Az első miniszterelnök

Madarász József reformkori politikus, 1848/49 résztvevője, kilenc évig kufsteini rab, 67 éven át a sárkeresztúri kerület képviselője – 1849. október 6-án Batthyány Lajoshoz hasonlóan maga is a pesti Újépület foglya – így ír emlékiratában: „S fölriadt október 6-ra 1849-ben a gyilkolás ördöge. Perényi, Csányi, Jeszenák, Szacsvay – megfagyott a vér ereinkben – Pesten bitón végeztettek ki.” (Az említetteket valójában néhány nappal később végezték ki.)
„Batthyány Lajos gróf is, amiért midőn porrá zúzhatta volna eréllyel nemcsak a lázadókat, de az osztrák birodalmat, sőt az osztrák császári házat is, és nem tette azt, mert bízott a magyar király esküjében; s az alkotmányt a fejedelmi ház érdekében és a fejedelmi házzal kívánta védni; amiért arra törekedett, hogy nemzetét ki akarta békítni fejedelmi házával, kötélleli kivégeztetésre ítéltetett. S hogy ily halállal ne kelljen halnia, késsel megvagdalván nyakereit, golyóval végeztetett ki. Sötétedjék el e nap, Magyarország iszonyatának vérnapja, melyen hazafiak és vitéz dicső csaták vitézebb vezérei golyó által és bitókon szenvedték a haza kínszenvedettei közé avattatásukat…”
Több mint száz éve emlékezik gyászolva a nemzet október 6-a mártírjaira, Batthyány Lajosra és a tizenhárom aradi főtisztre, akiket kegyetlenül megölt a császári terror. Ekkor emlékezünk mindazokra, arra a 128 áldozatra is, akiket a szabadságharc közben vagy leverésekor kivégeztek: golyóval, kötéllel, vagy éppen lekaszaboltak a halálos ítélet szerint. Voltak köztük – miként az aradi tizenhármak közt is – szép számmal idegen ajkú honfitársaink vagy a szabadság külföldről jött hívei; volt katolikus, református, evangélikus és izraelita; volt tábornok és egyszerű honvéd, herceg és napszámos, szabó-, kovács- és csizmadiamester; számos vidéki jegyző, plébános, káplán és lelkész; minisztériumi tanácsos és kalácssütő; földműves és bányász; falusi bíró és színházi súgó; vadászlegény és kántortanító; másodalispán és cserzővarga.
És ott volt közöttük Magyarország első miniszterelnöke.
Gróf Batthyány Lajos az ország egyik legelőkelőbb családjának sarjaként nevelkedett, katonai szolgálatát követően a főrendiház tagjaként a reformkor vezető ellenzéki politikusa lett. Következetes híve volt hazánk függetlenségének és polgárosodásának. 1847-től ő volt az alakuló Ellenzéki Párt elnöke, 1848. március 17-én az uralkodó jóváhagyásával a nádor miniszterelnökké nevezte ki. Kormányzásának nem egészen fél éve alatt arra törekedett, hogy ’48 tavaszának eredményeit valóra váltsa és megőrizze: a magyar alkotmányosság és függetlenség érdekében radikális lépéseket is tett, de a törvényesség betartására és betartatására mindvégig ügyelt. Amikor e kettő feloldhatatlan konfliktusba került, 1848. szeptember 11-én lemondott, ám nem futamodott meg: hajlandó volt akár a törvényesség átlépésével is megszervezni az ország önvédelmét a betörő horvát csapatokkal szemben. Második kormánya rövid életű volt, Lamberg felkoncolása az ő szemében azt a forradalmi utat jelentette, amit vezetőként már nem tudott vállalni. De ekkor sem futamodott meg: kevesen tudják, hogy októberben egyszerű köznemzetőrként szolgált, és komoly sebesülést is szenvedett.
1849. január elején, amikor békekövetként Windisch-Grätz tábornagyhoz, az osztrák csapatok fővezéréhez utazott, és a tábornok szóba sem állt vele, Deák Ferenc, a küldöttség tagja felszólította, hogy meneküljön, mire Batthyány csak ennyit mondott: „Néhány hitvány év miatt csak nem leszek szökevény.”
Miután Windisch-Grätz bevonult Pest-Budára, a császári és királyi hatóságok január 8-án letartóztatták. A tavaszi hadjárat idején, az osztrákok visszavonulásakor, 1849. április 28-án Jánosházán, útban Ausztria felé a település lakossága ki akarta szabadítani a vendégfogadó udvarára begördülő kocsikon ülő foglyokat. A fogolykísérők vezetője Batthyányt kérte fel, hogy a tömeget lecsillapítsa, aki a fogadó tornácán elmondott beszédében, a vérontást elkerülendő, viszszautasította, hogy erőszakkal kiszabadítsák.
Ebben nem puszta vakmerőséget, nem oktalan hősködést vagy beletörődő fatalizmust kell látnunk, hanem annak a felismerését, hogy az ország első emberének vállalnia kell nemzete sorsát. Ha emberek tucatjait végzik ki, és ezreket ítélnek sánc- vagy várfogságra eszmék hirdetéséért, falragaszok kifüggesztéséért, katonai ellenállásért, akkor az sem futamodhat meg, aki ezeket az eszméket megfogalmazta, aki a falragaszokat készíttette és a parancsokat kiadta.
Mindazonáltal perében elszántan védte magát, meggyőzően cáfolta az ellene felhozott vádakat; úgy hitte, hogy ártatlansága és jóhiszeműsége bebizonyosodik.
Mindezekből látható, hogy Batthyány nem kereste a halált, de nem is futott előle. Madarász is említi, hogy az akasztás elkerülése érdekében egy becsempészett tőrrel átvágta nyaki ereit, így az ítélet végrehajtásáért felelős Kempen von Fichtenstamm altábornagy kénytelen volt agyonlövetni. A kivégzésre október 6-án este 6 órakor a pesti Újépület melletti fapiac területén kerítettek sort. „Éljen a haza! Allez jager!” (Rajta, vadászok!) – ezeket a szavakat kiáltotta a fél térdre ereszkedett miniszterelnök. Ő maga vezényelt tüzet az olyan ember türelmetlenségével, aki megszokta, hogy ura legyen a saját sorsának.
Tizenöt vértanút végeztek ki a császári-királyi hatóságok ezen a napon. Az ország első felelős miniszterelnökét, az aradi tizenhármakat és Pesten Batthyányval együtt egy parasztembert is, a kóspallagi Fekete Imre gerillaszázadost. A halálosztás demokratizmusa, a 128 kivégzett változatos társadalmi állása jól érzékelteti, hogy az osztrák hatóságok megértették: 1848/49 az egész nemzet: paraszt, polgár és nemes, a nép és a politikai vezetők közös vállalkozása volt. Ehhez a közös küzdelemhez maradt hű a kivégzőosztag előtt is Batthyány Lajos.
Minden mártírium az igazság és az erény megerősítése, olyan forrás, amelyből éltető erőt meríthet az utókor. Boldog ország, amelynek első miniszterelnöke ilyen példával jár elöl. Boldog ország, hiszen utódai, a következő nemzedékek politikusai számára megkerülhetetlen példát nyújt hűségre, felelősségre és a nemzet szolgálatára. Hogy utódai nem mindig bizonyultak-bizonyulnak méltónak erre a hagyományra? Hogy az ország oly ritkán mutatkozott azóta boldognak? Hogy az eltelt százötvenhat év több mint félszáz miniszterelnöke között akadt, aki sötét gazembernek, korrupt haszonlesőnek, pitiáner kalandornak, veszélyes bolondnak vagy lelkiismeretlen árulónak bizonyult? Bizony, így van. És hogy a demokrácia sem ment meg minket az alkalmatlan vagy méltatlan miniszterelnöktől, arról is lehet fogalmunk. Ám a történelem jó példákat is mutat, olyan vezetőket, akik felelősséggel igyekezték tenni a dolgukat, akik hivatásuknak tekintették nemzetünk felemelését, az emberek életének a javítását, akik tudták, hogy a politika a polgárok és a vezetők közös vállalkozása. De ami legalább ilyen fontos: Batthyány Lajosnak és mártírtársainak a sorsa, példamutatásuk olyan értéke a magyar nemzetnek, amelyre újra és újra ráismerhetnek az egymást követő nemzedékek, ami legalábbis reményt és önbizalmat adott és adhat a jövőben is.
Hagyománnyá vált, hogy mi, a Fidesz országgyűlési képviselői a megalakuló Országgyűlés első ülése előtt elmegyünk a kivégzés egykori színhelyére, a Batthyány-örökmécseshez. Ilyenkor emlékezetünkbe idézzük a miniszterelnök alakját, mártíriumát, hogy az olykor kicsinyes pártharcok se feledtethessék el velünk, miért is ülünk az Országházban, hogy újra és újra tudatosítsuk: a politika mindannyiunk, választók és választottak közös ügye, hogy – Batthyány gróf szavaival élve – „néhány hitvány év”, némi személyes előny miatt nem mondhatunk le igazi hivatásunkról, nem hagyhatjuk cserben az embereket, nem lehetünk „szökevények”.
A rendszerváltozás óta olykor mesterségesen gerjesztve, de – be kell látnunk – nem ok nélkül a politikusi hivatás és maga a politika is nagyot veszített presztízséből, már-már szitokszóvá vált. Batthyány Lajos is politikus volt, egész életében politizált, és éppen az ő alakja bizonyítja, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie, hogy a jó politika, a felelős politikus hozzájárulhat országa, nemzete fejlődéséhez, és kivívhatja az emberek megbecsülését.
Ezért olyan fontos és ezért olyan jó érzés megállnunk ezen a büszkeségre okot adó gyásznapon, felidézve Batthyány gróf és mártírtársai alakját és figyelmeztető példáját, tallózva a múltban és bízva a jövőben.

A szerző volt oktatási miniszter, a Fidesz alelnöke