A helyzet röviden a következő: ha és amennyiben e lap állításai igazak a Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára által létrehozott Fittelina Kft.-vel, a családi házon belüli uszodaépítéssel és az ehhez kapcsolódó adómegkerülésekkel kapcsolatban, akkor európai demokratikus normákkal mérve nagyon egyszerű, világos a következmény. A miniszterelnöknek le kell mondania, s ha ezt nem teszi meg, akkor a demokratikus politikai és társadalmi nyomás eszközeivel ezt ki kell kényszeríteni.
Miért? Azért, mert ha a lap állításai, dokumentumai helytállók, akkor Gyurcsány miniszterelnökről és feleségéről legalább három momentum derült ki: 1. Színlelt szerződést kötöttek a saját maguk által alapított céggel a lakásuk hasznosítására, bérbeadására, ezáltal adókedvezményekhez jutottak. 2. Az uszoda építésére a feleség önmagának s nem a Fittelina Kft.-nek kért engedélyt, ám ez a beruházás a cég könyvelésében jelent meg, ezáltal is adóelőnyöket értek el. 3. Az Altus Rt. hitelezései és támogatásai által már állami pénzek magáncélokra használása is felmerült. Vagyis még egyszer mondom, ha és amennyiben a lap állításai, bizonyítékai helytállók – ezt még ma nem tudhatjuk biztosan –, akkor a jelenlegi miniszterelnök a korábbi években nem pusztán erkölcstelen, hanem vélhetőleg törvénybe ütköző lépéseket is tett.
Fontos tisztázni egy alapkérdést: ha mondjuk a vizsgálatok után kiderülne, hogy Gyurcsányék a Fittelina Kft. és az uszodaépítés kapcsán „pusztán csak” kihasználták a törvényi kiskapukat, nagyfokú ügyeskedéssel, a törvényesség és a törvénytelenség határán mozogva, akkor máris minden rendben lenne, s napirendre kellene térnünk a dolog felett? Akkor Gyurcsány máris diadalittasan mosolyoghatna bele a kamerákba?
Úton a banánköztársaság felé
Nem, s éppen ez a lényeg: ha az derülne ki, hogy amit a Magyar Nemzet leírt, az nem törvénytelenség, „csak” törvénymegkerülés, a törvények kijátszása, ügyeskedés és etikátlanság, akkor is igaz az a megállapítás, amit a cikk elején közöltem: Gyurcsány nem maradhat pozíciójában. Ugyanis az európai demokratikus normák nem engedik meg azt, hogy egy önmagát demokratikusnak tartó országnak ügyeskedő, a tisztességes, erkölcsös megoldásokat hanyagoló miniszterelnöke legyen. Határhelyzethez érkeztünk tehát, méghozzá visszafordíthatatlan határhelyzethez. El kell döntenünk nekünk, magyar állampolgároknak, hogy demokratikus országnak tartjuk-e magunkat, avagy tudomásul vesszük, elfogadjuk (mint valamifajta birkák), hogy ennek az országnak, amelyet Magyarországnak neveznek, nem sikerült az 1989–1990-es kísérlet, azaz nem demokrácia lett belőlünk, hanem velejéig korrupt, a banánköztársaságokhoz hasonlító rendszer, amelyben már bevallottan nincsenek erkölcsi normák, amelyben a törvénymegkerülés a norma, amelyben mindenki – kőműves, önkormányzati alkalmazott, vállalatvezető, bankvezér, miniszterelnök – azt teheti, amit csak nem szégyell (de nem szégyell semmit). Ennyi csupán, amiről Gyurcsány Ferenc kapcsán döntenünk kell. Nekünk, állampolgároknak. (Vagy talán van még politikus, akit érdekelnek ezek a kérdések? Kellemesen csalódnék, meg kell mondanom.)
Furcsa talán, hogy ezeket a szavakat és mondatokat egy politológus fejti ki. De ha az országban rendben mennének a dolgok, és nem lennénk következmények nélküli ország, eszem ágában sem lenne megszólalni ilyen ügyekben. Mert egy normális demokratikus működés esetében valóban nem a politológus dolga, hogy ilyen következtetéseket megfogalmazzon. Ám Magyarországon nagyon nem normális módon működik az a valami, amiben élünk, s amit nevezzünk politikának. Magyarország egyfelől a megfélemlített emberek tömegeinek országa, másfelől pedig a politikai életben és a közéletben megbéklyózott, lefogott, leláncolt emberek vannak jelen. Olyanok – s ennek részleteibe most ne menjünk bele –, akik valamiért nem mernek, nem tudnak vagy nem akarnak megszólalni ilyen határhelyzetekben, mint ami 2005 szeptemberében kialakult. Ezért s ebben a vis maior szituációban teszem, s meggyőződésem szerint tehetem meg azt, hogy politikai jellegű megszólalással éljek. Ez azonban csak politikai jellegű: valójában nem más, mint az általam a demokráciákról hosszú évek során elsajátított s már évek óta egyetemen tanított és könyvekben megfogalmazott társadalomtudományi és politológiai tudás felhasználása egy válsághelyzetben. Semmi más, mint a demokrácia iránt érzett felelősség. Annak a tudásnak a nyilvánosság elé tárása, hogy hogyan és miként képes egy politikai rendszer demokratikussá válni, az maradni, s mi az, amitől meg kell óvni a demokráciát. Sőt megfordítom: kötelességemnek is érzem, hogy a fenti megállapításokat nyilvánosságra hozzam, mert minden megszerzett tudásomat arra kívánom felhasználni, hogy a magam szerény eszközeivel segítsem a magyar demokráciát, ha még nem késő. Egyszerűen nincs más választásom.
Tehát még egyszer: valójában nem az a kérdés, hogy az, amit Gyurcsányék machináltak a Fittelina Kft. és az uszoda kapcsán, tételesen törvénytelen-e. (Ha ugyanis kiderül, hogy törvénytelenséget és adócsalást követtek el, akkor már tényleg nincs miről beszélni.) Hanem az, hogy ha és amennyiben e lap állításai nagyban és egészében jól írták le azt, ami történt, akkor a miniszterelnök néhány évvel ezelőtt tisztességtelenül és etikátlanul járt el, s ez pedig demokráciában nem fér össze az ő pozíciójával. A nyugat-európai demokráciák mindegyike többek között azért erős és stabil, mert az erkölcsi normákat véresen komolyan veszik, a politikusok, a hatalmon lévők döntő része betartja ezeket, s ha a tisztességtelenség és a korrupció, avagy az ügyeskedés, előnyszerzés gyanújába kerül, az esetek többségében önmagától lemond. Ha pedig nem teszi ezt, akkor a politikai ellenzék tiltakozása és erőteljes fellépése, a nyilvánosság, a média támadása s végül, de nem utolsósorban a közvélemény, az állampolgárok nyomása olyan állapotot teremt, amelyben végül mégis lemondásra kényszerül a gyanúba keveredett politikus. Kis János egy egész könyvet szentelt e probléma átfogó taglalásának (A politika mint erkölcsi probléma című műve most kapta meg a Magyar Politikatudományi Társaságtól a Bibó-díjat), s ebben világosan kifejti, hogy az erkölcsi normáknak akkor is érvényesülniük kell, ha az egyes politikusok vagy akár az egész politikai garnitúra ennek nem kíván megfelelni.
Térségbeli példák a megújulásra
A nyugat-európai demokráciákban számos politikai vezető mondott már le korrupciógyanú, avagy támadhatóság miatt, de most tudatosan nem nyugat-európai, hanem egy nagyon friss közép-európai példát említenék. Stanislav Gross, a nagyon fiatal, 36 éves cseh szociáldemokrata miniszterelnök – Gyurcsányhoz hasonlóan – lakásügybe keveredett. A nyilvánosság elé került, hogy jó néhány évvel korábban (!) vásárolt magának egy lakást, ám a kifizetett összeg egy részének eredetéről nem tudott megnyugtató választ adni. Magyarázkodásba kényszerült, gyanúba került, s az ügy vége az lett, hogy lemondott miniszterelnöki pozíciójáról. Külön kiemelendő, hogy lemondását nemcsak az ellenzék, hanem kormányzati koalíciós partnere, sőt párttársai egy része is (!) követelte. Ide tartozó friss hír, hogy Stanislav Gross néhány nappal ezelőtt lemondott a szociáldemokrata párt elnöki pozíciójáról is (!), hogy ezzel is segítse pártja megújulását a megtisztulást hirdető Paroubek irányításával.
Azt hiszem, ennél egyértelműbb példát aligha hozhatnánk; lehangoló viszont, hogy már a közép-európai régió országai, ha tetszik, a visegrádiak is példát mutatnak nekünk erkölcsi tartásból, a demokratikus normák betartásából, a korrupció elleni fellépésből. Lengyelországban például a korrupciós botrányok teljesen szétverték az ottani baloldali, posztkommunista pártot.
Ráadásul Stanislav Gross esetében elég volt egyetlen ügy ahhoz, hogy lemondásra kényszerüljön. Vajon Gyurcsány Ferenc esetében egy teljesen makulátlan, tiszta múltat piszkított be a Fittelina Kft. és az uszodaügy? Hát ezt aligha állíthatjuk. A balatonőszödi kormányüdülő megvásárlása, illetve lízingelése a mai napig nem tisztázott körülmények között zajlott le, s a budapesti Szalay utcai ingatlan lízingelése is sajátos ügylet; mindkettőben azonos viszont, hogy az állam igencsak előnytelen szerződéseket kötött Gyurcsány cégével. További ügyek kapcsán is szóba kerültek és kerülnek Gyurcsány cégei, amelyeket itt nem kívánok részletezni. S végül, de nem utolsósorban csak azt a bizonyos Gyurcsányit, csak azt tudnánk feledni, aki állítólag egyedül lett volna képes arra, hogy Kulcsár Attilát és társait kihúzza a slamasztikából…
Vagyis Gyurcsány Ferenc üzleti módszereiről, technikáiról, etikai alapállásáról és általános hozzáállásáról, mentalitásáról már sokat megtudhatott a közvélemény. Persze már hallom az ellenvéleményeket, amelyek így szólnak: de hiszen mindazok a gyanús ügyek, ügyeskedések és tranzakciók, amelyeket megtudott a közvélemény, nagyjából (de csak nagyjából) a 2002–2003-ban újrakezdődő politikai pályafutása előtti időszakra, az üzletember Gyurcsány ténykedésére vonatkoznak, és nincs közük a politikus Gyurcsányhoz. De vajon elfogadható-e ez az érvelés? Nem, ez az érvelés téves és félrevezető. Miért? Azért, mert minden ember egy és oszthatatlan személyiség. Ugyanazok a karakterjegyek jellemzik az embert a munkájában, a családjában, a baráti kapcsolataiban, az üzleti életben és a közéleti szerepvállalásaiban. Nincs olyan, hogy az üzletember Gyurcsány és a politikus Gyurcsány. Csak egyfajta Gyurcsány van. És arról már sokat tudunk, hogy milyen. Másképpen: nagyon fontos és megbízható képet ad egy emberről, hogy az üzleti életben hogyan szervezte a dolgait – meg a párválasztásában, a családi kapcsolataiban stb. Ebből már sokat, sőt nagyon sokat megtudhatunk arról, hogy ez az ember politikusként hogyan fog viselkedni, szerepelni, tevékenykedni. Márpedig a korábbi információk, de különösen a mostani Magyar Nemzet-sorozat adott a közvéleménynek egy világos Gyurcsány-képet: egy ember, aki nem riad vissza a gátlástalan ügyeskedéstől, az erkölcs és a tisztesség alapján egy icipicit megkérdőjelezhető megoldásoktól, trükköktől. Ez az ember a politikában, sportminiszterként vagy ne adj’ isten miniszterelnökként teljesen más ember lesz? Én úgy tudom, hogy csak egy Gyurcsány van. Egy Gyurcsány, akinek a karaktervonásai alapvetően nem különbözhetnek az üzleti életben és a politikában.
S mi következik ebből? Az, hogy mi, magyar állampolgárok nem lehetünk biztosak abban, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként nem akar-e ügyeskedni, erkölcsileg kétes megoldásokat alkalmazni, netán még trükközni is a magyar társadalommal – miként azt tette üzletemberként más helyzetekben. Márpedig bennünk, magyar állampolgárokban – s persze minden demokratikus állam polgáraiban – nem lehet olyan érzés, hogy nem tudjuk, mik is a valódi szándékai a miniszterelnöknek. Ez a bizonytalanságérzés minden valamirevaló demokráciában tűrhetetlen és elfogadhatatlan. Ezzel egy társadalom nem élhet együtt, ettől az érzéstől a demokrácia érdekében meg kell szabadulnia. A megoldás pedig világos.
Az ellenzék demokratikus kötelessége
Nem véletlen az, hogy a nyugati demokráciákban s különösen az Amerikai Egyesült Államokban minden elnökjelölt, illetve miniszterelnök-jelölt múltját a lehető legnagyobb részletességgel, a nyilvánosság előtt veszik górcső alá, elemzik és értékelik azt, mielőtt szavaznának rá a választásokon. Ugyanis arról az egyszerű tényről van szó, hogy az ember múltja önmaga. Előre tudnunk kell annak az embernek a fontos karaktervonásait, cselekedeteit, aki esetlegesen felettünk, állampolgárok felett fog uralkodni, s ő fogja az életünket meghatározó törvényeket kialakítani. A bulvársajtó persze apró, jelentéktelen múltbeli ügyeket is hajlamos felnagyítani, de azért az ismeretek végül szelektálódnak, s különválnak egymástól a lényegtelen epizódok és a fontos, meghatározó cselekvések, események, amelyek jól jellemeznek egy politikai jelöltet. Hiába próbálják tehát az elkötelezett és nagyon gyakran elvakult Gyurcsány-hívők azzal védeni kedvencüket, hogy Gyurcsány néhány évvel ezelőtti üzleti élete és a mai politikai szerepvállalása között nincs, nem lehet érdemi összefüggés; érvelésük nagyon gyenge és átlátszó. A nyugat-európai és az amerikai tapasztalatok és normák éppen azt mutatják, hogy a politikusok múltjának megismerése igen nagy szerepet játszik a politikus megítélésében, esélyei alakulásában. Stanislav Grossnak nem egy miniszterelnöksége alatti, hanem egy jóval korábbi lakásügyét vették elő, s ebbe simán belebukott.
Persze vannak még ellenérvek, ezek közül kettőt említenék. Az egyik így szól: 16 millió, mi az, ez egy komoly tétel? Nos, a válasz egyszerű: egy miniszterelnöknek két forinttal sem szabad játszania – ez ugyanis nem összeg kérdése, nem mérték kérdése, ez elvi kérdés. A másik sokkal fontosabb, eszerint: ugyan miért kellene lemondania azért a miniszterelnöknek, mert ügyeskedett az adózással, hiszen Magyarországon mindenki ezt csinálja?
Nos, itt kulcsfontosságú kérdéshez érkeztünk. Ha ugyanis elfogadjuk azt az érvelést, hogy „mindenki ügyeskedik, akkor a miniszterelnök miért ne ügyeskedne”, abban a pillanatban mindannyian elfogadtuk és véglegesítettük, hogy Magyarország erkölcsileg totálisan elzüllött és szétesett, s elérkezett a szabad rablás ideje. Ugyanis tisztázzuk: egy dolog az, hogy a társadalomban, a gazdaságban előfordulnak ügyeskedések és tisztességtelenségek, sőt törvénytelenségek, adócsalások stb. – ez minden országban jelen van –, ám egy másik dolog, hogy ettől teljesen függetlenül minden valamirevaló társadalom elvárja a vezetőitől, az „elittől”, hogy példát mutasson számára, gyarló mindennapi emberek számára. Tegye mindezt azért, hogy az ország egyben maradjon, hogy a törvények ne bomoljanak fel, hogy ne szabaduljon el a pokol. Amikor azonban már a mindennapi emberek is azt mondják, hogy tulajdonképpen nem kell semmit elvárnunk a vezetőinktől, a politikusoktól és a miniszterelnöktől, hiszen mi sem vagyunk „jók” – akkor ebben a pillanatban a jóba, a javulásba, a megtisztulásba vetett hitet veti el a társadalom. Holott a rendszerváltozásnak az egyik alapcélja lehetett, hogy megszabaduljunk a Kádár-rendszer rossz és hamis társadalmi szerződésétől, amely arról szólt, hogy ha „ti is loptok ott fent nagyokat, mi is lophassunk lent kicsiket”. De most inkább rohanunk – no nem a forradalomba, hanem vissza a Kádár-korba.
Ha egy társadalom, az állampolgár lemond arról, hogy ő jó és tisztességes vezetőket érdemel, annál nincs lejjebb. Akkor jöhet egy miniszterelnök, aki ügyes, a demokratikus erkölcsre nem sokat ad, de ennek következményei vannak: akkor nemhogy a normák nem érvényesülnek, de a törvények is érvényüket vesztik, az adókat nem lehet beszedni, mert senki nem tartja ezt állampolgári kötelességének, az üzleti életben a megkötött szerződéseket egy pillanatig nem kell komolyan venni, a hiteleket nem kell visszafizetni stb., stb. Ám vigyázzunk, akkor már nem banánköztársaság leszünk, nem is Olaszország (ó, hagyományok és kultúra védő ereje, ó, erős gazdaság és független civil szféra!), hanem szimpla vadnyugat. Ahol már csak az dönt, hogy ki húzza ki előbb a stukkert, és ki lő előbb.
Befejezésül megismétlem tehát, nyomatékkal: Gyurcsány Ferencnek le kell mondania, s ha ezt nem hajlandó megtenni – látott már ilyet a fejlett demokrácia –, akkor erre a demokrácia minden megengedhető eszközével kényszeríteni kell. Ezt az ellenzéknek is normatív, demokratikus kötelessége követelni. Ám legalább ilyen fontos, hogy az állampolgárok is – a legkülönfélébb formákban, de demokratikus keretek között – fejtsék ki véleményüket erről a kérdésről.
A szerző politológus
origo.hu
Napi balfék: állati tetkó!
