A társadalmi közép és a szélek

Gyurcsány Ferenc zártkörű találkozóra hívott ismert liberális, konzervatív és baloldali értelmiségieket és gazdasági vezetőket, s hogy erről tudjunk, a sajtó kapott tízpercnyi nyilvánosságot, a tanácskozás még címet is – Magyarország Európában –, de ezt megtudni újabb nap kellett. A tízpercnyi nyilvánosságok dramaturgiai szabályai szerint legalább egy lényegbevágó dolognak ilyenkor is el kell hangoznia, ezért az MTA Szociológiai Intézetének vezetője legújabb kutatásaikra hivatkozva kijelentette, hogy az anyagi forrásokat a jövőben nem a középosztályra, hanem a két társadalmi szélre: a lemaradókra és az elit támogatására kell fordítani. A tudomány tekintélyével immár előzetesen megtámogatott meghívó ezt követően már magához ragadhatta a szót, és az eddigieknél is egyértelműbben felvázolta az előző ciklus erőteljesen középosztálypárti politikájának alternatíváját. A forrásoknak a legszegényebbekhez és az „elöl haladók” felé csoportosítását, hogy az előbbiekből középosztályt csinálhassanak, az utóbbiaknak pedig legyen miből fejleszteni. Külföldön terjeszkedni, idehaza munkahelyet teremteni, és legyen miből erősíteniük a „civil és karitatív viszonyrendszereket”. Ez a gondolatmenet csupán a válogatott cigány legények egyikénél (ha királyfiaknak, hírneves vitézeknek és eszes parasztlegényeknek a királylány keze és a fél ország odaígérésére sem eléggé teljesítményfokozó a sárkánnyal való birokban, már csak bennük lehet az öreg király reménye), az előző ciklusban kormányzókhoz nagyon erős jó- vagy rosszindulattal sem közel álló társadalomkutatónál verte ki a biztosítékot, aki szerint a középosztály a „társadalom erős dereka”, és nem hiányozhat a preferáltak köréből. De ez csak ünneprontás. A lényeg az, hogy a politika egyik fele még mélyebbnek mutatta a magát a másik féltől elválasztó árkot, így könnyítve a választást. De milyen mély az árok?
Az Orbán-kormány valóban hangsúlyozta a középosztály támogatását. A gondolat a fejlett országok 1950–1960-as évekbeli társadalompolitikai gyakorlatából származott, melyek a bal- és jobboldali (de inkább az előbbi) szélsőségek megerősödését megelőzendő mozdították elő középosztályuk számbeli gyarapodását, anyagi és öntudatbeli erősödését, egyszerre mutatva az alul lévőknek a felemelkedés útját s a mintát, hogy érdemes erre az útra lépni, valamint a lehetőséget, hogy az út végigjárható. Az 1990-es évek közepén egy ismert társadalomtudóst és szabad demokrata országgyűlési képviselőt volt szerencsém hosszan hallgatni ebbéli dél-koreai tapasztalatairól. Miután 1998-ban az Orbán-kormány meghirdette a középosztály támogatásának programját – a permanens válságkezelés után ez volt az első időpont, amikor társadalmi program egyáltalán hirdethető volt –, nem arról esett szó, hogy ez idejétmúlt (már kellően széles a középosztályunk, a szélsőséges ideológiák piacán pedig jelenleg erős a kínálathiány), korai vagy éppen miért elhibázott, egyáltalán, minek, hanem arról, hogy a szegényeket kell jobban támogatni. Ez a világon bárhol, beleértve a leggazdagabb országokat is, elmondható. S fellelkesíti a szegényeket. De miből is állt az Orbán-kormány középosztályt támogató politikája, illetve az, amit annak mondott, és amit ellenzéke annak tartott? Számos dologból, amelyek közül a két legfontosabb a családi (adó)kedvezmény és a lakáshitelezés volt. A családi kedvezmény a gyermeket nevelők adóleírási lehetősége, amely közgazdasági tartalmát tekintve a gyerekesek alacsonyabb adója, szociálpolitikai tartalmát tekintve pedig a horizontális méltányosság érvényesítése. Vagyis szó nincs a (felső) középosztály-támogatásról, még ha védelmében és ellenében ez is hangzott el, s egyébként is boldog az az ország, ahol a gyermekesek legkevesebb kétharmada, a három- és többgyermekesek fele a (felső) középosztályban található. A gyurcsányi családpolitikai kurzusváltás valódi kedvezményezettjei azok az egy- és kétgyermekesek, akik az adóleírás lehetőségével eddig is élni tudtak, a vesztesek pedig azok, akik ezzel nem, de rendszeres gyermekvédelmi támogatásra jogosultak voltak. (Nyertesek továbbá a kettő közötti résbe szoruló kevesek.) Döntően nyelvpolitikai küzdelem zajlik tehát, csupán csipetnyi tartalmi elemmel.
Más a helyzet a lakáshitelezés esetében. Az Orbán-kormány valóban arra törekedett, hogy a középosztályt kiszabadítsa a panelből, helyzetét az életre szóló lakáshoz/házhoz segítéssel stabilizálja, energiája ne kalákákban, 8–10 évenkénti újabb költözésben-felújításban, lakáshelyzetével való folyamatos elégedetlenségben fecsérlődjön, hanem családjára, szakmai és munkahelyi előmenetelére koncentrálhasson, miközben elhagyott lakásába költözés másnak komoly előrelépés lehet. Ez a program számos részletében hevenyészett és rosszul tervezett volt, népszerűsége okán pedig sokba került, sőt az államháztartási hiány megnövekedése fő felelősének is ki volt kiáltva, de társadalompolitikai bírálat (lakás) politikusi szájból el nem hangzott, csak fölöttébb doktriner megnyilatkozásokra tellett. A másik oldalon pedig a depressziós térségek szegényeinek szocpolból épült, földrajzi és társadalmi mobilitásukat egy életre ellehetetlenítő házai mutatják a lakáspolitikai zsákutcát.
Lássuk a másik szélt: a forrásoknak az „elöl haladók” felé csoportosításának pedig legalább két olvasata van. Az egyik szerint ez lényegében azonos a hazai kis- és középvállalkozók vagy tágabban a hazai magántulajdon támogatásával, ami az Orbán-kormány kitüntetett célja volt, s amit ellenzéke nemes egyszerűséggel klientúraépítésnek titulált, s szó esett még a versenysemlegességről, a hazai és külföldi cégek Európai Unión belüli megkülönböztethetetlenségéről, s kentek rá némi nacionalizmusízt is. Aztán idővel a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány is mondogatni kezdte ugyanezt. Kérdés, hogy ettől miben különbözik a fejlesztő, külföldön terjeszkedő, itthon munkahelyet teremtő elit támogatása. Mert tartalmában vagy semmiben, s ekkor csupán nyelvpolitikai küzdelem tanúi vagyunk, ugyanazt Gyurcsánynak máshogy kell mondania, mint Orbánnak, mert ellenkező esetben nem mélyülne az árok.
Vagy nagyon is különbözik, s ekkor Gyurcsány az oligarchikus Magyarország képét vázolta fel, melyben – orosz neorealista módra – a legfontosabb kérdés az: „Ha olyan okos vagy, miért nem vagy gazdag?”

A szerző közgazdász, szociológus