Kölcsönhatásban a közvagyon és a privatizáció

Az utóbbi hetekben joggal került újra a belpolitika középpontjába a privatizáció, amelyet a neoliberálisok a teljes államtalanítással azonosítanak. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a rendszerváltozás óta végrehajtott privatizáció nemcsak a társadalmi igazságosság elemi szabályait sértette, de több területen nem igazolta a hozzá fűzött gazdasági reményeket sem.
Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy a privatizációval összefüggésben helyesebb közösségi tulajdonról beszélni, amelybe az önkormányzati és az állami (össznépi) tulajdon egyaránt beletartozik. Mára a hazai közösségi tulajdon, más közép-európai és nyugati országokhoz viszonyítva is, oly mértékben zsugorodott, hogy egyes területeken veszélyezteti az önkormányzati, illetve az állami felelősség érvényesítési lehetőségeit.
A mostani helyzet biztató eleme, hogy a társadalmi nyomás hatására a privatizáció leállításában a politikai erők között az egyetértés kezdeti jelei mutatkoznak. A Fidesz a nemzeti vagyon minimumának kétharmados törvényben való szabályozását tartja szükségesnek, a szocialisták a privatizáció befejezéséről beszélnek. Az egyetértés könnyen kialakulhatna, ha a határidő nélküli befejezés helyett az abbahagyásról esne szó. Napjainkra megkerülhetetlenné vált az egyértelmű színvallás és a nemzeti közmegegyezés ebben a fontos stratégiai alapkérdésben, amelyben a rendszerváltozás óta kellő felhatalmazás nélkül, ciklusonként döntöttek a kormányok. Erre még akkor is szükség van, ha ez is elkésett döntés, s már csak a maradékról szól. A jó irányba fordulás azonban soha nem késő.
Az alkotmány a tulajdonformák egyenrangúságáról beszél, nem pedig a magántulajdon kizárólagosságáról. A teljes államtalanítás neoliberális eszméje éppen olyan szélsőség, mint a kommunizmus tiszta közösségi, állami tulajdon eszméje. A tulajdon fontos szerepet tölt be a társadalom életében; a tulajdon működtetésének célja, az adott történelmi helyzet és a hagyományok határozzák meg a tulajdonformák szerepét és arányait az adott társadalomban.
A globalizáció hármas jelszava: dereguláció, privatizáció, liberalizáció. Igaza van Lóránt Károlynak (Magyar Nemzet, 2005. március 5.): a globalizáció elködösített fogalma mögött az húzódik meg, hogy az emberek életét alapvetően befolyásoló termelőeszközök és szolgáltatások tulajdona kikerül a nemzetállamok demokratikusan választott intézményeinek hatásköréből, s olyan multinacionális konglomerátumok kezébe csúszik át, amelyek demokratikus úton nem ellenőrizhetők.
A magántulajdonos célja a profitszerzés. Lehet-e a közösségi célokat tisztán magánalapon megvalósítani? A tapasztalatok azt mutatják, hogy nem. Az állami (önkormányzati) tulajdon olyan köztulajdon, amelyet a közösség érdekében működtetnek. A demokratikus államban ezt a közösség megbízásából kinevezett magánszemélyek végzik. A működtetés nem politikai, hanem szakmai kérdés. Ha rosszul működtetik a vagyont, akkor nem eladni kell azt, nem átengedni a nyers profitérdeknek, hanem a működtetőket kell lecserélni hozzáértőkre, ahogyan ezt a magántulajdonos is teszi. Ehhez valódi demokrácia kell, széles körű társadalmi közmegegyezés. A tulajdonpolitika nem lehet rövid távú hatalmi játszmák eszköze. Ezért nemzetpolitikai szempontból helyes felvetés a kétharmados törvénybe foglalt vagyonszerződés, amely hosszú távra megőrzi a közösséginek minősített tulajdont. A tulajdonnak a közösség érdekében való működtetését azonban garantálni kell. Ennek a szakértelem mellett egyik eszköze lehet például a közszolgáltatások területén működő közösségi tulajdonú cégekkel kötött stratégiai tulajdonosi szerződés.
A tulajdonforma a piacgazdaság működése szempontjából is kiemelt jelentőségű, mivel bármelyik tulajdon kizárólagossága monopolhelyzetet teremt. A monopólium a valódi piacgazdaságban nem megengedett. A magánmonopólium még az állami monopóliumnál is rosszabb, mert nehezebben kontrollálható. Amiből egy van, vagy pótolhatatlan közszolgálatot lát el: vasút-, közúthálózat, víz- és csatorna-, valamint energiahálózatok, posta, egészségügy stb., azt nem szabad privatizálni. E közművek többsége olyan közösségi tulajdon, amely az adófizetők pénzéből létesült, célszerű azokat közösségi tulajdonban tartani. Ezek eddigi privatizációja olyan tulajdonfosztás volt, amelyre nem volt választói felhatalmazás.
A globalizációs elveken alapuló versenypiac az energetikában nem hozta meg a beharangozott eredményt. Csak rövid távú szempontokat képes érvényesíteni, és nem hat vissza a termelői és szállítási rendszerek fejlesztésére. Az energiapiacok liberalizálásával párhuzamosan, Nyugat-Európában is soha nem látott méretű vállalati koncentráció és integráció ment végbe az energetikában, s ez a folyamat változatlanul tart. A korábbi nemzeti monopóliumoknál nagyobb, nemzetközi monopóliumok jöttek létre, amelyeknek a politikai érdekérvényesítő képessége is növekedett. Például a villamosenergia-rendszerekben a termelő erőművek között nincs igazi verseny, lelassult az erőműépítés. A kezdeti árcsökkenés után, az erőművi többletkapacitások fogytával, a szabadpiaci villanyárak növekedni kezdtek. Az iparág nagy társaságai a viszszarendeződési törekvéseknek ellenállnak, mert már erős piaci pozíciókat szereztek.
A központi kormányzat és az önkormányzatok csak a törvényalkotói és szabályozói funkciók gyakorlásával nem tudják a közösség érdekében szükséges befolyásolást megvalósítani. A magántulajdon mellett szükség van az energiapiacon is jelentős erőt felmutató közösségi (állami, önkormányzati) tulajdonosi jelenlétre is. Ezért kell törvénybe foglalni a megmaradt vezetékes energiarendszerek közösségi (állami és önkormányzati) tulajdonjogát. Nemcsak megőrizni, de visszavásárlással, beruházásokkal és célszerű külföldi befektetésekkel növelni kell a magyar közösségi energetikai tulajdont, annak súlyát. Ezt teszi például az állami tulajdonú cseh villamos művek is. A távhőellátásban támogatni kell a többségi önkormányzati tulajdonú városi (termelő és szolgáltató) hőszolgáltató társaságok létrehozását.
A piacgazdaságban a tulajdonvásárlás/váltás természetes dolog. Miért lenne ez egyirányú utca? Miért csak a magántulajdonosok változtathatnának: csökkenthetnék vagy növelhetnék tulajdonukat? Miért nem teheti meg ezt a szuverén magyar állam vagy egy önkormányzat is, ha felismeri ennek szükségességét az általa képviselt közösség érdekében, mint ahogyan a nálunk jelentős tulajdonnal rendelkező külföldi állami tulajdonú cégek megteszik? Csak a liberális szélsőségesek igyekeznek olyan benyomást kelteni, mintha ez ellentétes lenne a piacgazdasággal. Vajon kinek az érdeke egy közösségi visszavásárlást már előre a hazánkban rossz emlékű (vissza)államosítással rokonítani?
Az energetikában például európai uniós szabályok sem tiltják a visszavásárlást, azok is a tulajdonformák semlegességéről beszélnek. Bizony jó lett volna a Mol gázüzletágát visszavásárolni az államnak, ahogyan ezt a Fidesz akarta, s ezzel elejét venni a minden eddiginél kiterjedtebb, a tüzelőanyag-ellátástól a termelésen át a villanyszolgáltatásig terjedő E.ON szupermonopólium létrejöttének. De talán még most sem késő, hiszen az államnak 12 százalékos részesedése van a Molban, s az Európai Bizottság az E.ON–Mol gázüzletág-fúziót még nem engedélyezte.
A privatizáció óta a fogyasztói energiaárak a költségek növekedésénél nagyobb mértékben emelkedtek, ami egyértelműen a privát szolgáltatók túlfinanszírozásának következménye. Nem volt igazán piackonform, hogy már a privatizációs szerződésekben előre meghatározott nagyságú profitot kötöttek ki. Azóta, hogy megszűnt a költségarányos árképzés, a szolgáltatók szinte kartellszerűen lépnek fel az árak növelése érdekében. Sajnos eredményesen. Az utóbbi években a privatizált erőművek és áramszolgáltatók tőkearányos nyeresége már két számjegyű volt, 2004-ben az áramszolgáltatók több mint 15 százalékos, az erőművek több mint 22 százalékos profitot realizáltak. Gondoljuk meg, hogy e cégek között (újból) lehetne tisztán állami tulajdonú, amelyik megelégszik tízszázalékos profittal. Ebben az esetben csökkenne a fogyasztói ár, s ezenfelül a költségvetés, vagyis az „adófizető tulajdonosok”, a közrészvényesek tízszázalékos profithoz jutnának. Miért volna ez ellentétes a piacgazdasággal? Miért ne törekedhetne a közösségi érdeket megtestesítő állam a tulajdon alapján történő jövedelemszerzésre, a jó befektetésekre?
Elvileg árszabályozási eszközökkel korlátozható lenne a magántulajdonosok extraprofitja, de a tulajdonától megfosztott állam erre képtelennek bizonyul. A teljesen liberalizált piacon már nincsenek hatékony állami szabályozási eszközök. Mivel a piac közösségi érdekű befolyásolása csak piackonform eszközökkel lehetséges, így a tulajdonosi szerepvállalás kiemelkedő jelentőségű eszközt jelent. Vannak stratégiai területek, ahol a közösségeknek kizárólagos tulajdonosoknak kell maradniuk, s olyanok is, ahol egyenrangú piaci szereplőknek.
Tavasszal jelentős áttörés történt, amikor a parlamenti pártok egyetértésével az MVM Rt. egységének helyreállítása, a Mavir Rt.-nek az MVM holdingba visszahozása mellett döntöttek, és a rendszerváltozás óta először törvénybe foglalták az MVM, a Paksi Atomerőmű, az OVIT és a Mavir százszázalékos állami tulajdonban tartását. Jó lenne, ha ez a rövid távú pártérdekeken túlmutató nemzeti egység más tulajdoni ügyekben is megnyilvánulna. A stratégiai tulajdoni kérdéseket választási ciklusokon átívelő nemzeti érdekeknek kellene tekinteni. A nemzeti vagyonszerződésre vonatkozó kétharmados törvényjavaslat az én olvasatomban ezt jelenti. Teljesen hasonló a helyzet az önkormányzati szférában is, ahol a privatizációval megfosztották a településeket legtermészetesebb tulajdonaiktól, közműveiktől. A hírek szerint a szocialista vezetésű Pécs városa a vízközmű visszavásárlásán munkálkodik, nyilván a fenti megfontolásokból. A városi közművek közösségi tulajdonlása fontos várospolitikai szempont. Valami mintha megindult volna, jó lenne ezt felelősen folytatni.

A szerző energetikai szakmérnök