Mérlegen az egyéves Gyurcsány-kormány

Egy esztendő telt el azóta, hogy az Országgyűlés plénuma előtt Gyurcsány Ferenc letette a miniszterelnöki esküt. 2004 őszén – közvetlenül az európai parlamenti választásokon elszenvedett nagyarányú MSZP-vereség után – a koalíciós pártok hívei messiásként tekintettek a nagyvállalkozóból lett sportminiszterre. A Medgyessy-kormány gazdaságpolitikája nyomán azonban lényegében katasztrófa sújtotta övezetté vált a központi költségvetés. A 2002-ben végrehajtott populista osztogatások („Száz nap, száz százalék”, „Több pénzt az embereknek!” stb.), majd az ezeket követő, minden koncepciót nélkülöző válságkezelési álintézkedések hosszú évekre konzerválták az államháztartás kiugróan magas deficitjét, ami mellett felsorakozott a külső fizetési mérleg romlása is. Medgyessy Péter – akinek kormányában miniszterelnöki tanácsadóként, majd miniszterként Gyurcsány meghatározó szereplő volt – több mint két éven át sodródott tehetetlenül a világpolitika Szküllája és a nemzetközi pénzvilág Kharübdisze között, míg végül bekövetkezett a legsötétebb bizánci intrikákkal kísért bukása.
Gyurcsány hatalomra kerülésének körülményei a magyar alkotmányos rendszer szomorú látleletét adják. Egy puccsszerűen összehívott pártkongreszszus, egy választással nem legitimált miniszterelnök-jelöltség, heteken át tartó közjogi bizonytalanság, végül pedig egy semmitmondó, csupán választási szlogenek pufogtatásában kimerülő kormányprogram. Nagyjából ezek kísérték a hazai timföld- és kádkőgyártás szépen megtollasodott húzóemberének a KISZ-vezérségben gyökerező politikai pályafutását.
Gyurcsány a kormányrúd megragadása után hónapok alatt kifüstölte a párt és a kabinet környékéről az addig útjában álló régi pártvezetést. A rendszerváltás óta első ízben nem közgazdasági végzettségű szakértők, hanem szedett-vedett diplomákkal felvértezett, ám a vagyongyűjtésben komoly előremenetelt tanúsító üzletemberek kezébe kerültek a legfontosabb gazdaságpolitikai tárcák. Az MSZP története során még soha nem fordult elő, hogy ennyire súlytalan és erélytelen elnökség állt volna a párt élére, amelynek bénultságát a köztársaságielnök-választáson elszenvedett kudarc is jelezte. Ugyanakkor jól szemlélteti a miniszterelnök macskaügyességét, hogy még az MSZP megalázó vereségével végződő elnökválasztási procedúrából is győztesen tudott kijönni – legalábbis a párton belül.
A meglehetősen bő lére eresztett, a demokratikus közép értékeit, a hazaszeretetet és a szociális biztonságot sugalló jelszavak ellenére a Gyurcsány-kormány sok tekintetben tovább távolodott a valódi szociáldemokrácia amúgy is ingatag lábakon álló ideájától. A mérhetetlenül felduzzasztott, emellett irritálóan alacsony hatékonyságú közigazgatás legfőbb pozíciói részben az SZDSZ közvetlen vagy közvetett irányítása alatt maradtak, részben pedig a kisebbik koalíciós párthoz közel álló, formálisan párton kívülinek számító értelmiségiek kezébe kerültek. A Playboy magazint is megjárt Kóka János, és a nemzeti kultúrának mint fogalomnak a létezését is megkérdőjelező Bozóki András váltak a miniszterelnök mellett a kormány fő arcaivá, tökéletesen reprezentálva azt a feltörekvő balliberális generációt, amelyik előtt sarkig kitárta a hatalomhoz vezető út ajtaját a velük egy tőről fakadó kormányfő.
A tavaly decemberi népszavazásnak a két „nem” szavazat mellett a gazdasági demagógia széles skáláját felmutató kampánya – amelynek magyar- és nemzetellenes éle még a baloldali-liberális érzelmű emberek egy részét is őszintén megdöbbentette –, vagy az erőltetett privatizációs kísérletek jól érzékeltetik az elmúlt egy évben bekövetkezett ideológiai cikcakkokat. Bár a szocialisták újabban piros-fehér-zöld szín-összeállítású plakátokkal, és hazafiságuk sűrű hangoztatásával igyekeznek bizonygatni nemzeti arculatukat, valójában a Gyurcsány-kormány arculata sem baloldalinak, sem pedig hazafiasnak nem minősíthető. De kétségtelen, hogy az MSZP az egy évvel ezelőtti, közel húszszázalékos hátrányából sokat lefaragott, és a közvélemény-kutatások egybehangzó állításai szerint maradtak még esélyei arra, hogy a jövő évi választásokon elkerülje a vereséget. Az előre hozott választási kampány intenzitásával, munkásfesztiválokkal, vidéki kultúrházakban végrehajtott szegfűosztogatásokkal és az egyszerű baloldali szavazóknak oly kedves bratyizó hangnemmel igyekszik visszahódítani Gyurcsány az elmúlt években megcsappant választói bázist. A szimbolikus politizálás eszközei mellett azonban a pénztárcák szintjén érzékelhető jóléti intézkedésekre is szükség lenne, ám erre nem maradtak források. Sőt, az elmúlt hetekben bejelentett, a költségvetési intézményeket érintő kötelező tartalékképzés még a megmaradó eszközöktől is megfosztotta az érintett ágazatokat.
A költségvetés 2002 nyara óta kényszerpályán fut, a László Csaba–Draskovics Tibor–Veres János pénzügyminiszteri hármas fogat könyvelési trükkjei, a több mint kockázatos PPP-beruhásokat erőltető, a büdzsé tényleges hiányát elrejtő manőverei és titkos machinációi ez év őszére az Európai Unió berkeiben is kiverték a biztosítékot. A már korábban deficiteljárás alá vont Magyarország a legjobb úton halad afelé, hogy az euró 2010-re tervezett bevezetésének esélyei mellett a még megmaradt szavahihetőségét is elveszítse. A nemzetközi hitelminősítő intézmények a 2002-es kormányváltás óta egyre rosszabb pozícióba sorolták az országot. Közben folyamatosan duzzad az államadósság is, ami a tartósan magas államháztartási hiánnyal együtt rendkívül nehéz helyzetbe fogja hozni a jövő évben hivatalba lépő új kormányt. A Medgyessy fémjelezte két esztendőhöz hasonlóan a Gyurcsány-érában is elmaradtak a megígért nagy állami elosztórendszerekben a szükséges reformok. Amit mégis bevezettek újítás címén – például az érettségi vagy a felsőoktatás átalakítását –, azok vagy a bevezetésük pillanatában összeomlottak, vagy pedig alkotmányossági problémák miatt rekedtek meg, mielőtt egyáltalán hatályba léphettek volna.
A száz lépésnek elkeresztelt program meghirdetése csupán arra volt elegendő, hogy átmenetileg elhitesse a közvéleménnyel, hogy a kormány egyáltalán csinál valamit. A retorika legalábbis lázas igyekezettel dolgozik a gazdaság és a társadalom modernizációján. A nagy felhajtás közepette többnyire látszatintézkedéseket, vagy szimpla miniszteri rendeletekkel is orvosolható problémákat összegyűjtő tervek közül a régóta várt adócsökkentések tűnnek a legnagyobb horderejű lépéseknek. A korábbi ígéretekkel szemben azonban a mélyreható és bátor kezdeményezések itt is elhaltak. A különböző adónemek és kulcsok néhány százalékos csökkentése önmagában nem fog egyszerűsíteni a hihetetlenül bonyolult adórendszeren. Épkézláb elképzelés sincs arról, hogy a munkaadókat és munkavállalókat egyaránt terhelő tb-járulékokkal mi legyen, és az is rejtély, hogy a sok száz milliárd forintra rúgó költségvetési bevételkiesést hogyan fogja majd pótolni a kabinet. Az üzemanyagárak világméretű megugrása idején tanúsított kormányzati magatartás azt is jól példázza, hogy Gyurcsány látszólagos dinamizmusa ellenére a végrehajtó hatalom csúcsszervei ugyanolyan lomhán reagálnak a világgazdaság váratlan kihívásaira, mint ahogyan ez Medgyessy idejében is megszokott volt. Az áfaterhek csökkentéséről szóló parlamenti döntés végül megszületett, ám kérdéses, hogy mi történt volna akkor, ha az ellenzéki pártok nem gyakorolnak nyomást a kabinetre. A szintén lefaragásra váró jövedéki adók ügyében pedig – szemben a nálunk határozottabban fellépő Lengyelországgal – még mindig nem történt semmilyen előrelépés. Eközben viszont teljesen új adónemek bevezetése (ingatlanadó) vagy a már meglévők drasztikus emelése (regisztrációs adó) van napirenden. Amit az egyik zsebben benne hagynak, a másikból kiveszik.
A társadalmi igazságosság és az esélyegyenlőség erősítése a Gyurcsány-kormány programjának ugyanúgy meghatározó eleme volt, mint a Medgyessy vezette koalíciónak. Az ide kapcsolódó eszmék és koncepciók gyártása azóta is nagyüzemi módszerekkel zajlik, államtitkárok, államtitkár-helyettesek, kormánymegbízottak, politikai megbízottak ellenőrizhetetlen számú részvételével, sőt még egy minisztérium is felállt, hogy reprezentálja a koalíciós kormányzás gerincét képező esélyegyenlőséget. A nagy erőfeszítések mégis kudarcot vallottak: a roma kisebbségtől kezdve a hátrányos családi háttérből kiindulva továbbtanulni igyekvőkön át a munkát vállalni kívánó nőkig valamennyi idetartozó rétegnek romlottak a lehetőségei a felzárkózásra, pedig a kormányfőnek mindig akadt néhány olyan statisztikai kimutatás a tarsolyában, amelyik látszólag megcáfolta ezeket. Azt se feledjük el, hogy főleg a miniszterelnökségének első hónapjaiban maga Gyurcsány tett többször olyan kijelentéseket, amelyekkel a saját kormányprogramjának elveit taposta sárba. Emlékezzünk csak vissza az idősödő és lecserélendő feleségekre vonatkozó nőgyűlölő, vagy a szaúd-arábiai futballistákra tett rasszista ízű kijelentéseire. De szégyenkeznünk kellett amiatt is, ahogyan a miniszterelnök a Vatikánban II. János Pál pápával szemben viselkedett.
A rossz, ám annál konfrontatívabb kezdés után Gyurcsány Ferenc ténykedése arra koncentrálódott, hogy a lehető legtöbb televíziós show-műsort és bulvárlapot haknizza végig az olcsó népszerűség-hajhászás szándékával. A legtöbbször szirupos és giccses családi történetek és fellépések sorozatában némi változás az idén tavasszal következett be, amikor – érzékelvén az addigi médiasztárkodás visszatetsző, a szaúdi futballisták esetében egyenesen nemzetközi botrányba torkolló visszhangját – szakítani látszott az igénytelen bulvárpolitizálással.
A kormányfő manapság a XIX. századi reformkort idéző dagályos és semmitmondó frázispufogtatásokkal operál felszólalásaiban. Minden esetben azonban ugyanaz a végeredmény: Orbán Viktor. Az „Orbán úr fogja be a száját!”-féle cezaromániás felszólítás után megint előkerült az MSZP antiszemita kártyája, továbbá előásták a Fidesz-elnök állítólagos vagyongyarapodásának az ügyét. Jól látható, hogy Gyurcsány szemében Orbán – kis szünet és némi „rápihenés” után – ismét a baloldali koalíció hisztérikus hangokat is megütő negatív kampányának a céltáblájává vált. Mintha őt terhelné a felelősség azért a gazdaságpolitikai tehetetlenkedésért, ami az elmúlt három esztendőben látott (anti-) kormányzást jellemezte. És mintha Orbán lenne azért is felelős, hogy Gyurcsány Kínában vízummentességet ígért 1,3 milliárd ázsiai magyarországi beutaztatásához.
Józan és racionális érvekkel már aligha szerezhető vissza azoknak a korábban baloldalinak számító embereknek a bizalma, akik jelenleg a bizonytalan szavazók népes táborát gyarapítják. A miniszterelnök otromba provokációi, és közben a baloldali–balliberális sajtó ellenzékellenes propagandája viszont alkalmasak lehetnek a Fidesz démonizálására, és a kormányváltást akaró tömegek egy részének az elbizonytalanítására. A pénzügyileg szorongatott helyzetbe kerülő, ugyanakkor a hatalomhoz mániákusan ragaszkodó Gyurcsánynak vélhetőleg ez a módszer az egyetlen esélye a fennmaradásra.
A rendszerváltás óta lezajlott választások során nemegyszer igazolódott már be, hogy az efféle szocialista remények nem minden esetben légből kapottak. Éppen emiatt a parlamenti választásokig hátralévő hónapokban sem szabad leírni a hatalom jelenlegi birtokosait.