A szociális minimum illúziója

Miközben ma Magyarországon az új hatalmi és gazdasági elit más társadalmi csoportok rovására folyamatosan bővíti jövedelmeit és erőforrásait, ezzel egyidejűleg egyre nagyobb igény van a szociális minimum meghatározására. Mindebben része van annak a felismerésnek is, hogy a mindmáig érvényesülő szegénypolitika nemcsak autonómiakorlátozó, hanem egészében negatívan diszkrimináló. Napjainkban ugyanis eleve meghatározott, fix öszszegű segély jár a legszegényebb családoknak, amelyet a nyugdíjminimum összegéhez mérten határoznak meg. Vagyis máig érvényesül az a „szegénypolitika”, amely elkülöníti egymástól a támogatottakat és a nem támogatottakat. S mivel Magyarországon jóval több mint l,7 millió ember él rendszeres szociális segélyből, a semmilyen jövedelemmel nem rendelkező, családi pótlékból vagy olykor alkalmi – többnyire fekete – munkából élő csoportok joggal reménykedhetnek valamilyen szociális minimumban. Mert az életfeltételek drasztikus, a gazdasági teljesítményt egyértelműen meghaladó romlása az említett eliten kívül a társadalom valamennyi tagját érinti.
Vagyis a túlnyomó többség a társadalmi változásokat folyamatos rosszabbodásként éli meg. Az egyre inkább elhatalmasodó negatív társadalmi közérzület hátterében azonban számtalan ok és gazdasági-szociális összefüggés húzódik meg. Nem csupán az életszínvonal mindennél nyilvánvalóbb romlásának állandósuló határairól van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy a mostani elit valódi politikai felhatalmazása hiányzik, miközben szinte kontroll nélküli dominanciája érvényesül a társadalom felett. A szociális rendszer igazságtalanságai megállíthatatlanul érvényesülnek, hiszen éppen azokhoz nem jut el a támogatás, akik igazán rászorulnának. A csalódottság hátterében felfedezhető ugyanakkor az is, hogy a szociális minimumnak kikiáltott összeg megalázóan alacsony. Mert ha csak a KSH hivatalos adataiból indulunk is ki, közel l54 ezer forint lenne az az összeg, amelyből egy négytagú család a létminimum szintjén meg tudna élni.
Jövőre viszont nem az egy főre jutó jövedelem lesz a segély számításának az alapja, hanem a család létfenntartásához szükséges minimumhoz viszonyítják. A tárca számításai szerint szintén egy négytagú családnak legkevesebb 89 ezer forint havi jövedelemmel kellene rendelkeznie ahhoz, hogy a létminimumhoz szükséges feltételeket elérje. Mondanunk sem kell, hogy az az összeg az előbbinél is megalázóbb. Annak ellenére történik ez így, hogy minduntalan „sikerekről” hallhatunk, s az egykori szegényedők jelentős része valóban visszatalált korábbi társadalmi helyére, az újabbak szegénysége viszont egyértelműen mélyült. A gazdaság javulónak tetsző spontán folyamatai önmagukban a szegények helyzetén vajmi keveset enyhítenek. Cseppet sem mérséklődik például a gyermekeket nevelő családok sokat emlegetett szegénységi kockázata, mert hiába kapnak az alacsony jövedelmű, többgyermekes családok az eddiginél nagyobb mértékű támogatást, helyzetükön ez semmit sem változtat. A jelenlegi 310 milliárdos keret tervezett hétszázalékos bővítése aligha jelent megoldást. Mint ahogyan a családi támogatási rendszer tervezett változtatása sem segít sokat a legrászorultabbak helyzetén. Még akkor sem, ha a három és ennél több gyermeket nevelő családok számára gyerekenként 4 ezer forint lesz a visszaigényelhető összeg.
Megint csak az történik, hogy a teljesítménytől és a valódi rászorultságtól független szempontok alapján központilag osztogatott szociális jövedelmek lesznek a meghatározók. Holott a szegények esetében az állami ellátást az igazán rászorulóknak és nekik is csak rászorultságuk mértékéig kellene nyújtani. De azt is látnunk kell, hogy a legrászorultabb családokban változatlanul a legnagyobb problémát a gyermekszegénység jelenti, hiszen nemcsak arról van szó, hogy az itt nevelkedő gyerekek egyáltalán nem szereznek piacképes szaktudást, hanem – kevés kivételtől eltekintve – az új generáció körében gyakorlatilag újratermelődik a szegénység. Ilyen körülmények között a gazdaság- és társadalompolitikai célok mögött mindenképp a rászorultság elvű szociálpolitikának kellene érvényesülnie. Csakhogy ez a szociálpolitika akkor alkalmazható, ha azt is belátjuk, hogy a szegénységnek is vannak fokozatai. Mert például a legnagyobb nyomorban élőknek hiába mondjuk, hogy ha igazán akarják, kikeveredhetnek a nyomorból, és a maguk lábára állhatnak. Noha igaz az, hogy sokak esetében nyilvánvalóan többről és részben másról van szó, mint a létfeltételek ellehetetlenüléséről, aligha lehet azt mondani, hogy mindenkiben elhatalmasodott volna a másokra való hagyatkozás passzív beállítódása. A rászorultsági elvnek ugyanis korántsem a szociális minimum bevezetése ad teret, hanem az egyre áttekinthetetlenebb intézményrendszer radikális átalakítása. Mert ha az elérhető szociális minimum szintje továbbra is a szociális segélytől függ, ennek nyomában az egyedi esetek millióival kell számolnunk.
A gyakorlatban persze a rászorulók szükségleteinek felmérése és kielégítése a szociális minimum meghatározásával sem válik könnyebbé. Míg ugyanis, ha nem emelkednek a szociális ellátásra fordítható források, s míg a rászorulók elérésének az esélye nem javul számottevően, addig a szociális rendszer változatlan sajátossága marad az önkényes segélyezési gyakorlat. Kétségkívül valamelyest előrelépésnek számít, hogy a jövőben a család létfenntartásához szükséges minimumhoz viszonyítják a segély összegét, de semmiképp sem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy az egyre kevesebb születő gyermek egyre nagyobb hányada születik szegény családba. S miután nem a nyugdíjminimum összegéhez mérten döntik el évről évre a juttatásokat, hanem a kereseteket is figyelembe véve egy rugalmas határértéket határoznak meg, nem túlzás azt állítani, hogy a szociális minimum kijelölése lényegi áttörést a szegénységből való eredményes kitöréshez aligha hozhat.

A szerző szociológus, egyetemi oktató