Médiaterror a kereskedelmi tévékben

Korlátozottan rendelkezésre álló nemzeti kincs a hírközlési frekvencia, amely csak bizonyos számú rádió- és televízió-műsor földfelszíni sugárzását teszi lehetővé. Nem mindegy, ki kap lehetőséget a hasznosítására, hiszen a rádió- és televízió-műsorok a nemzet szellemi-közösségi életének legalapvetőbb eszközei közé tartoznak. Milliók csak innen szerzik a világról, közéletről szóló ismereteiket, csak ezen keresztül vesznek részt a nemzet kulturális életében, de életstratégiájuk felépítésében is a médiumokból szerzett információkra támaszkodnak, az azokból áradó viselkedésmintákból építkeznek. Fokozottan igaz ez gyermekeinkre, akik átlagban csaknem annyit ülnek a készülékek előtt, mint amennyi időt az iskolában tanulással töltenek. A lélek úgy issza magába a rádió- és tévéműsorokat, mint a test a vizet. Kézenfekvő, hogy a kútmérgezés veszélyét kiküszöbölendő, szellemi téren is elővigyázatosságra van szükség.
Amikor szűk egy évtizede magántársaságok kapták a frekvenciahasznosítás jogát, szép ígéretek hangzottak el családi televíziózásról, színvonalas szórakoztatásról, közszolgálati feladatvállalásról, a nemzeti kultúra ápolásáról, a hazai alkotóműhelyek felkarolásáról; s ezen ígéretek többségének teljesítésére a nyertes társaságok szerződéses kötelezettséget is vállaltak.
A koncessziós időszak a vége felé közeledik (bár még korántsem telt le!), ideje (lett volna) a felelős számvetésnek. A számvetés nem (volna) nehéz: menet közben tekintélyes értelmiségiek egész sora értékelte a TV2 és az RTL Klub működését, s példátlanul egybehangzó következtetésre jutottak: az ígéretekből szinte semmi nem teljesült; ellenkezőleg, a két csatorna folyamatosan a szellemi kútmérgezés minősített eseteit valósítja meg. Vajon a médiatörvény megalkotói a kulturális terrorizmusnak azt a rendszerét – a magánélet bensőséges határainak lerombolását, az öncélú, felelőtlen szexualitást és annak mutogatását, a hűtlenséget, mások megalázását, megkínzását, tömegek ezekben cinkossá tételét – akarták létrehozni, amit a TV2 és az RTL Klub megvalósít? Az értelmiség értékelvű megfontolásokból táplálkozó aggodalmait számos szociológus és társadalompszichológus igazolja vissza, jelezve, hogy a média-lélekmérgezés nem csupán felmérhetetlen kulturális tudati rombolást végez, de már egyre inkább a nemzet fizikai „újratermelését” is veszélybe sodorja.
Lux Elvira, a szexuálpszichológia nagyasszonya rámutat: a felnövekvő fiatalok tévéműsorokból, kibeszélőshow-k „igazságaiból” szerzik ismereteiket. Ám ezekben a műsorokban – nyilvánvalóan kereskedelmi érdekből – sokszor szexuálisan deviáns, beteg emberek szolgáltatják a példát, akik nem hallottak sem erkölcsről, sem tisztességről; mégis a magukra hagyott tizenéveseknek az ő példájuk szolgál mintául. Ezt utánozzák, amiből törvényszerűen kudarcok, szorongások, pszichés zavarok, torzult személyiségfejlődés következnek, s nagyon sok esetben itt keresendő a felnőttkori problémák (a tartós kapcsolatra, felelősségvállalásra, következésképpen gyermekvállalásra való képtelenség) gyökere. A fiatalok egy részénél a szex a droghoz és az alkoholhoz hasonló feszültségoldó (pót)szerré, „hamburgerszexszé” vált. A nemegyszer csak egy estére szóló kapcsolatokban nem a partnerre, csak saját kielégülésükre figyelnek – ahogy a médiában látták, tanulták.
Mindezek alapján világos, hogy ha a nemzet nem akar kollektív szellemi s ebből adódóan néhány évtizedes késéssel fizikai öngyilkosságot elkövetni, nem tűrheti tovább néhány gazdasági érdekcsoport szimpla nyereségvágyból elkövetett folyamatos szellemi kútmérgezését. Ahogy Vass Csaba, a méltatlanul elhallgatott filozófus és médiakutató a probléma lényegére rámutatva kifejti: a kereskedelmi televíziók viszonylag kis befektetéssel, néhány tíz milliárdos reklámbevétel fejében mérhetetlen mentális (sőt gazdasági) veszteséget okoznak, ezért működésük engedélyezése társadalomgazdasági szempontból teljességgel irracionális.
A gyermekeink szellemi fejlődéséért, a magyar kultúra ápolásáért felelősséget érző állampolgárok jogosan várták el, hogy a médiahatóság e – számtalan mérvadó szakvéleménnyel alátámasztott – közakaratnak megfelelve az első adandó alkalommal visszavegye a frekvenciahasználat jogát a közbizalommal visszaélő, ígéreteiket példátlan cinizmussal megszegő gazdasági érdekcsoportoktól. Az ORTT (MDF-fel kiegészített) kormánypárti többsége azonban tudni sem akart e széles alapokon nyugvó társadalmi igényről, ellenkezőleg, felelőtlen, közveszélyes, korlátolt és erkölcstelen módon újabb öt évre meghosszabbította a koncessziós szerződéseket.
Hogy a döntés miért közveszélyes, s ebből következően felelőtlen, arra a fentiek után több szót aligha kell pazarolnunk. A döntés azonban nem csupán a következmények szempontjából súlyosan elhibázott, de az indoklása is gyermekded módon korlátolt. Arra hivatkoztak, hogy ha nem hosszabbítanak, a két csatorna kábelre vált, s akkor még azt a szerény, néhány milliárdos konceszsziós díjat sem lehet bekasszírozni. Ez az érvelés olyan, mintha a bhopali vagy a sovesói városi tanács az emlékezetes vegyipari katasztrófák után azért engedélyezte volna változatlanul a vétkes üzemek működését, nehogy elessen az iparűzésiadó-bevételtől.
S végül erkölcstelen is a kormánypárti ORTT-többség, mert a kútmérgezést egészen rövidlátó pártpolitikai okok miatt (is) engedélyezte. A kereskedelmi média „hírszolgáltatásának” örök mementója lehet a Fidesz 2002. áprilisi, Kossuth téri – elfogulatlan számítások szerint is legalább nyolcszázezer fős – nagygyűléséről készített RTL-„tudósítás”, amely több mint két percig a Báthory utca sarkán kódorgó, maroknyi Árpád-sávos provokátort mutogatta, s ebben számára ki is merült az esemény hírértéke. Érthető, ha el nem is fogadható, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíciónak hasznos és kedves az ilyen „objektivitás”. Ám hogy e csekélyke előny érdekében eltűrjék, sőt támogassák a kereskedelmi adók lélekmérgező kulturális terrorizmusát, arra nincs mentség.

A szerző közíró