A hamis történelmi tudat egy kirívó példája

Hallgatom a magyar és a román miniszterelnök közös sajtóértekezletét 2005. október 20-án. Megüti fülem a magyar miniszterelnök nyilatkozata: „A Trianonban elvesztett területek visszaszerzésére összpontosító huszadik századi politika csak szenvedéseket okozott.”
Közkeletű vélekedés ez ma Magyarországon, főleg az értelmiségiek mondogatnak manapság hasonlókat, mikor ki kellene állni a határon túli magyarok érdekében. Eltekintve attól, hogy a mai magyar érdekképviselet nem a határrevízió szinonimája, kitetszik ebből is, hogy ez a „megszenvedtük” vélekedés nagyon mélyen rögzült, mondhatni előítéletesen, olyannyira, hogy még olyankor is ez a félelem ugrik be, mikor annak semmi oka nincs.
Vizsgáljuk meg tehát, igaz-e, hogy a második világháború borzalmaiért, óriási emberi és anyagi áldozataiért a két világháború közti általános revíziós hangulat és az annak szellemében tevékenykedő hivatalos politika okolható-e. Gondolatkísérletként tegyünk fel néhány egyszerű kérdést: Vajon, ha nem lett volna részleges területi revízió „német kézből”, akkor kibekkelhettük volna, mint Svájc? Megtehettük volna, hogy nem veszünk részt a háborúban Németország oldalán, és nem küldünk katonákat ezer kilométerre az akkori magyar határoktól? Megtehettük volna 1968-ban, hogy nem vonulunk be Csehszlovákiába a Szovjetunió oldalán? Mostanában talán megtehetjük, hogy nem küldünk magyar katonákat sokkal messzebbre, Iránba, Afganisztánba?
Megtehettük volna, hogy a háború utolsó évében már teljes német katonai megszállás alatt lévő országban nem engedelmeskedünk a zsidókat deportálni akaró német vezetésnek? Melyik európai ország tudta ezt megakadályozni a német csizma alatt? Vagy ellenállhattunk volna a németet követő orosz megszállás alatt, hogy a „felszabadítók” ne hurcoljanak el hétszázezer embert málenkij robotra, vagy megakadályozhattuk volna, hogy ne telepítsék ki a népi németeket?
Bizony, nem könnyű „gyalognak” lenni a nagyhatalmak sakktábláján. Utólag megítélve sok mindent másképp is csinálhatott volna az akkori politikai vezetés. De talán nem a szlovák példát vetik a szemünkre, akik már 1940-ben – német segédlet nélkül – deportálták a szlovákiai zsidókat, így azokkal építtették fel a németek az auschwitzi haláltábort. Vagy talán a románok példáját kellett volna követnünk, akik az óromániai zsidókat „csak gazdaságilag” lehetetlenítették el, de a ’41-ben visszafoglalt besszarábiai zsidóságot önszorgalomból kiirtották (mintegy 300 ezer ártatlant) német haláltáborok igénybevétele nélkül? Azokét a románokét, akik nem 230 ezer, hanem másfél millió katonával támogatták Hitler háborúját az oroszok ellen? Vagy a horvátok példáját vetik a szemünkre, akik valóban az utolsó pillanatig kitartottak Hitler mellett, és így nem a magyarokat illeti az „utolsó csatlós” kétes dicsősége, bár ezt is ránk aggatták?
Kényszer alatt csak egy menedéke van az embernek: önszántából nem ártani, szeretettel segíteni. Kényszer alatt is meg kell őrizni, át kell menteni a saját értékeinket gondolatban, szóban, írásban, tenni mindent, ahogy lehet, de mindig reménykedni abban, hogy lesz még másképp, amikor azt tehetjük majd, amit kell. Érdekeink tudata nem tompulhat, mert elveszítjük maradék önbecsülésünket.
Ezt dobta most oda önként, kényszer nélkül, egy hamis történelemtudat megnyilvánulásaként a magyar miniszterelnök. A Rákosi-rendszer legmaradandóbb hagyatéka ez a hamis történelemtudat, ami folyamatosan mérgezi, pusztítja nemzeti önbecsülésünket, rontja érdekérvényesítő képességünket. Nem lehet magyar érzelmű az az ember, akinek nem fáj Trianon, és nem lehet a magyarság felelős vezetője, aki nem tesz semmit e fájdalom enyhítésére, ráadásul még meg is „magyarázza” azzal, hogy az ilyen törekvés csak szenvedéseket okozott. Hasonló, káros, önbecsülést romboló történelmi tudat nem lelhető fel a környező népeknél. Nekik is van mitikus, általunk megmosolygott, az elmúlt 150 évben gyártott történelmük, de ez építi a nemzettudatukat, erősíti összetartozásukat. Gondoljunk csak a románok dákoromán kontinuitástudatára, az ezt kifejező, minden településen fellelhető szoborra (Romulus és Remus az anyafarkassal).
Magyarországon immár három nemzedék nőtt fel ezzel a hamis történelemtudattal, hogy Trianon következményeinek a szóvátétele csak bajt okoz, lett légyen ez a szóvátétel csak annyi, hogy legalább a trianoni békeszerződés előírásait tartsák be. Mind a mai napig ezt a hamis történelemtudatot indoktrinálják az iskolai tankönyvek, közvetve és közvetlenül a közszolgálatinak mondott tömegtájékoztatás minden fórumon. Látszott a 44 éves miniszterelnökön is ez az indoktrináció, ami ha belegondolunk, nem különbözik lélektani szempontból bármilyen más indoktrinációtól, akár az általa bírált arab terroristák hamis tudatától. Bizony, ez nem vall intellektuális teljesítményre. Ha pedig mégis tudja, mi a valódi helyzet, tudja, hogy hamis tudatot propagál, akkor hihetetlenül gonosz ember, és hiú ábránd, hogy valaha is megigazul.
Látjuk, tapasztaljuk, hogy a ma uralkodó globalizmus nemzetellenes. Természetéből fakadóan nemzetellenes, nem kell csodálkozni rajta. De lélekben nem kell elfogadni, és élni kell, ahogy lehet, mindaddig, amíg ez is elmúlik, mint megannyi előző formája a világ kisebb-nagyobb részére kiterjedő birodalmaknak. Hogy azután tehessük azt, amit kell. De „azután” csak akkor lesz, ha sikerül megőriznünk mind a 10+5 milliónyian nemzeti önbecsülésünket, ha levetjük az elmúlt hatvan év hamis tudatát, és ha „mindennap gondolunk Trianonra, még ha nem is beszélünk róla”.
Egy nemzetközi tárgyaláson mindenki annyi eredményt ér el, amennyit a tárgyaló fél enged neki. A magyar tárgyaló fél puhánynak bizonyult az elmúlt hatvan év során, hagyta a többieket nyomulni, akik be- és kitelepítésekkel, kivándoroltatással, iskolabezárással, gazdasági nyomással elérték céljukat: gyökeresen megváltoztatták a demográfiai viszonyokat a magyarság kárára. Mind a diktatúra, mind a demokrácia a beolvasztó nemzeteknek kedvez. Hiú reménynek bizonyult a szocializmus bukásában bízni, és azt hinni, hogy majd a demokrácia megoldja a magyarság közösségi gondjait. A demográfiai fölény biztosítja a mindenkori szavazattöbbséget a magyarsággal szemben. Elsősorban a határok mentén igyekeztek felmutatni az „ősi” szláv vagy román jelenlétet, elszórványosítva, elcsángósítva a határon túl rekedt magyarságot. Igyekezetüknek csak akkor lesz vége, ha beolvasztással, elvándoroltatással megszűnik a „magyar kérdés”. A francia–német megbékélésnek is volt egy agyonhallgatott ára: Elzász-Lotaringia (az ottani Erdély) elfranciásodása. Ha a román–magyar megbékélésnek is a maradék magyarság elrománosodása az ára, akkor ez a béke a temető békéje lesz, amit majd az akkori hamistudat-gyártók az új korszak szülőszobájának fognak beállítani.