk hatékonyan meggyógyítani, hanem csökkenteni kell a potenciális betegek számát. A közoktatásban bevezetendő mindennapos testmozgásban részt vevő diákok, a sportiskolákban, diákolimpiákon edződő ifjú sportolók, az államilag támogatott utánpótlás-nevelés programjában részt vevők sokat – ha nem tűnnék részrehajlónak, azt mondanám, szinte mindent – tehetnek egy egészségesen élő nemzet érdekében. A sport hagyományainak ismerete, a sportolói közösségben a csapattárs, az ellenfél és a nézők tiszteletének kialakulása intelligens, érző fiatalt nevel. A sportegyesület, az iskola vagy a nemzet méltó képviselete egy sportversenyen pedig örökre megmaradó, lelket nemesítő érzés.
A sport a nemzetgazdaság fontos szereplője is. A pezsgő sportélet munkahelyeket teremt, a sportlétesítmények építése, üzemeltetése a kis-, közép- és nagyvállalatok fejlődését segíti, a nemzetközi sportesemények pozitív idegenforgalmi és országimázs-építő hatásai számokkal igazolhatók. A sport felsorolt jótékony hatásai kézenfekvők, mondhatnánk, közismertek. Akkor hogyan lehet, hogy a hatalmon levő, felelős sportkormányzat nem törődik ezzel? Három válasz kínálkozik. Vagy nem felelős. Vagy nem sportszerető. Vagy nem kormányzat. Vagy egyik sem. A polgároknak rövidesen erről is dönteniük kell.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz), a képviselőcsoport ifjúsági és sportkabinetjének vezetője