Igen, a címben Gyurcsány Ferencre gondoltam, aki a rendszerváltozás óta az első olyan miniszterelnöke Magyarországnak, aki a választóktól nem szerzett legitimitást. Ez nem az ő hibája, hanem pártjának politikai bizonyítványa. Viszont az ő számlájára írható, hogy felváltva a korábbi alattomos kommunista módszereket, neobolsevik harcos nyíltsággal megtámadta a nemzetet, és 2004 novembere óta folyamatosan és frontálisan teszi ezt.
Van történelmünknek számos dátuma, amelyet ha álmunkból felébresztve mondanak nekünk, azonnal tudjuk, miről van szó. A tragikus évszámok közül 1242, 1526, 1711, 1849, 1920 az ilyen, és még további néhány. De vannak napok is, amelyekhez azonnal társul a rémkép. Június 4., október 6., november 4., december 5. hallatán szemünk előtt kezd peregni a történelem filmje. E legutolsó, december ötödike ennek a beteg vagy gyűlölködő embernek a nevéhez kötődik.
Amikor az állampolgárságról tartandó népszavazást megelőzően – nem véletlenszerű forgatókönyv szerint – megtámadta a nemzetet, azok nevében és védelmében, akiket ő maga heccelt fel és félemlített meg, még azt gondolhattuk volna, hogy csak pártjának feladatát teljesíti, hiszen mi sem lehetne veszélyesebb rájuk nézve, mint hogy az elszakított magyarok az állampolgárság megszerzése révén esetleg választójogot kapnának Magyarországon. De úgy látszik, tévedtünk. Nem ettől fél, illetve félnek csupán, hanem magától a nemzettől. De lehet, hogy nem is félnek, hiszen amíg hatalom van a kezükben, addig védeni tudják magukat a nemzettel szemben. Ez az ember egyszerűen és primitív módon gyűlöli a nemzetet – gyűlöli a magyart, sok más (de nem mindegyik) párttársával együtt.
Sorrendben az utolsó bizonyítéka ennek a 2005 szeptemberében, az általa létrehozott műhelyben a „letelepedési, bevándorlási és honosítási kormánymegbízott” hivatalában kidolgozott alkotmánymódosító javaslat a „határon túli magyarok jogállásáról”. De tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy valóban erről szól a javaslat. Nem, nem erről szól, hanem a nemzet további szétveréséről.
A alkotmánymódosító javaslat vezéreszméje megegyezik a státustörvénynek a Medgyessy-kormány általi módosításába ágyazott szándékkal. Akkor az egyik fő szempont a nemzet egységét kinyilvánító mondatrésznek a törvény szövegéből való kitörlése volt. Most a nemzet szétszakítottságának alkotmányos rögzítése vezérelte a javaslat megrendelőjét. Másként ugyanis nem lehet értelmezni az alábbi meghatározásokat: „erősítse a köztársaság határain belül és határain kívül élő magyarok közötti összetartozás-érzését”; „felelősséget ró a Magyar Köztársaságra, hogy a történelem viharai nyomán nem minden, magát magyarnak valló személy része a Magyarországon lakóhellyel rendelkező magyar állampolgárok alkotta politikai nemzetnek”.
Ha 2003-ban nem kényszerítette volna ki Medgyessy Péter kormánya a státustörvény kedvezménytörvénnyé való módosítását, és ha 2004 novemberében a magyarországi választópolgárokat nem éppen Gyurcsány vezérlete alatt riogatták volna a Trianonban, majd Párizsban a határon kívülre rekesztett magyarokkal, akkor még azt hihetnénk, hogy az alkotmánymódosító javaslat megfogalmazója nem tud különbséget tenni az alaptörvény és a végrehajtási jogi norma között. Az alaptörvényben ugyanis a célt kell megfogalmazni, és nem az állapotot, a végrehajtási törvény pedig a cél felé vezető – azaz a létező állapotból kivezető – utat határozza meg. A tanulatlansággal kapcsolatos gyanúnkat igazolná a rövid szövegben található legkevesebb két olyan szarvashiba is, ami a miniszteri segédfogalmazó műveltségbeli hiányosságaira utal. Például nem ismeri a különbséget az államforma (köztársaság) és az állam mint jogi személy (Magyar Köztársaság) között. De fölöttébb furcsa az is, hogy a nagy o-val írt Országgyűlést alkotmánymódosító hatalomnak nevezi, noha már középiskolás fokon is tudják, hogy törvényhozói hatalom, azaz a három hatalmi ágazat egyike, minden további jelző mellőzésével.
Viszont a szöveg szellemisége egyértelművé teszi, hogy a nyilvánvaló szakszerűtlenségek mellett tudatosságról van szó. A javaslat szerint a nemzet szétdaraboltságának a fenntartása a cél, és csak az összetartozás érzését kell látszólag erősíteni, mintha a szerémségi és hevesi magyarok között csupán olyan kötelék létezne, mint a portugáliai és a brazíliai egy nyelvet beszélők között.
A javaslatnak azonban van egy súlyosabb jellemzője is. Kísérletet tesz a nemzeten belüli kötelékek gyengítésére, tudatosan és alattomosan félreértelmezve a költő által a szétszakítottságunk miatt kétségbeesetten megfogalmazott vágynak a „nyelvében él a nemzet” kijelentésnek kultúrantropológiai értelmét. A javaslat ugyanis célzatosan figyelmen kívül hagyja azt a történelmi és szociológiai valóságot, hogy a középkortól kulturálisan egységes magyar nemzet erőszakos szétszakítására a politikailag is egységessé vált állapotában, tehát a politikai nemzetté válás utáni időszakban került sor. Trianonban nemcsak a magyar kultúrnemzetet, hanem a politikai nemzetet is szétszakították, ezért a politikai kötelékek továbbra is elevenen élnek. Nem csak az „Anyám tyúkja” szintjén él a nemzet.
A javaslat azonban csak arról szól, „hogy a Magyar Köztársaságnak a határain kívül élő magyarok önazonosságának megőrzése érdekében a közös hagyományok ápolásához és fejlesztéséhez kell segítséget nyújtani”. Ennél a lábvíz-hőmérsékletű meghatározásnál még az Európai Unió is sokkal több lehetőséget kínál: például a közös tervezést, fejlesztést, határokon átívelő együttműködést, az államhatárok gyakorlati megszűnését, tehát a szétszakított nemzetrészek egymásra találásának lehetőségét.
Ezek után már nem meglepő az a törekvés, hogy a javaslat magát a „nemzetet” mint fogalmat is háttérbe szorítja, és – ahol lehet – a „közösség” kifejezéssel igyekszik azt helyettesíteni. Noha a közösség sokkal szegényesebb tartalmú társadalmi egység, mint a nemzet. Nincs történelmi mérete, laza, esetleg átmeneti jellegű vagy kezdetleges társadalmi kapcsolatokat feltételez, vagy pedig sokkal kisebb egységekre értendő, mint a nemzet. Mi „határon túliak” például a megalázó kisebbség kifejezés helyett a nemzet elszakított részeit nevezzük közösségnek, nemzeti közösségnek – például a magyar nemzet Szlovákiában vagy Romániában élő közössége –, ami ebben az esetben a nemzetrész kifejezéssel azonos értelmű. A javaslatban azonban különböző összefüggésekben jelenik meg ez a kifejezés, és következetlenül: „… a köztársaság határain belül és kívül élő magyarok nyelvi, kulturális és történelmi hagyományaikra tekintettel közösséget alkotnak”; „a külföldön élő magyarok a magyar közösség tagjai; részei a nemzetnek…”; „a magyar közösség külföldön élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező tagjai…”.
A nemzetet a közösséggel felcserélő, követhetetlen logikájú szóhasználat egy közönséges félrevezetési kísérlet a nemzet lényegének elfeledtetésére. Mert ha kisöprik a tudatunkból, hogy a nemzet mindannyiunk öröksége, jelene és jövője, és elfeledtetik velünk, hogy az anyanyelvünk ápolásán túl a közös múlton, a jelenbéli közös élményeken és a közös jövőtervezésen is alapul, tehát a hagyomány, a kultúra, a jelen örömei és küzdelmei, gyászai és születései, bukásai és eredményei mellett a közös jövő társadalmilag és politikailag értelmezhető egységében létezik, ha ezt kimossák az agyunkból, akkor valóban csak egy laza közösséggé válunk, szorosabb kötelékek nélkül. A polgár így válhat puszta országlakóvá, a politikai nemzet mosott agyú csürhévé, a nemzet pedig közösséggé, majd hordává.
Ha ennek a nemzetellenes merényletkísérletnek az elutasításán kívül még egy kérdést is felteszünk a javaslat megrendelőjének, az csak egy lehet: ki jogosította fel őt erre?
Ha mástól nem irigyeljük a nemzeti létet, sőt jogosnak tartjuk a fegyveres önvédelmet is, magunkat miért akarjuk megfosztani a legfontosabb szükségletétől, a nemzet jövőjétől?
A szerző a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke
origo.hu
Kiadták a riasztást, jégeső és szélvihar jön
