Két miniszterelnök Washingtonban

Amennyiben a mostani miniszterelnök az Egyesült Államok elnökével töltött időnek akár csak kis részét előde bemószerolásával töltötte (amit utóbb „megvédésnek” állít be), s itthon azóta főként azzal foglalkozik, hogy négy éve Orbán mit mondott, akkor hivatali rangjához méltatlanul viselkedik.
A dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy Orbán Viktor a New York-i terrorista merényletre minden tekintetben megfelelő módon reagált, így járt el az Országgyűlés és a magyar nép döntő többsége is. Aki másként nyilatkozott, az nemcsak emberségből, de hazafiságból is rosszul vizsgázott.
1990 óta Magyarország és az Egyesült Államok ellenfelekből szövetségesekké lettek, és ez elsősorban számunkra előnyös. Az Orbán-kormány ennek megfelelően járt el a koszovói krízis idején, a miniszterelnök a legjobb benyomást keltette három washingtoni látogatása során; 2001 tavaszán rendkívül jól fogadott beszédet mondott a Republikánus Párt agytrösztjének tekintett American Enterprise Institute-ban. Egyetlen ügy váltott ki nemtetszést a Bush-adminisztráció soraiban: az, hogy a magyar kormány az amerikaiakkal folyamatban lévő tárgyalások közepette, mindenki meglepetésére, 24 használt F–16-os vadászgép helyett 14 svéd–brit Gripen gép megvásárlása mellett döntött. Komoly érvek szóltak e beszerzés mellett, és ellene is. Amerikai részről elsősorban a döntés körülményeit és következményeit vitatták – de szövetségesek között kereskedelmi, katonai beszerzési kérdésekben nem ritkák a hasonló afférok. Téves tehát az a most egyesek részéről felmelegített beállítás, hogy 2002 tavaszán Bush elnök „büntetésből” nem találkozott a Bostonban díszdoktori oklevelet átvevő magyar miniszterelnökkel. Miközben államfők várakoztak még a Fehér Ház ajtaja előtt, Orbán egy magánlátogatás során már találkozott az újonnan hivatalba lépő elnökkel, de tekintettel a téli olimpia megnyitásakor különösen sűrű elnöki programra és a magyarországi választási kampányra, egy későbbi hivatalos látogatásban egyeztünk meg az amerikaiakkal.
Most azonban arról kellene tájékoztatni a magyar közvéleményt, hogy hogyan szolgálta a miniszterelnöki vizit a magyar nemzeti érdekeket, a mi égető gondjainkból mit vetett fel Magyarország képviselője. „Captatio benevolentiae,” a másik fél rokonszenvének megnyerésére be kellett volna mutatni, hogy Magyarország mivel járul hozzá az atlanti szövetség aktuális feladataihoz – de erre a magyar honvédség helyzete nemigen adott alkalmat. Ha viszont a magyar gazdaság helyzetéről rózsaszínű képet nyújtott a magyar küldöttség, akkor az amerikai szakemberekben a szavahihetőségünkkel szembeni kétségek csak erősödhettek. Nem hallottunk arról, hogy Gyurcsány miniszterelnök felvetette volna szomszédi kapcsolataink helyzetét. Pedig elmondhatta volna, hogy Magyarország megtette a magáét az etnikai alapú konfliktusok elkerülésére a jószomszédi viszony érdekében, de gesztusaira sajnos többfelől is magyarellenes atrocitásokkal, gyűlölködő beszédekkel válaszolnak, a határon túli magyar közösségek demokratikus önkormányzati igényeit pedig visszautasítják. Amerika épp most mérlegeli, milyen feltételekhez kösse Szerbia pénzügyi támogatását, jó alkalom lett volna e döntést befolyásolni.
Nem akarok kicsinyesnek tűnni, de a hazai média egy részében további félrevezető állítások jelentek meg a mostani látogatás kapcsán. Egy újság kiemelte, hogy Gyurcsánynak az elnöknél most 50 perc jutott a korábbi (nyilván Orbánnak nyújtott) 10 és 30 perccel szemben. Nem szólva Antall József 1990-es hivatalos, majd 1991-es munkalátogatásának a mostanit jóval meghaladó időtartamáról, Orbán Viktor 1998-ban legalább 40 percet töltött Clintonnal az ovális teremben, 2001. május 1-jén pedig az alelnöki találkozóra betoppanó Bush jó félórát beszélgetett a magyar küldöttséggel. Azt is felemlítették, hogy Magyarország milyen nagy szerepet vitt az ukrán narancsos forradalomban. Ez sajnos nem igaz. A látszat épp az ellenkezőjét, Janukovics támogatását mutatta, Juscsenko mellett egy szó sem hangzott el. Viszont az Orbán-kormány valóban tevőleges szerepet vitt Milosevics megbuktatásában az úgynevezett szegedi folyamattal, a szerbiai önkormányzatok támogatásával. Arról is most olvastam, milyen remek angolsággal beszél a miniszterelnök. Én eddig inkább az ellenkezőjéről hallottam, és tény, hogy az amerikai sajtónak magyarul nyilatkozott. Azt viszont tanúsíthatom, hogy Orbán kiválóan tud angolul, ráadásul tömör, lényegbevágó és szellemes módon beszél. Külföldön nem azt szokta mondani, ami mindenkinek tetszik vagy amivel mindenki csak egyetérteni tud, hanem azt, ami számunkra fontos, érdekünkben áll. Nagyra van a kormánypárti média a látogatás protokolláris külsőségeivel is. Az Antall-látogatásokat már említettem, de nem tudok róla, hogy most Bush kikísérte volna Gyurcsányt a Fehér Ház kapujáig, és ott rögtönzött sajtóértekezletet tartott volna vele – pedig az igazán fontos munkalátogatásoknak ez része.
Végül az asszonyok. Mrs. Clinton is fogadta Lévai Anikót – épp a Monica-ügyben férje által tett legkínosabb beismerést követő napon, és a jelen lévő feleségem tanúsíthatja, milyen rokonszenvesen szerepelt az akkori miniszterelnök felesége. Laura Bush Dobrev Klárát bizonyára nem a nagypapa és a papa miatt, vagy a Fittelina cég tevékenysége ismeretében látta vendégül, hanem kebelbarátnője, a Magyarországon egyesek által megsértett korábbi nagykövet, Nancy Brinker kérésére.
Jó, ha a magyar társadalom figyel az amerikai– magyar viszonyra. Amerika sem szereti a bírálatot, kivált nem az igaztalan bírálatot, és biztosan nem örültek Washingtonban, amikor egy hetilap a címlapján az arab terroristákat szabadságharcosnak minősítette. Általában sokkal tárgyilagosabb tudósításokra, elemzésekre lenne szükség az Egyesült Államokkal kapcsolatban. Nekünk nem Amerikától kell tartanunk, onnan megértésre és támogatásra van szükségünk, amit jó politikával elérhetünk. A Gyurcsány-kormány verbális Amerika-barátsága számomra nagyon felszínesnek tűnik, és nincs összhangban más országok felé tett kijelentéseivel, például a kínai társadalmi modell dicséretével. A mostani látogatás kezelése pedig ízléstelen és visszataszító.

A szerző az Orbán-kormány washingtoni nagykövete,
volt külügyminiszter