Egyre inkább úgy tűnik, hogy a kelet-európai titkos CIA-fogolytáborokról szóló történetnek nem akar vége szakadni. Mi több, az ügy legutóbbi fordulata egyenesen Monty Python műveire emlékeztet. A titkosszolgálatokért felelős államtitkár – Kádár alatt az ifjúsági propaganda felelőse –, Tóth András a parlament nemzetbiztonsági bizottsága előtt kijelentette, hogy a Magyar Nemzet beszámolója egy olasz sajtóorgánumban megjelent, a térségben létesített börtönök létét valószínűsítő interjúról nemzetbiztonsági kockázatot jelent hazánk számára. Alapvetően két módon értelmezhetünk egy ilyen kijelentést: egyrészt e szavak abszurditása ékesen bizonyítja a védelmünkért felelős kormányzat amatőrizmusát. Másrészről mindez akár kísérletnek is tekinthető arra, hogy egy nemzetbiztonsági ügyet használjanak fel régi reflexek, mi több, a cenzúrára való hajlam palástolására, amely Tóthhoz meggyőződésem szerint rendkívül közel áll.
De érdemes szemügyre venni az ügy tágabb környezetét is. A napokban hazánk kisszámú, nemzetközileg is elismert biztonságpolitikai szakértőinek egyike hoszszabb cikket publikált Magyarország és az Egyesült Államok kapcsolatáról. November 17-én Gyarmati István nagykövet írást jelentetett meg az egyik napilapban arról, miért nem kedvelik manapság a magyarok az amerikaiakat. A cikk a politikai elit és a közvélemény Amerika-ellenes attitűdjét veszi górcső alá a szerző meggyőződése alapján. A cikkíró megállapítja, hogy az Egyesült Államok távol áll ugyan a tökéletességtől, ám a politikai erőknek fel kell ismerniük egy egészséges washingtoni kapcsolat megkerülhetetlen fontosságát. Emellett – írja Gyarmati – emlékezniük kell arra is, hogy a huszadik század két legszörnyűbb megpróbáltatása, a nácizmus és a kommunizmus talán sosem bukott volna meg Amerika nélkül. E megállapításaiban a nagykövettel messzemenőkig egyetértek, sőt magam is tettem már hasonló kijelentéseket e lap hasábjain.
Ugyanakkor amellett, hogy osztom azt, amit a szerző leírt, fenntartásaimnak kell hangot adnom. Mindenekelőtt a korábbi államtitkár-helyettes cikkét egy új intézmény vezetőjeként publikálta, amely éppen ebben az esztendőben jött létre – ráadásul az általam immár három éve vezetett intézethez igen hasonló névvel. Ellentétben azonban a miénkkel, e kezdeményezéshez Gyarmati bírta a magyar kormány széles körű támogatását, valamint, információim szerint, a washingtoni Bush-adminisztráció anyagi segítségét is megcélozta. Ez már önmagában is megkérdőjelezi a szerző objektivitását, amikor az Egyesült Államokról ír.
Másodszor, amíg egyetértek azzal, hogy hazánk rendkívül nehezen tudná megvalósítani hosszú távú céljait az Egyesült Államok szövetsége nélkül, e tény önmagában még nem indokolja a kérdés érzelgős megközelítését. Gyarmati felkészült szakember ahhoz, hogy megfelelő kritikával illethesse az iraki háború indoklásában elkövetett amerikai hazugságokat, ám ehelyett és enélkül mindössze azt írja: „egyszerűen muszáj egy valamennyire működőképes, önfenntartó, nem diktatórikus Irak létrejöttét elősegíteni, ha nem akarjuk, hogy a terrorizmus, korunk fasizmusa győzedelmeskedjen a mi közös, igen: közös értékeink és érdekeink felett”.
Ahogyan sok elemző – köztük olyanok, akiket meggyőződésem szerint Gyarmati is rendszeresen olvas – megállapítja, az igaztalan indoklás és a demokratizálás egyidejűsége korántsem szükségszerű. Szaddám Huszein eredendően nem rendelkezett közeli kapcsolattal az al-Kaidával. Mi több, valójában Oszama bin Ladennek volt célja Szaddám és néhány más, nem fundamentalista arab vezető likvidálása.
Ettől függetlenül tény, hogy Iraknak stabilizálódnia kell. Ám ez az ország elsősorban nem azért instabil, mert a globális dzsihád nemzetközi hálózatának részét képezte volna. Sokkal inkább azért, mert ezen államot a brit és francia diplomácia mesterséges úton hozta létre mintegy száz esztendővel ezelőtt, s így önálló identitása sem volt. Emellett az Egyesült Államok úgy rohanta le az országot, hogy gyakorlatilag nem rendelkezett tervekkel a hadműveletek utáni időszakra és az állam újjáépítésére. Végül: az ország tartósan szenved azoktól a gyengeségektől, amelyek egy posztdiktatórikus államban szokásosak, ahol az erőszak mindennapos, és fegyveresek ezrei harcolnak egymás ellen az utcán, ahol mindenki a saját jövőképéért – a Baász pártért, a fundamentalistákért vagy az etnikai érvényesüléséért – harcol szüntelen.
Ha Amerika jó szövetségeseivé szeretnénk válni, a valóságot kell megvizsgálnunk, amennyire csak lehetőségeink engedik, s nem dogmák vagy ideológiák alapján ítélkezni. Ez nyitottságot és professzionalizmust jelent abban az esetben is, mint amilyen a CIA-börtönökkel kapcsolatos botrány kitörése. Egy korábbi CIA-hivatalnok szavai alapján a térségünkben létesített börtönök vádja nem állhat túl távol a valóságtól. Ugyanezen forrás szerint az amerikai elnöki adminisztrációnak szégyellnie kell magát azért, ha az emberi jogokat még éppen csak stabilizáló országokba telepíteni akart ilyen jellegű létesítményeket. E sorok írója e megállapítással mélyen egyetért, ám hangsúlyozza, hogy ez korántsem jelenti azt, hogy ne szeretné Amerikát.
Visszatérve még a szélesebb képhez, egyvalamiben egyet kell értenem szerzőnk véleményével: Amerika ma is a szabadság és a demokrácia legfontosabb biztosítéka, s nélküle egyik sem létezhetne. Ugyanakkor éppen ez az, amit a politikai következetlenség aláaknáz és képmutatásnak láttat. Ronald Reagan egykori elnök hozzáállása, víziója és elkötelezettsége fontos szerepet játszott 1989–1990-ben a nemzetközi kommunizmus felett aratott győzelemben, ahogyan annak idején 1956-os forradalmunk is. Azonban nehezen tudnám elképzelni „Ronnie-t”, amint taktikai hibák olyan sorozatát követi el, miként azt a jelenlegi amerikai adminisztráció teszi a terror ellen vívott háborúban.
A szerző a Fejlődő Demokrácia
és Nemzetközi Biztonság Intézet (ITDIS) igazgatója
origo.hu
Schmidt Mária: Ne szeretkezz, háborúzz!
