Egy nemzetietlen külpolitika margójára

Régi igazság, hogy embernek, országnak egyaránt rendkívül fontos, hogy ki és milyen a barátja, a szomszédja. Erre gondolt nyilvánvalóan Machiavelli is, amikor így nyilatkozott: „Egy kis ország számára annál jobb, minél közelebb vannak barátai és minél távolabb ellenségei.” Ami igaz, az igaz, ráadásul ez érvényes lehet a közepes és a nagy országokra is. Hogy így legyen a jövőben, készek vagyunk támogatni Románia teljes jogú tagságát az Európai Unióban. Van azonban egy nagy „de” előttünk: csak akkor lehet ezt jó szívvel tenni, ha Románia teljesít egy sor feltételt.
A magyar kormány pedig siet és kapkod, ami miatt a napokban újabb nemzetpolitikai kudarc érte az összmagyarság ügyét, amikor az Országgyűlés a kormány nyomására sebtében ratifikálta Románia uniós csatlakozási szerződését. Fontos kérdésről lévén szó, érdemes ezt körüljárni, és akár ismételni igazságokat és tényeket a közvélemény tájékoztatására. Egy kormány lépéseinek, de még inkább egy egész kormányzati ciklusnak nemzetpolitikai szempontból történő értékelésekor ugyanis nem elegendő csak annyit tudni és bemutatni, hogy mit tettek meg az adott időben, hanem azt is tudni kell, amit nem tettek meg, pedig meg kellett volna és meg is lehetett volna tenni, s így mulasztást követtek el. Sőt arról is illik szólni, ami lehetetlenségnek számított az adott körülmények között, mert azért viszont nem jár felelősségre vonás.
Nos, erre a kormányra kevés lenne csupán annyit mondani, hogy „szégyenli szeretni a hazát”, a nemzetet, hiszen külpolitikája egyszerűen és egyértelműen nemzetietlen, ami lépései és intézkedései nyomán már többször bebizonyosodott, pedig Gyurcsány Ferenc kormányfő szokatlanul gyakran teszi szívére a kezét. Sőt egyre többen ennél is keményebb jelzőket használnak 2004. december 5-e és az említett csatlakozási szerződés megerősítése (2005. szeptember 26.) után.
Egy jó esztendővel ezelőtt (Magyar Nemzet, 2004. augusztus 16.) még arról értekeztem, hogy a neoliberális Medgyessy-kormány kétéves működése után már igazán és világosan láthatóvá vált az érdeklődő szélesebb társadalmi körök számára is, hogy annak nemzetpolitikája gyenge és lagymatag, nincs megalapozott nemzetstratégiája. Megállapításaimat természetesen érvekkel és példákkal támasztottam alá. Sajnos azóta a helyzet csak rosszabbodott, a szocialista–neoliberális koalíció mit sem okult a kudarcokból. Ezért viríthat e kormány sorozatos nemzetpolitikai ballépéseinek legújabb gyöngyszeme a palettán: mármint az, ahogyan az Országgyűlés elsietve megerősítette Románia uniós csatlakozását, újabb történelmi lehetőségeket elszalasztva az erdélyi magyarság helyzete magasabb szintű rendezésének elősegítésére és a magyar–román kapcsolatoknak a kölcsönös tiszteleten alapuló jószomszédi fejlesztésére. Gyorsan meg is kapta az újabb pofont a román parlamenttől, ahol éppen most tárgyalják az úgynevezett kisebbségi törvénytervezetet, méghozzá útszéli magyarellenes kirohanások közepette. Ennek a magyarellenes kampánynak az élére Paunescu és Funar ismert román nacionalisták álltak és nem utolsósorban Iliescu volt államfő, aki Markó Béláéknak volt a koalíciós partnere, és akivel Horn Gyula 1996-ban aláírta az úgynevezett alapszerződést. Nos, egyelőre itt tartunk keleti szomszédunkkal.
Sokkal többről van tehát szó, mint egy nemzetközi szerződés egyszerű ratifikálásáról. És azért következhet be a nemzetpolitikában a sorozatos félresiklás és kudarc, mert a kormány a politikát a nyilvánvaló dolgok elhomályosítására, igazi szándékait leplezve, az emberek manipulatív félrevezetésére használja a közéletben. Mindezt igazán plasztikusan egy íróember képes megfogalmazni, idézem: „…a politikát már régóta nem eszme, nem hit, nem a történelem törkölyéből lepárolt szellem tüzesíti át, hanem a pénz, a maffiák, a titkosszolgálatok, az arcátlan ügyeskedések”. Igen, és ez a hozzáállás érvényesül ma már egyre gyakrabban a magyar külpolitikában és diplomáciában is, hiszen az ügyeskedés itt is egyre terjed, a nemzeti érdekek és a szakmai szempontok pedig háttérbe szorulnak.
Mi is történik körülöttünk? Először is, az Országgyűlés is kitett magáért, hiszen már maga a szavazás kuszasága a csatlakozási szerződés megerősítéséről jól tükrözte az előbb körvonalazott zavaros politikai és etikai állapotokat. A képviselők ugyan nagy többséggel, hat ellenszavazat és egy tartózkodás, valamint számos ellenzéki (Fidesz) honatya távolmaradása mellett megerősítették Románia csatlakozási szerződését, eközben azonban úgymond figyelmetlenségből több kormánypárti képviselő elmulasztotta a szavazást, ami megengedhetetlen képviselői magatartás ilyen fontos kérdésben. Csak tetézte az etikai és politikai zavart és a bajt, hogy a nemzeti elkötelezettségű MDF állítólag egységesen az internacionálés és neoliberális kormánypártiakkal tartott, a Fidesz pedig – elbizonytalanodván – mintha belesétált volna egyfajta pártpolitikai (vagy talán választási-hatalmi megfontolásoktól vezérelve belpolitikai) csapdába: ide is, oda is adta a voksait, vagy sehova. Természetesen mindazért, ami történt, elsősorban a kormánytöbbséget terheli a felelősség, bár most ebben része volt az ellenzéknek is, igaz, utóbbi beszorított helyzetben volt kénytelen cselekedni. Végül is Orbán Viktorék nem tudtak következetesnek maradni önmagukhoz.
Formailag eljárási fiaskónak lehetne vélni azt a sietséget, ahogyan egyik napról a másikra ratifikálta az Országgyűlés a csatlakozási szerződést. Illenék azonban tudni, hogy a külpolitikában és a diplomáciában különösen rossz tanácsadó a sietség és a kapkodás. A Külügyminisztériumban nyilván tudják ezt a szakemberek, hiszen évszázadok óta tanítják a diplomatáknak, hogy menynyire fontos a külpolitikai, illetve diplomáciai lépések megtételének körültekintő időzítése, a kellő pillanat kivárása és megragadása a mindent a maga idejében elv és jelszó szerint. De vajon megkérdezték-e a szakértő diplomatákat erről és a tartalmi vonatkozásokról? Vagy például megkérdezték-e őket annak idején, amikor Medgyessy magyar és Nastase román miniszterelnökök budapesti Kempinski szállóbeli pezsgőzésének időpontját december 1-jére – Erdély elcsatolásának évfordulójára – tűzték ki? Ami kapitális protokolláris és persze politikai szarvashiba volt. Ezek nem egyszerűen formai kérdések, hanem fontos szakmai szempontok, amelyek politikai jelleget ölthetnek, és precedenssé válhatnak, méghozzá az egyik fél számára indokolatlanul kedvező, a másik fél számára pedig negatív következményekkel, amikből legalább tanulni kellene.
Nem kétséges, hogy ez a ratifikációs sietség kárt okoz a magyar nemzeti érdekeknek általában és az erdélyi magyaroknak különösen, még akkor is, ha az RMDSZ megalkuvó vezetősége jellemző módon üdvözölte is ezt az eljárást. A kár, az érdekek sérülése persze majd később jelentkezhet, mint nemegyszer a történelem folyamán, amikor már nehezebb lesz menteni a menthetőt.
Ezért teljesen érthetetlen, miért kellett nekünk elsőként vagy az elsők között ratifikálni Románia csatlakozási szerződését, hiszen a közelmúltban már melléfogtunk a sietséggel, amikor Litvániával együtt elsőként erősítettük meg az Európai Unió úgynevezett alkotmányát, amit azután a franciák és a hollandok egyszerűen leszavaztak, mások pedig a ratifikálását levették a napirendről, így nincs alkotmány. Most tehát – az unió egyébként sem örök állapotúnak tűnő helyzetében – mindenféleképpen meg kellett volna várni az unió egy-két hónap múlva esedékes, Romániáról szóló országjelentését, amiből sok minden kiderülhet nemcsak Romániára, hanem az unió egészére és ránk, magyarokra nézve is. Történetesen a tekintetben, miként is áll ma még Románia a demokráciadeficittel, az emberi és kisebbségi jogok garantálásával, a környezetvédelemmel stb. Egyszóval menynyire sikerült felnőnie az általános európai normákhoz és az EU konkrét követelményeihez. Szinte biztosan van vagy vannak EU-tagállamok, amelyek még keveslik Románia teljesítményét, és tagságát illetően esetleg halasztást indítványoznak. Közöttük lehetne Magyarország is, hiszen itt halasztásról van szó, Románia pedig távolról sem tett még eleget az ott élő magyarság jogos igényeinek és várakozásainak. Egy nemzeti elkötelezettségű magyar kormány ugyanis nem támogathatja jó szívvel Románia idő előtti teljes jogú uniós tagságát, vagyis amíg nem biztosítják Romániában a teljes egyenjogúságot és az autonómiát a magyarság számára; amíg etnikailag megkülönböztető a választójogi törvény, és hasonló kisebbségi törvényt kívánnak megalkotni; amíg nem juttatják vissza a történelmi magyar egyházaknak elkobzott javaikat; amíg nem biztosítják a magyarok számára a teljes körű anyanyelvi oktatást, és nem létesítenek, illetve nem állítják vissza a magyar egyetemet; míg a verespataki aranybányához hasonló létesítmények és körülmények károsítják Erdély és Magyarország természeti környezetét és így tovább. Addig nem szabadna sebtében támogatni Románia csatlakozását, mert az a magyarság ellenére és nem érdekében történnék.
Nincs igaza Gyurcsány Ferencnek, Horn Gyulának és másoknak, akik kitartóan hangoztatják, hogy ez az eszeveszett rohanás és sietség a ratifikációval az erdélyi magyarság érdekében történt. Hányszor mondtak ilyesmit a történelemben megalkuvó politikusok – és eközben fogy és gyengül a magyarság Erdélyben meg az egész Kárpát-medencében! Az RMDSZ vezetősége pedig mindehhez csak asszisztál, és akarva-akaratlanul a román nacionalisták kezére játszik. Véget kellene vetni az ilyenfajta nemzetpolitikának. Gondoljunk például arra is, mit mondott annak idején Gheorghe Gheorghiu-Dej volt pártfőtitkár a magyarokkal tárgyaló küldöttségének („Mindent megígérni, de semmit sem teljesíteni!”), vagy Nicolae Ceausescu vad magyarellenes intézkedéseire – pedig „szövetségesek” voltunk. És ez így megy immár több mint nyolc évtizede. Ideje lenne bizony megvilágosodni, és menteni, ami még menthető: például az országjelentés nyomán határozottan napirenden tartani a magyar érdekek érvényesítését, de Európa és Románia igazi szempontjait is. Magyarországon pedig fordulatra van szükség, a tiszta erkölcsű hazafias erők javára, hogy legyen az országnak nemzetstratégiája.