1956. október 23. és 1956. november 4.

Ki mikor és miért ünnepelt az elmúlt napok során? A válasz nem olyan egyszerű, mint azt első pillanatban gondolnánk. Október 23-át ünnepelték azok is (nem voltak sokan), akik szívük szerint november 4-ét ünnepelték volna, de ezt a szovjet tömb összeomlása miatt nem tehették. Ezért odatolakodtak október 23-a őszinte ünneplőihez, a függetlenséget, a nemzeti egységet éltették, de megbékélést meg az általuk ásott árkok betemetését emlegették, és mélyen hallgattak arról, miért is vonultak október 23-án a budapestiek az utcára.
Kóros feledékenységben szenvedő alakokkal bőségesen el van látva a magyar történelem. Báró Haynau Gyula táborszernagy, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vérbefojtója – miután kiesett a császári udvar kegyeiből – tollas kalapot tett a fejére, és Szabolcs megyében járva nagy dérrel-dúrral kijelentette (persze németül, mert a magyar nyelvben nem tett szert kellő jártasságra): „Mi magyarok nem engedjük, hogy jogainktól megfosszanak minket!”
Hitte-e akárcsak egy pillanatig is, hogy a jelenlévőket meggyőzi arról, valóban a magyar alkotmány híve lett? Bizonyára nem, de ez végül is mellékes. Fellépése nem volt sikeres, mert nem gondoskodott éljenző, tapsoló statisztériáról, és ezért füttykoncert közepette kellett a helyszínről távoznia.
Ünnepelni azokat szoktuk, akiket tisztelünk, szeretünk, és akikben példaképeket látunk. Névsoruk hosszú és gazdag. Királyok és költők, politikusok és katonák, tudósok és művészek egyaránt megtalálhatók, nagyon is különböző egyéniségek, de összefűzi őket az, hogy életük és működésük hasznos volt a köz számára.
„Miért ne lehetne egyszerre ünnepelni Nagy Imrét és Mindszenty Józsefet?” – kérdezte nagy hangon Gyurcsány Ferenc. Feleslegesen tette, mert semmi akadálya. 1956 októberében nem Nagy Imre, Mindszenty József vagy Bibó István álltak szemben egymással, még ha nézeteik el is tértek egymástól. Más viszont a helyzet október 23-a hőseivel és november 4-e gyászos szereplőivel, mint Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal és társaik. Őket nem lehet melléjük állítani, és emléküket összemosni azon az alapon, hogy ötven év nagy idő, itt az ideje fátylat borítani a múltra.
Ez a beállítás ugyanis hamis. Haynau Gyula táborszernagyot százötven év nem békítette öszsze Batthyány Lajossal, az aradi tizenhárommal, és nem teszik meg ezt a szívességet a következő századok sem. Azok mellé, akik életükben és halálukban olyan erkölcsi, politikai értékeket képviseltek, amelyeket a magyar társadalom túlnyomó többsége magáénak érzett és ma is érez, amelyekkel azonosult, amelyekhez ma is ragaszkodik, nem sorolhatók azok, akik egy idegen hatalom szolgálatába szegődve mindezeket elárulták és ezektől megfosztották. Elnyomó és elnyomott, hóhér és áldozat nem tartozik ugyanabba a csoportba. Az áldozat megbocsáthat, a bűnös csak kérhet, de nem igényelhet és főleg nem követelhet bocsánatot.
Kádár és társai a szovjet hatalom szolgálatába állva társadalmi, gazdasági fejlődésünket olyan zsákutcába kényszerítették, amelyből súlyos nehézségek, kínok és keservek közepette próbálunk kilábalni.
1956. november 4-én arról volt szó, hogy a forradalom tüzében elhamvadt pártállamot (és természetesen az állampártot) szovjet tankok segítségével új életre keltsék. Ezt tették Kádár és társai olyan módon és olyan módszerekkel, amelyeket Haynau alkalmazott száz évvel korábban. Az állampárt kifejezés a mai fiatalok előtt magyarázatra szorul. Nem az állampártnak volt vezetősége (függetlenül attól, milyen hivatalos elnevezést ragasztottak rá: kommunista, munkás–paraszt, bolsevik stb.), hanem a vezetőségnek, a diktátori hatalommal rendelkező vezetőnek volt pártja, amelynek tagjaival tetszés szerint bánhatott. Sztálin a harmincas évek tisztogatásai során a SZKP Központi Bizottságának 139 tagjából 98-at végeztetett ki, és az 1934-es pártkongresszus 1966 küldöttjéből 1108-nak ez lett a sorsa. Nálunk nem öltött ilyen méreteket a tisztogatás, de az áldozatok száma mégis jelentős volt.
Idővel enyhült a nyomás. A Kádár-rendszer az „internálótábor legvidámabb barakkja” címet kapta, amire aligha lehetünk büszkék. Az internálótáborok nem foglyaik vidámságáról híresültek el. A párt vezető köreihez tartozók mindenesetre jelentős kiváltságokban részesültek, rózsadombi villákban éltek, a számukra fenntartott üzletekben vásároltak. Az összeomlás küszöbén a kommunista párt is kénytelen volt kritikusan szemlélni saját vezetését. Egy 1989-es jelentésből idézek:
„A korszak jellegzetes és tipikus karrierpályáját nem a szakmai kiválóság és a hozzáértés, hanem a politikai megbízhatóság (részben a származás) és az apparátus hierarchiájába való alkalmazkodó beilleszkedés határozta meg (…) a középszerűség középszerűséget vonzott. Kialakult a mindenre »alkalmas« vezető típusa, aki ha valamely poszton akár látványos alkalmatlanságot is bizonyított, hosszú ideig a helyén maradhatott, vagy más hasonló vezető beosztást kapott… Néhány kirívó esetben az átlag állampolgárnak börtönbüntetéssel járó vétséget is »elnéztek« nekik, a törvényesség önkényes kezelésével.”
Ők ne gondoltak volna (és ne gondolnának ma is) hálával november 4-re, mely nekik mindezt lehetővé tette? Ők ne ünnepelték volna, még ha nem is volt hivatalos ünnep? (Túl közel esett november 7-hez, és a Nagy Testvérre való tekintettel annak kellett elsőbbséget biztosítani.) Hiába védekeznek azzal, hogy 1956-ban sokan közülük gyerekek voltak, vagy még meg sem születtek, tehát nem felelhetnek a szovjet csapatok behívásáért és Nagy Imre kivégzéséért. Ők azonban abba a pártba léptek be, mely mindezt megtette, 1956 forradalmát ellenforradalomnak bélyegezte, és ők igenis ezekbe a hazugságokba kapaszkodva akartak előmenetelt, vagyont, kiváltságokat szerezni. Egy részüknek ez valóban sikerült. Ami az egyszerű párttagokat illeti, nekik a Kádár-rendszerben mindössze annyi előjoguk volt, hogy már délután megtudták azokat az áremeléseket, amelyeket a másnap reggeli lapok közöltek. Természetesen volt joguk arra is, hogy ezekkel egyetértsenek.
Még a hatvanas években mondtam – igaz, szűk baráti körben –, hogy nem leszek meglepve, ha a kommunista párt egy szép napon bejelenti, miszerint a magántulajdon szentségének elvi alapjain áll és a szabad versenyt tekinti a gazdaság egyedüli szabályozójának, de nem tudom elképzelni, hogy békés úton lemondjon a hatalom gyakorlásáról.
Addigra több éles ideológiai fordulatot megéltünk már. A háború után büntetőeljárás indult azok ellen, akik a kolhozokat emlegették, de nemsokára maga Rákosi jelentette be, hogy a magyar parasztságot termelőszövetkezetekbe kell tömöríteni. Tito kezdetben követendő példa volt, hogy aztán minden átmenet nélkül az imperialisták láncos kutyája legyen. Arra sem kellett sokáig várni, hogy ennek a láncos ebnek – a pesti humor szerint – a „kutyuli-mutyuli” megszólítás járjon. De hagyjuk a tréfát! Tény, hogy a kommunisták az egyszer megszerzett hatalmat – hacsak nem kényszerültek rá – soha és sehol sem adták ki a kezükből.
A magántulajdon szentségének meghirdetéséhez sokat kellett várni, de végül ez is elérkezett. Mi történt? A kommunista vezetők értelmét valami megvilágosította, és ezért jobb belátásra tértek? Dehogy! A szovjet rendszer omlott össze, Moszkvából már nem érkeztek utasítások. Újak után kellett nézniük, és a megoldást a Nyugathoz való minél hívebb alkalmazkodásban vélték felfedezni. Hogy pontosan az ellenkezőjét mondják annak, mint amit évtizedeken keresztül ellentmondást nem tűrve hirdettek? Na és? Az emberek oly feledékenyek!
Az állampárt széthullott, de káderei maradtak, és szorosabbra zárták soraikat. A párt nevét – igaz, csak egy betű erejéig – módosították, a székház továbbra is a Köztársaság téri épület maradt. A diktatúra összeomlásával járó gazdasági nehézségek szétzilálták a polgári oldal sorait, és néhány rövid esztendő után az MSZMP MSZP néven hivatalosan is visszaszerezte azt a hatalmat, amelyet valójában sohasem adott ki a kezéből, csupán annak gyakorlása terén igazodott a megváltozott viszonyokhoz. – Na és? – kérdezte gőgösen Horn, ha pufajkásmúltja iránt érdeklődtek, mely természetesen nem október 23-hoz, hanem november 4-hez kapcsolódott. Na és? – mondhatták még jó néhányan az MSZP soraiban. 1994-ben 59 képviselője azaz (28 százalék) volt a párt választott tisztviselője, és nem változott a helyzet a 2002-es választások után sem. A 178 tagú MSZP-frakció 85 százaléka volt tagja az állampártnak, és 80 olyan képviselő foglal helyet az Országgyűlésben, aki egykori KISZ, állam- vagy pártapparátusi tag, esetleg hivatásos úttörővezetőként ténykedett.
A pártállamnak voltak vérbírái, ideológusai, és voltak nem kis számban haszonélvezői, akik mások államosított javait ügyes manipulációkkal saját tulajdonukká alakították át, vagyonokat vagy vagyonokkal felérő összeköttetéseket szereztek, és ha addig nem voltak kiváltságosak, rövidesen azok lettek.
Vajon hányan ünnepelték közülük őszintén október 23-át, hányan gondoltak tisztelettől és szeretettől áthatva Nagy Imrére, Mindszenty Józsefre vagy Bibó Istvánra? Attól tartok, nagyon kevesen. És hányan emlékeztek nosztalgiával Kádárra, Münnichre vagy Apró Antalra, hiszen mai társadalmi státusuk, vagyonuk, befolyásuk az ő november 4-i fellépésüknek köszönhető? Sokkal, de sokkal többen.
Mi október 23-át és annak hőseit minden magyarral együtt – közösen szeretnénk ünnepelni, de tiltakozunk az ellen, hogy olyanokat is az ünnepeltek közé csempésszenek, akik erre méltatlanok. Fennáll ennek a veszélye? Se szeri, se száma a Kádár Jánost, Aczél Györgyöt rehabilitáló műveknek, sőt még Rákosi Mátyásnak is jutott könyv, mely őt kedvező színben próbálja feltüntetni, és kesereg azon, hogy kirgizisztáni száműzetése idején vödörben hordta a kútról a vizet. Mindez a sajtószabadság kategóriájába bőven belefér, de felettébb gyanús a pártállami nosztalgiák felkeltésére irányuló igyekezet. Mit tartott érdemesnek a november 4-i évforduló kapcsán a Népszabadság aznapi száma kiemelni? Az elesettek, a sebesültek, a kivégzettek, az internáltak adatainak felsorolása után megjegyzi: „Nem volt közeg, ami az áldozatot igazolta, a gyászt megosztotta, a gyászmunkát elvégezte volna.” Megnyugtatom, Révész Sándor: volt. Nemcsak az volt, amiről az akkori Népszabadság írt, hanem az is, amiről hallgatott, és nem azt sérelmezi az emlékezet, amiről a mai ír. Arról nevezetesen, hogy a pufajkások annak idején az „ellenforradalmárság” gyanújába esett szakállas férfiakat „szárazon” megborotválták, és a „kitűnő elvtárs” Trencsényi Waldapfel Imre egy tévedés folytán majdnem ugyanerre a sorsra jutott. Ez nem megbékélés, hanem az áldozatok emlékének megsértése, hozzátartozóik gyászának kigúnyolása.
1992-ben a bánhidai emlékmű helyreállítása alkalmával Göncz Árpád az SZDSZ-tábor helyeslése mellett mint a nemzet egységét kifejező szimbólumról szólt a turulmadárról. Csak néhány év telt el azóta, de mára már fasiszta jelképként bélyegzik meg az SZDSZ felhevült szónokai. Minél kisebbre zsugorodik az SZDSZ, annál agresszívabban nyomul előre. Agresszivitásban a nagyobbik kormánypárt sem szenved hiányt. Minél többet beszélnek megbékélésről, annál mélyebbre ássák a nemzetet megosztó árkokat. A pártállam restaurálásának kísérlete új jelszavak és újfajta manipulációk zűrzavarába ágyazódik. A szociáldemokrata báránybőr vagy éppenséggel az ultraliberális köntös alatt időnként régi, „különös vágású” bolsevikok lapulnak.
Vigyázz, Magyarország, de te is, Európa!

A szerző jogász