Sakkjátszma az MSZP-vel

Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a kormány a lehetőségek kormánya, és ezt valószínűleg senki nem tudja jobban, mint Gyurcsány Ferenc milliárdosból lett miniszterelnöki főtanácsadó, majd sportminiszter, végül kormányfő. Amint egy éve megkapta a többséget a koalíciótól, Apró Piroska veje hozzálátott a neki legjobban megfelelő hatalmi szerkezet kialakításához. Öt tárcavezetőt váltott le, és hetet nevezett ki. Távozott gazdasági és közlekedési miniszteri posztjáról Medgyessy Péter korábbi „merénylője”, akinek menesztésével a puccs elindult, Csillag István. Utódja az ugyancsak milliárdos Kóka János lett. A Brüsszelbe kiajánlott egyik legfőbb politikai ellenfél, Kovács László külügyminisztert a politikailag súlytalan, ám szintén üzletemberi múlttal és anyagi háttérrel rendelkező Somogyi Ferenc váltotta.
Bár Lamperth Mónikát nem sikerült eltávolítania (ez volt egyetlen kudarca), de felügyelet alá helyezte, s közigazgatási államtitkárként beküldte a Belügyminisztériumba a régi barátot és volt üzletfelet, Szilvásy Györgyöt. Valamint egy ambiciózus ifjú pártkatonát is Lamperth nyakára ültetett, Juhász Gábor politikai államtitkár személyében. Egy másik erős embert, Juhász Ferenc honvédelmi minisztert a hadügyi költségvetés megkurtításával fogott rövid pórázra, az MSZP-frakció miniszterelnök-jelöltjéből, Veres Jánosból pedig kormányfői kabinetfőnököt csinált. Kiss Péter másik kormányfőjelölt kancelláriaminiszter maradt, ám helyettese, Szekeres Imre helyett az a Gál J. Zoltán lett, aki a kezdetektől Gyurcsány egyik leghűségesebb embere volt.
A kormányfői poszt megszerzését követően Gyurcsány Ferencnek már csak az MSZP-t kellett maga alá gyűrnie. A dolog sokkal könnyebben ment, mint azt várni lehetett volna. Nem volt nehéz saját favoritját, Hiller Istvánt a pártelnöki székbe ültetni, de az első igazi próbatétel nem is ez, hanem a december 5-i kettős népszavazás volt. Ekkor sikerült először – a vártnál jóval kisebb ellenállás mellett – saját akaratát ráerőltetni a pártra. Gyurcsány MSZP-n belüli ellenzéke hamar rájött arra, hogy képtelenek bármit elérni. Jó példája volt ennek Hiller István idő előtti távozása a kultuszminiszteri székből. Az ünneplőknek hamar lefagyott az arcukról a mosoly, amikor kiderült, hogy az utód az anarchista politológus, Bozóki András, akit talán csak a Gyurcsányt mindenben kiszolgáló Lendvai Ildikó frakcióvezető tartott nyilván úgy, mint baloldali szociáldemokratát. Hasonló volt az eredmény a többi minisztercserével is. Draskovics Tibor pénzügyminiszter (mint a „konvergenciaprogram őre”) hiába tett meg mindent a kreatív könyvelés jegyében, mennie kellett. Simán be lehetett ültetni a helyére a feltörekvő Veres Jánost, akinek viszont így minden energiáját leköti a „recsegő-ropogó” államháztartás egyben tartása. Veres helyett pedig ki lehetett nevezni kabinetfőnöknek a jól ismert Szilvásy Györgyöt, aki a fárasztó kampányban leveszi a kormányzás adminisztratív terheit a minden szereplési alkalmat megragadó miniszterelnökről.
Az MSZP csődje az államfőválasztásnál mutatkozott meg igazán. A kudarcot Gyurcsány arra használta fel, hogy minden ellenállást felszámoljon, amely abszolutista ambíciói útjában állt. Szili Katalin kifütyülésével, majd egy kongresszusi felhatalmazással a párt országos választási bizottságának vezetőjévé vált, ezzel a választásokig az MSZP lényegében megszűnt önálló politikai tényező lenni. Gyurcsány Ferenc hatalmának megtartása útjában így már csak az ellenzék és annak vezetője áll.