Szakítás a divatos közgazdasági babonákkal

Újabban ismét gyakran hallani – főleg kormánypárti politikusok szájából – azt a téveszmét, hogy azért kell privatizálnunk a nemzeti tulajdon megmaradt roncsait, mert az állam rossz tulajdonos. Noha soha senki nem bizonyította be, hogy az állam roszszabb tulajdonos a magánszemélyeknél. Én legalábbis sehol nem olvastam olyan mértékadó tanulmányt, ahol ezt komoly szakemberek adatokkal alátámasztva bizonyították volna. Pedig kerestem ilyet elfogódottság nélkül, már csak szakmai kíváncsiságból is. Érdekelt volna, hogy mennyivel rosszabb tulajdonos egy köztársaság, egy város vagy tartomány, mint mondjuk a Kiss és Kovács Kft. Van-e kimutatható különbség országos tulajdon vagy önkormányzati tulajdon között, s ha igen, akkor hány százalék? Miben marad el egy közösségi tulajdonú vállalkozás a magánszféra mögött? Piaci alkalmazkodókészsége rosszabb, vagy innovációs tevékenysége kevésbé hatékony, van-e olyan részmutató, ahol az állami tulajdonú cég mégis jobban teljesít? Nos, ezekre a kérdésekre nincs válasz a közgazdaság-tudományban. Ha mégis jobban beleássuk magunkat ebbe a kérdéskörbe, azt találjuk, hogy a gazdaság minden szegmensében tömegével mennek tönkre cégek, amelyeknek döntő többsége magánvállalat. Magyarországon az évente csődbe jutott, végelszámolt, megszűnt vállalkozások száma tízezres nagyságrendű. Ez lenne akkor a jó tulajdonosok köre?
Szerény lehetőségeimet felhasználva próbáltam utánanézni a vállalati tulajdonlás hatásának a gazdálkodás eredményességére. Azt találtam, hogy összefüggés gyakorlatilag nem létezik általánosságban. A modern gazdaságban eltűnik a személyes tulajdonos, és a nagy gazdasági egységek tulajdonosaiként pénzügyi szervezetek jelennek meg: mint befektetési alapok, bankok, biztosítók, vagyonkezelő intézmények. Nos, ezek éppen olyan elszemélytelenedett tulajdonosok, mint az állam. Ennek ellenére ezek a vállalkozások mehetnek jól és rosszul is. Legtöbbnyire a menedzsment az, amely döntő befolyással van a vállalat sikereire. Ezt igazolják a hazai tapasztalatok is. Van és volt olyan állami vállalatunk, amely jól teljesített, és olyan is, amely nem. De ugyanez mondható el a magántulajdonról is. A lecke, amit meg kellene tanulni, annyi, hogy ha rosszul megy egy cég, akkor talán a vezetést kellene leváltani, nem pedig a tulajdonost.
Tudom persze, hogy vannak köztünk, akiknek érdekük prédikálni, hogy az állam rossz tulajdonos a privát szférával szemben, és sokan vannak, akik ezt elhiszik.
A másik ilyen közgazdasági babona, amely a rendszerváltozás óta elterjedt, a külföldi tőke beáramlásához kapcsolódik. Politikusaink nagy része nem győzi hangoztatni, hogy a legfőbb gazdasági és politikai célkitűzésünk minél több tőkét becsalogatni az országba, mert ez megoldja gondjainkat a foglalkoztatástól a nemzeti össztermék gyors ütemű növeléséig. Általában büszkén említik, hogy ebben megelőztük a szomszédos országokat, amelyek óvatoskodásuk miatt ma kevesebb vállveregetést kapnak tudj’ isten milyen külföldi fórumon. Lassan az a téves nézet alakul ki az állampolgárok többségében, hogy a kormányzati munka legfőbb értékmérője a beáramló külföldi tőke mennyisége.
Nos, akkor nézzük: miért is kell nekünk a külföldi tőke? Kétségkívül azért, hogy több pénz legyen az országban, és ezáltal több vállalkozást tudjunk létrehozni, ami több embernek ad munkát, több terméket (értéket) állít elő, több adó fizetésére képes, tehát magasabb életszínvonalat biztosíthat az állampolgároknak. Ez így igaz. Azonban ha konkrétan Magyarország esetét vizsgáljuk, szembetűnik, hogy az évi két-három milliárd dolláros – azaz 400-600 milliárd forintnyi – ilyen jellegű tőkeimporttal szemben több mint 2000 milliárd forint folyik ki az országból adósságszolgálat címén. Tehát ha sikerülne az adósság terheit csökkenteni, kevésbé szorulnánk rá a tőkeimportra, hiszen a megtermelt pénz az országban maradhatna, amiből több vállalkozást tudnánk létrehozni, több embernek lenne munkahelye stb. Ezért a kormányzati munka értékmérője sokkal inkább az államadósság csökkentésének üteme, mint a külföldi tőke bevonása.
Noha nem vagyok ellenzője általában a külföldi tőke magyarországi terjeszkedésének, rá kell mutassak, hogy van olyan pénzbeáramlás, ami kimondottan káros volt nemzetgazdasági szempontból. A tőkeimportnak alapvetően két formája van: az egyikben a külföldi vállalkozó, felhasználva a magyar munkaerőt, alapít egy új vállalkozást (ezt nevezik zöldmezős beruházásnak, noha ez lehet bank vagy tudományos munkahely stb. is), míg a másik esetben egy meglévő hazai vállalkozást vásárol fel, hogy azt nyereségesen működtesse. Ebben a második esetben sok csalódás ért bennünket a rendszerváltozás óta. Volt olyan privatizációs felvásárlás, amikor a cél csak a magyar vállalat piaci részesedésének a megszerzése volt, s az új tulajdonos lakatot tett a cégre, a munkásokat elbocsátotta, adót nem fizetett, a nemzeti össztermékhez nem járult hozzá. Ugyancsak elszomorító, amikor úgy hozunk be tőkét, hogy jól működő, az államnak jelentős nyereséget befizető vállalatokat áron alul értékesítünk, mint az áram- és gázszolgáltatókat.
A privatizáció nem lehet cél, csupán a tőkepótlás egy eszköze a gazdaságirányítás kezében, amivel óvatosan kell bánni. Megszívlelendő példa erre az 1970-es években Nagy-Britanniában az állami közművagyon egy részét és az állami vasúttársaságot érintő privatizáció kudarca, amikor a magánosított vasúti tevékenységet és a vízközműveket újra állami kézbe kellett venni a szolgáltatás biztonsága és a vagyonfelélés megakadályozása érdekében.
Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy az a gazdaságpolitika, amelynek a legfőbb célja a külföldi tőke mindenáron való behozatalában összegezhető, tudományosan éppoly alátámasztott, mint a félelem a fekete macskától. Más országok példáján tanulva meg kell teremtenünk a hazai tőkeakkumuláció feltételeit, megszüntetve a magyar vállalkozások és alkalmazottak túladóztatását, sőt a nemzetközi szerződések adta kereteken belül a legnagyobb támogatást nyújtani a jövedelmek hazai befektetéséhez. S ha ezentúl külföldről tőke jön az országba céljainknak és elvárásainknak megfelelően, fogadjuk örömmel.
A harmadik ilyen babonaság, amiről szólni akarok, az állami szervezetek által kötött szerződések felmondását érinti. Különösen aktuális a kérdés, amióta felmerült egyes korábbi privatizációs megállapodások felülvizsgálatának igénye. Először is szögezzük le, hogy az állami privatizációs szervezet által kötött szerződések jogilag nem minősülnek nemzetközi szerződésnek, mert nem államok, illetve nemzetközi szervezetek között jöttek létre, hanem ugyanolyan magánjogi megállapodások, mintha két vállalat kötötte volna őket. Tehát az ÁPV vagy ÁVÜ, vagy nevezzék ezt bárhogy, nem egy állami igazgatási szerv, mint egy minisztérium, hanem az állam által egy feladattal megbízott vállalkozás, amelynek döntései megtámadhatók és megváltoztathatók. Továbbá rá kell mutatnunk, hogy minden szerződés felbontható, amennyiben a szerződő felek érdekei ezt indokolják. Az életben és a gazdasági életben is minden állandó változásban van, és ez azzal jár, hogy megállapodások jönnek létre, módosulnak vagy bomlanak föl. Nincsenek örökös egyezségek, csak olyanok, amelyek pillanatnyi erőviszonyokon és érdekeken alapulnak. Természetesen azok, akiknek a jelen szerződéses viszony kedvező, igyekeznek ezt konzerválni és ehhez ideológiát gyártani. De mi azért tudjuk, hogy ez is csak babona.
Fentebb említettem az angol privatizációs és reprivatizációs történetet. Nos, nem dőlt össze miatta a világ. A brit kormány átadta az állami vagyon egy részét magáncégeknek működtetésre, majd belátta, hogy ez az állampolgárok érdekeivel ütközik, ezért a szerződést felmondta, a vagyont részben visszavette, részben az átadás feltételeit módosította.
Végül ki kell mondani, hogy a jelentősebb privatizációs szerződések egy részénél a magyar kormányra érezhető politikai nyomást gyakoroltak, legalábbis az 1990–94-es kormányzati ciklus idején. De elképzelhető ez a későbbiekben is. Ez a befolyásolás alapvetően az általunk megcélzott EU-csatlakozással kapcsolatban jelentkezett. Ezenkívül a rendszerváltozás utáni kormányok szakmailag és személyi szempontból sem voltak felkészültek egy magánosítási folyamat levezénylésére. Nem is beszélve arról, hogy a közfelfogásban a privatizáció a korrupció szinonimája lett, ami bizonyára nem alap nélküli még akkor sem, ha alapos okunk van feltételezni, hogy az ilyen ügyletek döntő többsége tisztességesen bonyolódott le.
Tehát van jogalapunk és alapos indokunk az általunk hátrányosnak vélt privatizációs egyezmények felülvizsgálatára és szükség szerinti módosítására. Különben az a helyzet áll elő, hogy a hazai áram- és gázszolgáltató vállalatokat privatizáció során megszerző cégeknek az eredeti magánosítási szerződésben foglaltak alapján a következő ezer évben is biztosítani fogjuk a befektetett vagyon utáni (nyolcszázalékos) nyereséget. S ha így kifolyik a pénz az országból, akkor persze megy a hajsza a külföldi tőke behozatala után, és folytatódik az ország vagyonának kétségbeesett kiárusítása.
Szakítani kellene végre ezekkel a közgazdasági babonákkal. Tapasztalatom azt mutatja, hogy ha következetesen és határozottan képviseljük nemzeti érdekeinket, akkor ezt előbb-utóbb, ha kell, kompromisszumok árán is, de elfogadja a világ. S ez az, amit a mindenkori magyar kormányoktól joggal elvárhatunk.

A szerző az Antall–Boross-kormányok közlekedési,
hírközlési és vízügyi minisztere volt