Kreatív könyvelés, kreatív kormányzat

Különös, nem túl előrevivő vita zajlik egy ideje közéletünkben a gazdasági helyzetről. Nem mintha nem lenne kellő indok az alapos helyzetelemzésre, hiszen a világgazdaságban, az Európai Unióban és magában a magyar nemzetgazdaságban fontos fejlemények zajlanak. Közgazdászként örülnöm kellene annak, hogy gazdasági mutatókról és statisztikákról ilyen sokat szólnak a közszereplők és a politikusok. Ámbár idáig úgy tartották, hogy a közvéleményt, vagy ahogy mondják: az utca emberét a makroadatok nem érdeklik, mert nem ismeri.
Ebben valóban sok igazság van: a politikusok elmondhatják napjában többször is boldogan, hogy a GDP évi 4 százalékkal nő, ám a tévé előtt ülők döntő hányada nyilván nem tudja, hogy mi az a valami, ami ennyivel nő, és ez most sok vagy kevés, vagy éppen megfelelő. Gyanítom, a nyilatkozók közül sincs mindenki teljesen tisztában azzal, hogy mit is mutat az általa használt mutató. Ami nem csoda: mint minden diszciplínának, a közgazdaságtannak is megvannak a maga fogalmai, mérési eszközei, amelyeket a szakmán kívülieknek nem szükséges alaposan ismerni.
Mielőtt nekilátnánk az adatok kifejtésének, előbb jó lenne látni: honnan az érdeklődés a mutatók iránt? Miért van az, hogy a gazdasági miniszter szabályos reklámkampányt indított az úgymond kiváló magyar adatok megismertetésére? Valóban kiváló gazdasági helyzetről tanúskodnak az adatok? És ha ez így lenne, az érdem a kormányé, azaz a jól teljesítő gazdaság nem a kormányzati tevékenység ellenére, hanem annak köszönhetően fejlődik? S feltéve, hogy mindez így van, miért gondolják a politikusok, hogy az utca embere ma fogékonyabb a vélelmezett kormánysikert rögzítő adatokra?
Mert hogy a vita a közvélemény meggyőzésére irányul, afelől nem hagy kétséget a kampánynak sem az időzítése, sem képi és tartalmi megjelenítése. A politikai kampány tervezőinek és a nagy számban foglalkoztatott „kreatív igazgatók” fejébe (szerencsémre) nem látok bele, de talán a következő lehet a logikájuk. A Medgyessy-idők alatt nagy lendülettel elköltött állami pénzek ugyan egy időre jelentős és – akkor – kényelmes támogatottságot eredményeztek a szocialista– szabad demokrata koalíció számára, de az az idő elmúlt. Az államadósság növekedése miatt a költségvetés ilyen arányban már nem terhelhető, sőt az Európai Uniónak átadott kormányzati terv a deficit némi mérséklését irányozza elő, az állami büdzsével jobban kell takarékoskodni. A kormánynak tehát kedvezőbb a gazdaságról, és nem magáról az állami költségvetésről beszélni. Ha az ellenzék ellentmond a sikerpropagandának, akkor beállítható a fanyalgó, ellendrukker szerepébe, márpedig az elég hálátlan szerep. Megjegyzem, számos ellenzéki megszólaló meg is tette azt a szívességet, hogy a gazdaság csőd közeli állapotával riogatott (alaptalanul), és így kevesebb figyelem és energia jutott az államháztartásra (ahol viszont valóban nagy bajok vannak).
Ha ez volt a kormányzati stratégia, akkor az egy ideig jól működött. A gazdasági miniszter lelkesen taglalhatta a budapesti értéktőzsde indexének emelkedését, a nemzetközi tőkebeáramlás adatait, a kivitel számait. Ám csupa olyan mutató ez, amelyre közvetlen ráhatása nincs a kormánynak. Nehezen találhatnánk oksági kapcsolatot a mostani gazdasági miniszter aktivitása és az év eddigi hónapjaiban eladott gabona, kiszállított elektronikai alkatrész között: a búzát korábban vetették el, a szerkentyűket sokkal előbb rendelték meg.
Jó lenne megérteni, hogy a kormány szerepe a piacgazdaságban sokkal kisebb és közvetettebb, mint volt a tervgazdaság idején. Igazából közvetlen ráhatása az államháztartásra van: a kormányprogram szerint szükséges célokra közpénzt költ a kormányzat, ehhez megfelelő adójövedelemre tesz szert, s mindezt jogszerű és áttekinthető formában. Ha ezt teljesíti a kormány, akkor megtette a legtöbbet azért, hogy a gazdaság fejlődjön. A tőzsdeindex alakulása vagy a borexport már döntően a gazdasági szereplők teljesítményeitől és döntéseitől függ. A kormányt tehát leginkább az államháztartás állapota minősíti.
Nos, érthető, hogy éppen erről nem kíván beszélni a kormányfő, és jószántából keveset szól a költségvetésről a pénzügyminiszter.
A költségvetés helyzete valóban különös. A 2002-es rekordköltés és annak közvetlen utóhatásai révén bő ezermilliárd forinttal többet költött a koalíció, mint amennyit a gazdaság teljesítménye indokolt. Az a bizonyos GDP a maga 4 százalékos bővülésével (amelybe belejátszott az állami költekezés) nem túlságosan sok. Ráadásul – amint ezeken a hasábokon nemrég kifejtette Mellár Tamás professzor, a KSH volt elnöke – a GDP növekedése nem fejezi ki megfelelően a gazdaságban keletkező és felhasználható nemzeti jövedelmet. Ez utóbbit inkább a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) mutatójával mérik; az előző ugyanis az ország területén képződő jövedelmeket – s ezekben benne van a külföldi gazdasági szereplőkre jutó rész is –, az utóbbi a magyar gazdasági alanyok jövedelmét összegzi: a háztartásokét, az államét és a hazai (szaknyelven rezidens) cégekét. Amikor romlanak a nemzetközi kereskedelemben a cserearányok, akkor a belföldön keletkező és elkölthető jövedelemtömeg bizony nagyon is elmaradhat a kimutatott GDP-től.
Épp ilyennek vagyunk most tanúi. A külföldi tulajdonú cégeknél valóban mutatkozik többlettermelés, nagyobb kivitel és profit, s ez emeli a GDP-t. Eközben nő ugyan a nemzeti jövedelem is, de kisebb mértékben, és az olajárak ugrásszerű növekedése miatt romlanak a cserearányaink. Van igazsága tehát annak, aki gazdaságunk növekedésével büszkélkedik, de tény, hogy ez a növekedés nem akkora, mint 2000 körül és az azt megelőző néhány évben. Nem optikai csalódás tehát, ha a családok és a cégek nagy hányada stagnáló jövedelmi viszonyokat érzékel. Maga az állam is rendre azt kénytelen konstatálni, hogy adóbevételei elmaradnak a tervezettől. Nos, ebben a helyzetben kellene (kellett volna) az államháztartás kiadásai közül visszaszedni valamennyit a Medgyessy-féle ezermilliárdos túlköltekezésből.
Láthattuk: nem megy. Az előző pénzügyminiszter is kapott már az elődjétől egy kis „ajándékot”: az előző évben esedékes kifizetések áttolását a következő évre, a következő miniszterre. Ő sem volt rest erre az évre ráhagyni egy adag kifizetetlen számlát. A mostani pénzügyminiszter is hasonló megoldásokkal operál, amikor az úgynevezett tartalékképzési kötelezettség címén két-háromszáz milliárd forintos idén esedékes kifizetést akar áttolni 2006-ra. Az újságok tele vannak a szakmai szövetségek, civil szervezetek, oktatási intézmények panaszaival. Ennyi pénzt az év hátralevő részében lehetetlen megtakarítani, és nem könnyű a bankokkal meghiteleztetni. Az egyébként szakmai nonszensz, hogy a viszonylag jó fizetőképességű magyar állam, amely évi 6 százalékos kamat mellett finanszírozza adósságait, olyan szervezeteket kényszerít hitelfelvételre, amelyeket a bankok kétszer ennyi kamat mellett hiteleznek, ha egyáltalán.
A költségvetés és a gazdaság helyzetét nem egyformán érinti a nemzetközi olajár mostani megugrása. A cserearányok romlása rossz hír. A jövedéki körbe tartozó üzemanyagoknál azonban többletbevétele keletkezik az államnak. A Mol nyeresége és tőzsdei értéke látványosan nő, hiszen a magasabb árhoz nem társul a vállalati költségek hasonló mértékű növekedése – a cég egyszerűen lefölözi a számára kedvező, a gazdaság többi részének azonban kárt okozó nemzetközi árnövekedést. Van tehát, akinek jó az, ami most fortyog a világgazdaságban, és bizony sokan vannak, akiknek rossz.
Igaz, a magyar gazdaság most kevésbé érzékeny az üzemanyagárak emelkedésére, mint tíz vagy tizenöt éve. Az emlékezetes taxisblokád idején a nemzetközi fejlemények (Kuvait iraki megtámadása) nyomán rekordmagasságba ugrottak a világpiaci olajárak, és ez nálunk ráadásul egybeesett a széthullóban levő Szovjetunió mindenféle ellátási bizonytalanságával, a dollárral való elszámolásra áttéréssel. Az Antall-kormány az árakban érvényesítette a kor realitásait – nem is tehetett mást az akkori ellátási és gazdasági helyzetben. Ám akkor még egy dollár nemzeti jövedelemhez csaknem kétszer annyi energiát használt fel a gazdaság, azaz az olajár megugrása igen súlyos gazdasági terhekkel és társadalmi feszültségekkel járt.
Most a kormány – hála a mára valóban megerősödő gazdaságnak – nagyobb mozgásteret élvez. Hogy mire futja és mire nem, mekkora adóbevételről mondhat le gond nélkül, arra viszont 2005 végén nincs ember, aki megnyugtató választ adhatna. Az említett és sok más költségvetési trükk, elszámolásújítás miatt nem látni, hogy valójában mennyire jogos az állami költségvetés mohósága. Nem tudni ugyanis, mekkora baj van a költségvetéssel. Aki azonban az idén már nem kapja meg az államtól a járandóságát, az egy idő múlva maga sem lesz képes fizetni. És minden most kigondolt „kedvezmény” ellenére a tartósan nagyobb üzemanyagszámla sok családot és kisebb-nagyobb céget hoz nehéz helyzetbe. Ezek körében különösen falsul hangzik a lendületben lévő országról és az irigylésre méltó gazdaságáról szóló zene. Most valóban ki kellene állni a költségvetés ügyében a kormányfőnek!

A szerző közgazdász, egyetemi tanár