A jövő elherdálása

A dübörgő kormánypropaganda ellenére nagy kár lenne tagadni azt az EU által is megerősített tényt, hogy a magyar lakosság több mint hetven százaléka a szó szoros értelmében szegénynek számít, mivel jövedelmünk nem éri el az uniós átlag felét sem. Az állampolgárok pesszimista beállítódását önmagában is jól magyarázza az utóbbi esztendő drasztikusan növekvő munkanélkülisége, amely nem csupán az alacsonyan képzettek között, hanem általában a fiatalok és a diplomások körében is érzékelhető. Nem beszélve a tragikusan alacsony foglalkoztatásról vagy éppen arról, hogy az elkövetkezendő években egyre többen lesznek nyugdíjasok, és évről évre kevesebb gyermek születik.
Ezzel szemben nap mint nap a magyar gazdaság rendkívüli versenyképességéről hallunk, miközben például Észtország jóval előkelőbb helyen áll, mint Magyarország. A kutatók ugyanakkor rendre megerősítik, hogy a lakosság több mint tíz százaléka olyan létbizonytalanságban él, amely a fizikai nyomor szintjét alig haladja meg. A sokat emlegetett társadalmi szakadék egyáltalán nem kisebbedik, hanem egyre távolabb kerülünk a társadalmi igazságosság minimumától is. Nap mint nap a közjólét – józan ésszel felfoghatatlan – csökkenésével kell szembesülnünk, egyesek számára viszont a magánjólét elképzelhetetlen magasságokban szárnyal. Elvileg hiába bővülnek a források, ha a társadalmi egyenlőtlenségek tovább mélyülnek, s ezzel együtt óhatatlanul számolni kell a jövő fokozatos felélésével is. S hiába az adócsökkentések amúgy jól hangzó ígéretei, ha közben tönkremegy az ország. Mert a gazdasági folyamatok végképp elszakadtak a realitásoktól. Kezdve azzal, hogy például a jövő évi költségvetés már a tervezés pillanatában láthatóan irreális alapokon állt.
A költségvetési politika miatt már annyira leszűkült a mozgástér, hogy a következő kormányzatnak nincs más lehetősége, mint hogy hozzákezd az elődje által tudatosan elhalasztott reformokhoz. Csak a foglalkoztatás növelése lehet pluszeszköz a gazdasági növekedés elérésére. Ám ezzel egyidejűleg az is nyilvánvaló, hogy ha a gazdasági növekedés eredményei leszivárognak is a társadalomba, sem a társadalmi kohézió nem erősödik, sem az egyenlőtlenségek nem szűnnek meg. Köztudomású, hogy a jelenlegi egyenlőtlenségi rendszerben élesen különböznek az egyes rétegekhez tartozók életesélyei, az viszont már kevésbé ismeretes, hogy bár a többség ugyanolyan keményen dolgozik, mint korábban, erőfeszítései mégsem járnak sikerrel. A jövő évi tervből is az látszik, hogy marad a magas államháztartási hiány, tovább nő az államadósság, a bérek és a fogyasztás szintje viszont meghaladja a gazdasági növekedést. És ha gyorsított ütemben nő az államadósság, a mai túlköltekezés terheit csakis a jövő generációjára háríthatják át, ami egyébként sem szolgálja a társadalmi igazságosságot. Noha vitathatatlanul érzékelhető egy lényeges generációs és képzettségi átrendeződés a munka világában, de ez mindmáig azoknak kedvez, akik rugalmasan konvertálható ismeretekkel rendelkeznek, illetve azoknak, akik pályájuk elején képesek voltak a képzettségi szintjüknél jobban jövedelmező állásokra szert tenni.
Ha a gazdaság képes eladható árut termelni, akkor adózik is az államnak, amelyből fedezni lehet az úgynevezett jóléti kiadásokat. Ám ettől függetlenül égetően szükség van a foglalkoztatás bővítésére. Merthogy hazánkban kétségkívül a legalacsonyabb a foglalkoztatási szint, miközben kiugróan magas a tartósan betegek és a fogyatékosok aránya. S még ha három és fél millió munkavállalóval számolunk is, ennek legfeljebb a fele fizet valamilyen szinten adót és társadalombiztosítási járulékot, amelyből finanszírozzák az egész lakosság szociális és egészségügyi kiadásait, illetve a nyugdíjakat. Éppígy az is nyilvánvaló, hogy a minimálbér hazánkban fele az unióban elfogadott portugál értéknek. Így az is álom marad, hogy a hazai bérek csakhamar közelíthetnek a nyugati országok bérszintjéhez, hiszen – ha kimondjuk, ha nem – a jelenlegi árszínvonalhoz átlag 300-400 ezer forintos fizetésekre lenne szükség. Az esélyegyenlőség legmakacsabb ellensége a szülő-gyermek kapcsolat, amely lényegében átörökíti a szerzett előnyöket és hátrányokat. De a kormány megdöbbentően keveset tesz azért, hogy az induló és nemzedékről nemzedékre öröklődő hátrányokat legalább mérsékelje.
Így – mint a legújabb statisztikai elemzésekből kiderül – az életkilátásokban a magyar nők 2025 táján, a férfiak 2030 körül érhetik utol az Európai Unió 1997-es 81,2, illetve a 75 éves korátlagát. Még akkor is szomorú tények ezek, ha a juttatandó segélyek és a szociális ellátások emelésével kíséreli meg a kormány valamelyest enyhíteni az egyre súlyosbodó problémákat. De ha nem javul számottevően a foglalkoztatottak aránya (Magyarország a foglalkoztatottság tekintetében a huszonöt uniós országból a huszonötödik helyen áll), s az aktív adófizetők helyett csupán az eltartottak száma nő, illúzió bármiben is reménykedni. Noha a minisztériumok összességében csaknem háromszázmilliárdot fordítanak esélyegyenlőségi célokra, a keretet ráadásul tovább bővíti az mintegy 70 milliárd forintos uniós forrás, amely 2005-ig esélyegyenlőségi programokra fordítható, azt nehéz lenne megmondani, hogy ezzel történik-e előrelépés a szegénység valóságos visszaszorításában. Amíg hárommilliónál is több ember él olyan háztartásban, ahol az egy főre jutó jövedelem nem haladja meg a 23 ezer forintot, s amíg csaknem 24 milliárd forinttal csökken a szociális és jóléti intézményi szolgáltatások támogatása, addig bármilyen szegénységellenes küzdelem változatlanul a jövő felélésével válik egyenértékűvé.

A szerző szociológus, egyetemi oktató