Legújabb kori történelmünk fertelmesen nagy hazugsággal kezdődött. Márai szerint a magyarok sohasem voltak annyira európaiak, mint amikor a megszálló szovjet hadsereg katonáival találkoztak. Annyira mindenképpen európaiak voltunk, hogy alkalmatlanok legyünk szovjet gyarmatnak. Kitaposták hát belőlünk mindazt, amire ma óriási szükségünk lenne az uniós életképességünkhöz. El Európától, Ázsiába! Ez volt a szovjet embertípus kialakításának lényege. Ezt nevezték el hazánk felszabadításának. Jól illusztrálja ezt a híres Brezsnyev-doktrína, amely szerint még az SZKP főtitkárának sem volt joga feladni egyetlen talpalatnyi területet sem, amelyet valaha szovjet katonák vére öntözött.
A dolgozó nép ma már aligha tekinti magát az ország jogos gazdájának, hiszen eltűnt birtokából az össznépi vagyon, s gyakran éppen azok az újkapitalisták a munkaadói, akik évtizedeken át a munkásosztály élcsapataként diadalmasan vezették a tőkés rend megdöntésére. Kádár szerint a munkásosztály igazsága a kapitalizmus megdöntése.
Az élcsapat élcsapata szeret úgy visszaemlékezni a proletariátus diktatúrájának második, lenini szakaszára, mint valamilyen élhető világra, ahol – szemben a nyugati társadalmakkal – tervezhető volt az egyéni életsors, a szükségesnél sohasem volt keményebb a politikai rendcsinálás, szüntelenül emelkedett az életszínvonal, s úgy általában „finomult a kín”. Az ám, de Kádár egész legitimációja, rendszerének jogalapja az volt, hogy „internacionalista fegyveres segítséggel vetett véget a népellenes kalandnak”. Árulásban és kegyetlen terrorban született az a vidám barakklét, amelyben a világtól cserbenhagyott, szabadságharcát elveszített nép kiegyezett a sorsával: megkötötte a kádári alkut. Csak a maga kispolgári boldogulásával törődött, s a nemzet sorskérdéseit, a kultúrát, a tudat formálását egészen ráhagyta az állampártra, amely a szovjet megszálló hűséges vazallusa volt. Mi egyéb is lehetett volna?
A teljhatalomnak ismét birtokába kerülvén s immár Lenin nevében, a párt, a Varsói Szerződés és a KGST bilincseit szinte hencegve viselő párt szüntelenül csillogtatta a tömegek előtt a fényes jövőt, amely hamarosan dicstelen adóssághalmaz alatt tűnt el. Márpedig Marx azt tanítja, hogy ha a felépítmény gátolja az alépítmény egészséges fejlődését, a helyzet megérett a forradalomra. Nálunk a sztálinista periódusban két, a leninistában még négy csődöt produkált a vörös diadalmenet. S a proletariátus, amely szívesen elhitte mindazt a hízelgést, amellyel a cinikus hatalmasok a maguk osztályalapjává tették, máig nem látszik érteni a fejlődés ívét az úgynevezett felszabadulástól a valóságos összeomlásig.
Hát így menekedtünk meg attól, hogy „karrierista gonosztevők átvigyék a dolgozó népet a történelmileg győztes oldalról a vesztesek közé”. Ha a szovjet hódítás előtt Márai európainak látott bennünket, akkor ma, az unió tükrében, mi ugyan minek látjuk magunkat? Igazán ne tudná jó hétmillió szavazó, hogy kinek köszönhetjük mai nyomorunkat meg az ilyen-olyan deficitnek finomkodott lelki-szellemi alacsonyságunkat? Szocialista törzsgárdatagnak nevelődött a dolgozó nép, ma pedig művelt és dörzsölt vállalkozónak kéne lennie. Még hogy felszabadulás…
A felszabadítás hazugságára épített sztálini gyarmatosítás tizenegy év elteltével a forradalom tüzében hamvadt el. Az „ellenforradalom” hazugságára alapozott kádári rend 33 évig húzta. Mára a többszörös muszkavezetők sorozatban nevet váltó pártja katarzis nélkül szépen, észrevétlenül elhatárolódott lenini–sztálini önmagától, „megbánta” gyilkosságait, „helyteleníti” (?) a nemzet felszámolásával eltöltött évtizedeit, s olyan hamisíthatatlanul nyugati szociáldemokrata, sőt hazafi, hogy még az elhalványult Marx sem ismerne rá. Az erősen vége felé járó magánosításról is kiderült, hogy valójában az osztályharc folytatása más eszközökkel és álnéven. Újabb hazugság. Minden milliomos szükségszerűen antikommunista (hiszen mi is lenne a sorsa a bolsevikok kezében), s ezért hogyan merészelik a magát haláláig kommunistának valló Nagy Imrét sajátjuknak állítani, mint aki éppen azért szállt síkra egykor, amit ma ők akarnak? Éppen az élcsapat ekkorákat hazudó tőkés frakciója lenne európai létünk egészséges alapja?
Bibó tétele, miszerint a hazugság gyenge fundamentuma a politikának, már kétszer beigazolódott. A mostani kormányzók egyetlen reményének az látszik, hogy ezúttal nem lesz igaza. Aki erre az eshetőségre szavaz, milyen alapra segít ráépíteni uniós jövőnket? Göncz Árpád beiktatásakor úgy vélte, Bibó István illett volna igazán az elnöki székbe. Mindnyájunk Pista bátyja a börtönben egyszer Moltkét idézte: Thuküdidészt érdemes olvasni, mert ő még ismerte az okokat.
Erőszak tétetett rajtunk, mégpedig sorozatban.
A szerző a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke
origo.hu
Orbán Viktor: Magyarország megvédte magát!
