Mit gondol az Isten, mit gondol a Föld

Van egy félelmetes hely Ézsaiás prófétánál, amelyet Jézus is idéz a Máté evangéliumában, s amely, ha oda tudnánk rá figyelni, sok fejtörést, szorongást, álmatlan éjszakát okozhatna hívőnek és hitetlennek egyaránt. Az új katolikus fordításban: „Menj, mondd meg ennek a népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne fogjátok föl. Tedd érzéketlenné e nép szívét, süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy ne lásson a szemével, ne halljon a fülével, és ne értsen a szívével, s így ne térjen meg, és ne gyógyuljon meg.” A Károli-fordításban a paradoxon még szembeötlőbb: „Eredj el, mondd ezt ez népnek: Hallván halljátok, és ne értsetek, látván lássatok, és ne tudjátok. Mivel azt, hogy ez népnek szíve kövéredjék meg, fülei dugattassanak bé, szemeiket is fedezd bé: Ne lássanak szemekkel, fülökkel ne halljanak, szívekkel ne értsenek, hogy megtérvén meg ne gyógyítsák magukat” (Ézsaiás 6,9-10).
Aligha véletlen, hogy a mai olvasó az itt megszólaló szót – s épp, ha a Bibliát komolyan veszi – egyaránt érezheti az Isten és a természet (a Föld) szavának. Miféle nyelv az, amelyet ennyire nem értünk? Az elmúlt esztendő borzalmai, cunamival, magyarországi, bánáti, gyimesi, moldvai árvizekkel, az udvarhelyszéki özönvízzel, a Katrina, a Rita hurrikánok pusztításaival csak még időszerűbbé tették a kérdést. Ézsaiásnál maga az Isten – vagyis a végső valóság – vakítja meg a népet (igaz, a próféta mágikus erején keresztül), hogy e vakság által végül is elveszejtse.
Hogyan tudott egymástól ember és valóság ennyire elszakadni? A prófétai szó mint közbeiktatott, megtévesztésünket szolgáló közeg, még inkább a nyelv felé tereli gondolatainkat. A természet is így fogja elvetni az embert – nem tehet egyebet, kitagad minket a végén?
Jézus is a maga szavainak rejtett voltára utalva idézi (Mt. 13,11-16) az Ézsaiás-szöveget. „Akkor hozzá mentén az ő tanítványi, mondának: mi az oka, hogy példabeszéd által szólasz az népnek? És ő felelvén, monda: mert néktek adatott, hogy az mennyeknek országának titkait érthessétek, azoknak pedig nem adatott… (…) Azért szólok példabeszéd által nékiek, mert látván, nem látván, nem látnak, és hallván nem hallanak, sem értenek. Azért bételik ő bennek az Ézsaiás prófétálása, mely azt mondja: hallván halljátok, és nem értitek, látván látjátok, és által nem láthatjátok. Mert megkövéredett ez népnek szíve, és az ő fülekkel nehezen hallanak, és az ő szemeket bezárlottak, hogy valami módon ne láthassanak szemekkel, és fülekkel ne halljanak, szívekkel ne értsenek, meg ne térjenek, és meg ne gyógyíts őket.” Jézusnál, igaz, az Ézsaiás-szöveg Istenének ambivalenciája némileg humanizálva van, nála a nép maga zárolta be szemeit és szívét; annál különösebb a szakasz elején a stiláris enigma, Jézus szándékoltan érthetetlen beszéde. Példabeszédeit mi, mai emberek persze már nem érezzük érthetetlennek; hajlamosak vagyunk inkább gyermekien egyszerűeknek tartani őket, pláne a saját bonyolultságunkhoz képest. Mégis, itt eljuthatnánk a régi vitakérdéshez, volt-e Jézusnak ezoterikus tanítása? Szöveghelyünk szerint volt, csak az a kérdés, mi volt az. Ki tudja, nem épp a felfoghatatlan egyszerűség-e?
A katasztrófák esztendejében a mi kérdésünk pontosan ez lehetne: miféle beszéd ez a szinte naivan világos, a nagyvárosi sokaságok, s a politikai-gazdasági értelemben mérvadó körök számára mégis strukturálisan érthetetlen természetbeszéd? A nyelv: jelentés, hogyan lehet, hogy a mai írástudók és farizeusok éppen a jelentést nem értik? A természet (a Föld) beszéde számukra túlságosan gyermeki és nyílt. De vajon tényleg annyira egyszerű-e az? Mondják, az állatok már napokkal a cunami előtt felmenekültek a hegyekbe; számukra az a nyelv nem volt érthetetlen.
Az idézett szöveghely magától összekapcsolódik Ézsaiásnak egy másik versével (55,8-9): „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Mert amennyivel magasabb az Ég a Földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál”. Csakhogy itt nem Istennek és világnak, Égnek és Földnek arról a különválásáról van szó, amely korunkat a redukcionista természettudomány – és szellemtörténeti értelemben vett elődje, a racionalisztikus-fundamentalista teológia – működésének következtében oly tragikusan jellemzi.
Ézsaiás szövege csupán az isteni és az emberi gondolkodás különbözőségét hangsúlyozza, egyébként úgy folytatódik, harmonikusan. Az isteni szó túlságosan is benne élt még a természetben, szövegünk esetében a klímában ahhoz, hogy egyiket a másik nélkül meg lehetett volna érteni. Egy átfogó, egyetemes értelemben vett nyelvi kérdésről beszélek, teológiai szempontból talán szokatlanul, de a dolog lényege felől nézve értelemszerűen: az Isten szavát és a Föld szavát szinonimáknak tekintem, olyasféleképpen, mint ahogy David Abram Maurice Merleau-Pontyról írja: a francia filozófus – „furcsa párhuzamban egyes, a filozófia kezdetéig visszanyúló gondolatokkal” – ezt sugallja, „hogy az Eget és a Földet többé nem kell egymás ellentétének látnunk, hogy az Ég, az a tér, amelyben élünk és lélegzünk, nem ellenlábasa, hanem meghosszabbítása vagy akár szerve e bolygónak”.
Most azonban elérkeztünk a klímaváltozáshoz, ennek a változásnak a rettenetes jelentéséhez: kénytelen-kelletlen úgy éljük át, mintha az Ég elhagyná a Földet.
Az eső már nem ugyanaz, mint ami volt. Egy nappal a nagy felhőszakadás után érkeztünk meg Gyimesbe, Setétpatakra, és látnunk kellett azokat a szörnyű sebeket, amiket a lezúduló víz belemart a kedves tájba. Bármilyen sokra vittük a természettudományban, redukcionista gondolkodásunk és célirányos módszereink nem felelnek meg a Föld gondolkodásának és módszereinek. Pedig a magunk módján tényleg sokra vittük, kis híján odáig, hogy ráébredjünk eddigi filozofálásunk kudarcának okára: arra, hogy a valóságnak csupán bizonyos szelvényét tudjuk vizsgálat tárgyává tenni, teljessége kicsúszik a kezünkből. A Föld gondolkodása inkább valami textíliaszerű, szőnyegszerű gondolkodás, mellérendelő felismerések és módszerek sokasága; és a jövő gondolkodása is ilyesvalami lehetne. Nem lesz könnyű átlépnünk abba az új gondolkodásba, mert nekünk még a saját megmenekülésünk érdekében formálódó – egyébként egyelőre, igencsak kezdetleges – terveink is mind célirányos jellegűek (eszközöknek tekintjük a lényeget és a dolgokat); de most már teljes erőnkből erre kell törekednünk. Isten a mi számunkra legalábbis, a Föld Istene, az a nem csupán kvalitatív, hanem legalább annyira kvalitatív valóság, amelyet, vagy akit számításainkból egyszerűen kihagytunk. A gyimesiek még aránylag megúszták, a hegyekből, rombolásai végeztével (emberhalál is esett, lovak is belefúltak az áradatba), végül is lefutott a víz; de túl a Kárpátokon, Moldvában tengerként megállt. S lehet, hogy most már minden nyár ilyen lesz, vagy még ezerszerte iszonyúbb. Ha eddig még nem tudtam volna félni, az idei nyár megtanított a félelemre. Félnek a falvakban élő százezrek, akik mindig mélyebben látták a világot, mint a politikus vezetők. Egy hónap múlva, amikor Budapestre visszatértünk, kezdődött az udvarhelyszéki özönvíz; s a magyarországi falvakat is egyre-másra mossák el az áradatok. A rettenetes félelem talán még oktatónk lehetne.
De Budapesten hangos dajdaj fogadott, ingyenes szabadtéri koncertek, éjszakába nyúlók, azóta szakadatlan rikácsolás, parádék, fesztiválok, örömzene, tűzijáték. Herdálása a drága pénznek, amely amúgy sehol sincs. A kormánynak eszébe sem jutott országos gyászt rendelni el, a rendezőkben sem volt szemérem. A lármagyárak zakatolva üzemelnek: a panem et circensesből már csak a circenses maradt. S minderre van vevő is. Mintha csak külön világ volna Pest, amelynek sem a természethez, sem a magyarsághoz nincs köze. Ha nem indult volna árvízi gyűjtés is, ugyanakkor, elemészthetett volna a szégyen. Vezetőink mindent megtesznek, hogy a lakosság az Isten és a Föld szavát meg se hallja.

A szerző író, műfordító