Dübörgő gazdaságot, üzleti szellemű adminisztrációt akarok – sugározta minap a rádió Kóka János miniszter óhaját. E bulvárstílus látványos ugyan, de el is fedheti a tényeket. Dübörgő légkalapács, lavinamoraj, sírba hulló rögök, nyulak terelése a puskacső elé mind-mind zajjal jár, akárcsak valamikor Csepel zúgása, amelyre a Váci út felelt, az ünnepeken meg a vonat zakatolt. Aligha ezekre gondolt a miniszter, amikor igen rokonszenvesen előrebocsátotta a riportban, hogy az életminőség javításához a gazdaságot csakis (zajos?) eszköznek tekinti. Ezzel az eszközzel azonban ártani, pusztítani is lehet, a hidegháborúban egyenesen a legfőbb fegyver volt.
Amennyiben az új politikai generáció dübörgő önbizalmával nem ismeri fel a mítosz és a valóság közti különbséget, és hagyja magát erős érdekérvényesítésektől befolyásolni, akkor gazdasági fegyvere fordítva is elsülhet. Erre a veszélyre utalnak a miniszter szavai: nézete szerint a gyorsan növekvő nemzeti össztermék (GDP) több jövedelmet, több forrást ad életünk javításához, ami által utolérhetjük Európa jobbjait. A célunktól elsodorhat az a nézet is, hogy az államnak nem szabad beavatkoznia a gazdaságba, a jövedelem termelésébe és elosztásába, mert az csakis rossz lehet, mint például a Kert-Magyarország programja. Csupán az adót kell mérsékelni, az egészségügy, az oktatás, az adminisztráció pazarlását kell megszüntetni, valamint gyorsítani kell az adminisztráció munkáját a vállalkozók kiszolgálására. A gazdasági tárca vezetője a patriotizmust nem tekintette elvetendőnek, de véleménye szerint egy kis, nyitott ország nem ellensúlyozhatja a külső befolyást, a vállalkozások támogatása sem megengedhető. Igaz, szívesen lobbizik a magyar nagyvállalatokért a szomszédban, és a kis cégeknek tőke, hitel, piac szerzéséért az uniós kifizetések gyorsítására, és egy jobb közbeszerzési törvényért.
A riporterek azonban adatokra hivatkozva kérdezték: miért véli úgy a miniszter, hogy tíz év alatt felzárkózhatunk a mai német–osztrák bérszintre? Holott fele termelékenység mellett négyszer-nyolcszor kisebb a bérünk: öt évvel ezelőtt az osztrákok átlag tizennégyszer 570 ezer forintot kaptak – tehát 8 millió forintot évente –, míg nálunk 12 hónapra 160 ezer volt az átlagfizetés, azaz 2 millió forint. A miniszteri válasz szerint évi 4-6 százalékos, kétszeresen gyorsabb GDP-növekedéssel e távolság leküzdhető, a bérköltségünk öt év alatt már a németek 40 százalékára emelkedett.
Előbb essünk túl az érvelés kisebb tévedésein, majd vegyük elő a számokat a tévtanok felismeréséhez! Az átlagbérünk nem háromszorozódott meg öt év alatt, valami baj van az összevetéssel. A Kert-Magyarország program is csak kellett volna például a nyugati piacra való átálláshoz, és a saját piacunk hatékony termeléssel való védelmére. (A hollandok a magyar virágpiacra programmal érkeztek, az olaszok húszéves, 2 százalékos kamatú hitelt kaptak a privatizációnkhoz. Mi hittünk a tanácsoknak, és az ellenkezőt tettük, hatalmas kamat, visszavont hitelek, pénzszűkítés, elképesztő csődtörvény, a munkahelyek védelmének hiánya, tévtanok tömege, éppen, amikor az átalakuláshoz forrás, szervezett aktivitás kellett volna.) Így lett 2003-ra a társasági tulajdon (hitelintézetek nélkül) 44,83 százaléka külföldieké, míg belföldi magánszemélyeké csupán 13,49, dolgozói kézbe került 0,22 és maradt állami 13,83 százalék. Így csökkent az állam pénzügyi eszközeinek állománya nyolcadára, a GDP 1980-as 162 százalékáról mára a 21 százalékára.
A miniszteri vélemény szerint nem szabad támogatni a vállalatokat, mégis épp a kiemelt nagyok javára billent a mérleg. A 2004-ben kifizetett 58,4 milliárd forint támogatásból a 281 külön adózó, kiemelt vállalat 56,3 milliárd forintot kapott, a 225 ezer többi alany pedig 2,1 milliárdot. Lám, lám, a szólamok és a valóság?! Térjünk azonban a fajsúlyosabb mítoszokra.
Tévedések szomorújátéka
Veszélyes nézet, hogy a kis gazdaság tehetetlen és nem érvényesítheti érdekeit. Ténykérdés, hogy nem vagyunk kisebbek, mint szomszédaink, vagy az uniós államok többsége. Kisebb gazdaság még tudatosabb stratégiával nyer teret, mint például Tajvan és Szingapúr a nagy Kína, Japán az Egyesült Államok közegében. A 23 milliós Tajvan a mienkhez képest kilencednyi hasznos területen a világ negyedik gazdasága lett. Szingapúr, amely 1965–2000 közötti felemelkedésének történetét Li Kuan Ju, korunk nagy államférfia A harmadik világból az elsőbe című, magyarul is olvasható művében mutatta be. Miért nem figyelünk fel arra, hogy a Bolíviát tönkretevő modell, amelyet – mint gazdasági csodareceptet – egyetlen éjszaka fordítottak le lengyelre, mekkora pusztítást végzett? Ez az egyik konstruktőr, Brzezinski által a szocialista országokba való behatolásnak és gazdaságuk feloldásának nevezett folyamat az általa is szörnyűnek minősített szegénységet kiváltva vajon mikor, milyen úton kerül felszámolásra?
Egyre messzebb Kolozsvártól…
Az ENSZ-közgyűlésen a saját szegénységünkről szemérmesen hallgattunk, holott megérkeztünk a harmadik világba az alábbi számok szerint. Csakhogy a felismeréshez szembe kell néznünk tévedéseinkkel. A világban kószáló tőke sehol sem a helybeliek életminőségéért kopogtat, hanem onnan visz többet, ahol hagyják. A több abból származik, hogy a helybelié a kevesebb. Egy nemzet és kormánya az érkező tőkével kötendő alku során a túloldalon kell álljon. A gyenge államot épp e tőke várja el, holott erejével szembe erőt kellene állítani, az erőhöz gazdasági fegyverek kellenek, amellyel az állam rendelkezik. Tehát a védelem nem elzárkózás, hanem a helybeliek erős, fokozott aktivitása, amely nem hagy teret a kiszolgáltatottságból profitáló tőke étvágyának. A fokozott aktivitás csak szervezett lehet, amely konkrét tervezést kíván, és nem vágyak, szólamok rendszerezését. Ezt tanulhatjuk Ázsia sikeres kis országaitól.
Amennyiben mi nem tervezünk, úgy mások tervezik meg jelenünket és jövőnket. Ez nem fikció. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és egy londoni kutatóintézet már egy évtizede olyan szimulációs modelleket működtet, amellyel az országok gazdasági-társadalmi folyamatait a különféle gazdasági beavatkozások függvényében modellez. Azt is látták, látják, mi nem sikerült a javunkra. Nem reklamálnak, mert megvannak a haszonélvezők is. Ők modelleznek, a világmodellben nem lehetünk fehér folt.
Számítással kitűnne, hogy mítosz annak vélelme, miszerint a GDP növekedése többletjövedelmet eredményez. Láthatnánk, hogy baj van a GDP 4-6 százalékos növekedésétől várt felzárkózással, akárcsak a felkéredzkedő menyecskének a megérkezéssel. (Kérdi a kocsist, messze van Kolozsvár? Nem a’. Többórás zötykölődés után: messze van Kolozsvár? Bizony már messze.) A 70-es években az osztrák bér és termelékenység 70 százaléka körül jártunk. Ma is a termelékenységünk az ottani 57 százaléka, de az egységnyi termékre jutó munkaköltség nálunk a belépés előtti 15 uniós ország átlagának 27 százaléka. Az akkori szocialisták tíz évet mondtak a felzárkózásra, a maiak is. Csakhogy szemben jött az IMF kocsija, mi meg felültünk rá.
Az ellenirányú menetelést iparáganként áttekinthetnénk. Nézzük például a közúti járműgyártást, majd a híradástechnikát. A Csepelt, a Rábát, az Ikaruszt és háttériparát elsodorta a pénzügyi örvény, jött a Suzuki, a GM, az Audi stb., majd beszállítóik közül is néhány. 1999-ben és 2003-ban 42, illetve 45 nagy gyártó összevont mérlege szerint 1999-ben 1063 milliárd forint árbevételből minimális, 1 százalékos volt a belföldi eladás
13 800 alkalmazott mellett. 2003-ban már több mint 20 ezer fő 1514 milliárdos árbevételt realizált, amely fejlődésnek tekintendő az infláció ellenére is. Csakhogy 1999-ben a bevétel 1,8 (!) százaléka volt a bérkifizetés, ami járulékokkal együtt is csak 2,75 százalék. Majd 2003-ban a bevétel 3 százaléka, a járulékokkal 4,5 jutott a dolgozóknak, köztük a nagy fizetésű külföldi vezetőkének. A belföldieket illette még az adó: 1999-ben 1,8 milliárd forint a 125 milliárd forint nyereségből, annak is csupán 1,4 százaléka. 2003-ban 142 milliárd forintos eredményből már 5,4 százalék volt az adókötelezettség, azaz 7,7 milliárd forint. A felzárkózás szempontjából figyelmet érdemel, hogy 1999-ben e járműgyártók 206,8 milliárd forint előállított GDP-ből 84,7 százalékot elvittek, helyben maradt a GNI, ami csak 15,3 százalék. 2003-ban javult az arány 27 százalékra, 78,6 milliárd forint maradt itt a 292,6 milliárd forint GDP-ből. Azaz a külföldi tőke a jövedelem sokkal nagyobb hányadát odaviszi, akiket a többszörösen kisebb hányaddal utol akarunk érni. Ami a törekvés ellenére belátható, hogy matematikai képtelenség.
Hasonló a helyzet a híradástechnikai iparban. 1999-ben negyven nagy exportőr-importőr vállalat összevont árbevételének 3,4 százaléka volt a bér, 2003-ban ötven vállalaté már csak 2,8 százalék. A GDP 53,5 százaléka maradt helyben korábban, ami jó arány, de 2003-ra már csak 37,4 százalék. Látható tehát, hogy az exportpiacra termelő külföldi tőke jövedelméből az itt hagyott bér és az adó marginális. Sokkal több jut oda, ahova felzárkózni akarunk. Ezt a tényt azonban eltakarja az összevont GDP-mutató, magunkénak mutatva ki a másét.
Hatalmas üzletben voltunk benne – büszkélkedhetünk, csakhogy elfelejtjük megemlíteni, hogy vesztettünk. Ugyanis az a 20–50 ezer ember sokkal több itthon maradó értéket állíthatna elő jól megszervezett munkával. Az autók összeszerelése a dolgozónak passzíva, az aktívája a bér és az adó, abból kell megújulnia, felhalmoznia. Csakhogy a tőkének az az érdeke, hogy ezt tartósan leszorítsa. Nemcsak az adott üzemben, hanem országosan. És ezért nem szereti a nagy létszámú hazai, például MRP-tulajdont, mert „rossz” példát mutathat. Ám a 98 százalékban külföldi tulajdonba került bankjaink segíthetnek a finanszírozás drágításával, mérséklésével.
Vagyis folyamatosan leszakadunk, felzárkózás helyett. Hogyan is gondoljuk, hogy a pár százalékos bérhányadból, a töredéknyi hazai magántulajdonú tőke hozamából pótoljuk a humántőke amortizációját, a környezetünk fejlesztését, az uniós árszinten a fogyasztást?
Felmerülhet persze az is, hogy rosszak a példák. Az egész gazdaságunk, a mezőgazdaság, az ipar, a kis- és nagykereskedelem, a szállítás, a távközlés, a pénzügyek, a kutatás, a szórakoztatás, az ingatlanforgalmazás 2003-as összesített mérlege szerint
45 329 milliárdos bevétel 6,6 százaléka bér, ami járulékokkal együtt 10,5 százalék, azaz 4443 milliárd forint. Az adókötelezettség 14,1 százalék, vagyis 2537 milliárd forint. A 8546 milliárd forint a GDP-ből belföldön marad, a GNI, 80,7 százalék, tehát 6897 milliárd forint. Vagyis a külföldi tőke elviszi az ötödöt. Miután negyedszázada, 1980-ban minden GDP belföldi volt, a korrekt összehasonlításban most is GNI-t kell számolni. Így negyedszázad alatt jó esetben stagnáltunk a jövedelem-előállításban, csakhogy egyenlőtlenebbül osztjuk el. Ezt érzik az emberek. Itt a szegénységünk oka, a toporgás. Valójában leépülés, ugyanis a GDP nem veszi számba az amortizációt. Negyedszázad alatt pedig sokat koptunk, az állapotunk és szellemünk egyaránt. És mindezt nem látjuk, ha csak a GDP-re figyelünk. És azt sem, hogy egyre mélyebbre hantolt egész kutyatemetőn sétálunk.
Becsléssel nő a büszkeség, és jobban alszunk
A nemzeti számlák részletei szerint a GDP másik megtévesztő tulajdonságát a jövedelem fogalma mutatja. Az 1980-as GDP-ben a mezőgazdaság 20 százalék, a kereskedelem, a vendéglátás, a szállítás, a posta és a távközlés ugyancsak 20, a bányászat, az ipar, az energia, a vízellátás 40, az építés 8 és az egyéb szolgáltatás 12 százalék volt – kerekített számokkal. Ma az egyéb szolgáltatás majd négyszeresére nőtt, 45 százalék, a mezőgazdaság töredékre zsugorodott, 3,3, a kereskedelem és társai 22, a bányászat, az ipar, az energia, a víz csak 25, az építés 4,7 százalék. Hogy mitől csökkent a mezőgazdaság és az ipar, azt tudjuk, de mitől nőtt az egyéb szolgáltatás? Egyéb szolgáltatásból eredő jövedelem például a kormányzati munka, az egészség beszerzése, a tudás elnyerése, amely csak költségek útján mérhető érték az úgynevezett bruttó kibocsátásban és az ebből számított jövedelemben. Amit a költségvetés terhének tartunk, az nemzeti jövedelem is, a GDP része, mégpedig a ráfordítás alapján. Tehát ha nagyobb az orvosok bére, nagyobb a GDP. Csakhogy a külföldi tőke nem szeretne többet fizetni a maga területén, így a közszférában sem ildomos a béremelés, azaz a GDP-növelés. Nos, ezért nagyobb a GDP nyugaton, ott, ahol ugyanúgy dolgozik nap mint nap a tanár, az orvos, a benzinkutas – és szinte mindenki, akinek munkája van. Nálunk azért kisebb a GDP, mert alacsonyabb a bérszint, és kevesebb a befizetett járulék, és ezért kevesebb az egészségügy, az oktatás stb. nemzetijövedelem-termelése. Emellett sokan inaktívak, mert a külföldi tőkének nem kellenek, az állam pedig nem szervez értékteremtő munkát számukra. Az oksági kapcsolat mintha más lenne a közhiedelemben elterjedthez képest.
A probléma azonban sokrétűbb. A statisztika ugyanis háztartásnak nevezi az egyéni vállalkozókat is, akik tényleg termelhetnek segítő családtagjukkal, de a háztartás is termelőüzem szerinte. Az APEH 2003-ban 354 691 fő- és mellékfoglalkozású nyugdíjas vállalkozót regisztrált. Az átalányadózók 266 000 forint évi jövedelmet vallottak be, a tételesek fejenként 51 000 forint veszteséget. Így az egyéni vállalkozók 8,6 milliárd forint jövedelemvesztést mutattak ki a háztartásokba sorolva, a statisztika mégis becslésekkel 3022 milliárd forint előállított jövedelemről tud, a GDP 17 százaléka körüli értékről. Ez körülbelül harmada a 9106 milliárd forint vállalati GDP-nek (amelyben más alanyok is vannak, mint a fenti összesítésben). Például tyúkok a kertben saját fogyasztásra, de talán aranyárban? Az egész vállalati szektor jövedelemtermelésének több mint harmadát otthon állítjuk elő? Mikor, ki? Kiderül, ha elemezzük a nemzeti számlákat. Csak példaként: mint tudjuk, sokan alszanak saját lakásukban, házukban. A statisztika szerint bérbe adjuk magunknak, és bérbe vesszük magunktól a lakások forgalmi értékéből és alapterületéből számított áron. Mindezt anélkül, hogy bárki is tudna erről. 2003-ban például 965,4 milliárd forintért aludtunk saját ágyunkban. Vagyis a statisztika feltalálta az álomban termelt és ott nyomban elfogyasztott jövedelmet, így nő a GDP is. Hacsak 5-10 százalékkal le- vagy felbecsülve altatjuk magunkat, a politika büszkén jelentheti, hogy a GDP 3,9-ről 4,1 százalékra emelkedett. A statisztika ezt hívja imputálásnak. Így néz ki egy ország GDP-je, mely amputálta iparát és imputálja álmát. Csak ne kelljen a hulló rögök dübörgésére ébredni…
A szerző mérnök-közgazdász
origo.hu
Orbán Viktor: Magyarország megvédte magát!
