Demokrácia Központ: így azért ne!

A minap a Külügyminisztériumban tartotta alakuló ülését a Demokrácia Központ Közalapítvány kuratóriuma, amely a térség demokratikus átmenetének tapasztalatait összegyűjtő és a tapasztalatokat a „demokratizáció útjára lépő vagy azt fontolgató” országok rendelkezésére bocsátó központot működtetni fogja. Az intézmény létrehozására irányuló szándékot már korábban bejelentette a szociálliberális kormányzat, most mindössze annyi történt, hogy a négy parlamenti párt delegáltjainak részvételével hivatalosan is útjára indult a „kezdeményezés”.
Ma már persze tudjuk, hogy az eredet nem magyar, hanem amerikai, hiszen az ötlet Mark Palmer egykori amerikai nagykövet fejéből pattant ki, aki a rendszerváltozás idején fejtette ki áldásos tevékenységét Budapesten. Azt csak sejthetjük, hogy az egész magyar politikai elit jóváhagyásával zajló akció olyan diplomáciai-hatalmi törekvés apró mozzanata, amelyben enyhén szólva nem a magyar érdekek artikulálása viszi a prímet.
Ez még önmagában nem feltétlenül lenne baj, hiszen az elmúlt hónapokban is már épp elég olyan diplomáciai lépést láthattunk, amely a magyar jobboldal külföldi mozgásterének bővítését, a jövő tavasszal esetlegesen felálló kormányának nemzetközi legitimizációját célozta a reálpolitika talaján állva. Márpedig ki ne érthetné meg 1998–2002 tapasztalatait követően, hogy még egyszer nem célszerű őszinte magyar jobboldali fejjel a valós világpolitika falának rontani? Nem, a kutya nem itt van elásva a Demokrácia Központtal kapcsolatban, és még csak nem is ott, hogy a megszokott szocialista–szabad demokrata fúrást-faragást leküzdve a jobboldal is bejuttatta embereit egy intézménybe, amely valós jelentőségétől függetlenül, de kétségtelenül helyet foglal majd az atlantista diplomácia fősodrában.
A kérdés sokkal inkább úgy merül fel az emberben, hogy a „mi átmenetünk” tapasztalatait vajon jó szívvel átadhatjuk-e bármilyen mit sem sejtő, demokráciára éhes országnak, tehetünk-e ilyet valakivel a (keresztény) emberbaráti szeretet alapján állva. Mert a sorsunkat, az elmúlt 15-16 évet szemlélve, sorra véve mindent, ami a mai Magyarországot megkülönbözteti a korábbi állampárti diktatúrától, aligha kételkedhetünk abban, hogy mint nemzet vagy mint ország kudarcot vallottunk. Teljes elismeréssel adózva a rendszerváltozás oltárán életüket áldozó embereknek, nem hunyhatunk szemet afelett, hogy a felemás demokratikus intézményi átalakulás nyújtotta lehetőségeket és kereteket nem tudta a Kárpát-medence közepén élő közösség megfelelő vagy legalábbis elvárható tartalommal megtölteni. A teljesség igénye nélkül vegyünk csak sorra néhány fontosabb pontot! Ez az ország legfeljebb jelképesen szolgáltatott igazságot önmagának vagy az egyenként megalázottaknak, futni hagyott mindenkit, aki az előző rendszerben bűnöket követett el ellene. Hagyta, hogy a politikailag pozicionáltak gazdasági és politikai hatalomra konvertálják helyzeti előnyüket, s ennek kapcsán elherdálják az ország vagyonát a privatizációnak nevezett rabló hadjáratban, miközben az ország és a nemzet létének alapvető anyagi attribútumait (ipar, sajtó, infrastruktúra stb.) válogatás nélkül multinacionális cégeknek szolgáltatták ki. Miközben mindez lezajlott, a közösség kötelékei olyannyira meglazultak, hogy bekövetkezhetett a tavaly december 5-i szégyen.
Vajon a Demokrácia Központ emberei vagy legalábbis azok, akiktől ez elvárható, mit adnak át leendő tanítványaiknak? Azt csak remélni lehet, hogy a magyar csomagot „Így azért ne!” felkiáltással bocsátják rendelkezésre.