Az euróval játszani költséges és veszélyes

A miniszterelnök egy minapi kijelentését, amely szerint az euró bevezetésével hazánknak nem kell sietnie, mind a szakmai, mind az általános közvélemény döbbenettel fogadta. A szélesebb közvélemény részére a kormányfő azzal kívánta megalapozni a véleményét, hogy egy későbbi bevezetés esetén a költségvetés és az adófizetők jelentős terhektől szabadulhatnának meg. Az ország folytathatná fejlesztési elképzeléseit, épülhetnének az autópályák, azt sugallva a közvéleménynek, hogy ha az eurót bevezetnénk, az valamifajta gátként, a mozgástér szűküléseként működne. A költségvetési szigor csökkenésére és a nemzeti célok elérhetőségére való hivatkozás a bejelentést akár népszerűvé is tehetné, ha a miniszterelnök azt vissza nem vonta volna. Sikeres kampányfogás helyett ez így egy elvetélt ötlet maradt, de komoly bizonytalanságot keltett. Kell-e akkor nekünk az euró, avagy sem? Mit kezdjünk azzal, hogy a miniszterelnök egyik nap a bevezetés halasztásáról szól, másnap pedig leteszi a esküt a 2010-es bevezetés mellett? Hogy van az, hogy az Európai Unióban a frissen csatlakozott országok között a legtöbb kezét-lábát töri, hogy mielőbb euróval helyettesítse nemzeti pénzét? (Gondoljunk csak a balti országokra, amelyek a szovjet birodalomból kiszakadva néhány év alatt teremtették meg ennek az előfeltételeit, vagy Szlovéniára, amely ország a kilencvenes évek elején, a több száz százalékos jugoszláv inflációs környezetből szakadt ki.) De gondolhatunk Montenegró esetére is. Ők a maradék Jugoszlávia pénzügypolitikája miatt szenvedve, korábban a márkát tették hivatalos fizetőeszközzé, jelenleg az euró a fizetési eszköz. Ezt önként, saját érdeküktől vezetve vállalták. Saját érdekeiktől vezéreltetve, és nem valamifajta hamis megfeleléstudat nyomása alatt. Hogyan is állunk akkor tulajdonképpen az euróval? Miért igyekeznek más országok az euróövezet tagjaivá válni? Mi mitől vagyunk mások, vagy mások vagyunk-e egyáltalán?
Érdemes az euró ügyét a költségek és a veszélyek oldaláról megközelíteni, ahogy azt a cikk címében is jeleztem. Vegyük először a költség oldalt. Nemzeti pénzünk a forint, a rendszerváltástól napjainkig inflációs pályán mozog. Magas az infláció, és a kamatok is rendkívül magasak. Nagyon rövid időszaktól eltekintve folyamatos volt a kiemelkedően magas reálkamat, azaz a mindenkori kamatszint jelentősen meghaladta a mindenkori inflációs szintet, egyes esetekben 4-5, néha közel 10 százalékkal is. A kamatszint ma is lényegesen az inflációs szint fölött van. Magas kamatszint mellett mindenki rosszul jár, aki hitelt vesz fel. A hitelt igénybe vevő vállalkozások nyereségének nagy része kamatfizetésre megy el. A fogyasztási hitelt igénybe vevők pedig csak akkor veszik észre, hogy a termékért két-két és félszer többet fizettek, mintha azt készpénzből vették volna, ha esetleg kiszámolják, de ritkán teszik. Rosszul jár az államkassza is, hiszen adósságainak egy részét kénytelen hazai forintban felvenni. Így fordulhat elő, hogy az éves kamatfizetési terhek ma már az adófizető polgárok teljes szja-befizetéseit felemésztik. A hitelfelvevőknek mindez sokkal kevesebbe kerülne, ha a nemzeti pénzt az euró váltotta volna fel. Négy-öt százaléknyi éves kamat mindjárt más, mint 15-20 százalékos. A számok nyelvén szólva, 13 ezer milliárd forint államadósság évi 1 százalékos többletkamata évente 130 milliárd forintba kerül. A vállalkozói szektor is minden ezermilliárd forint felvett hitelen évi közel százmilliárdot tudna megtakarítani, ha hiteleit euróban futtathatná. A rendkívül magas forintkamatterhektől való szabadulás vágyát jelzi, hogy mind a vállalkozások, mind a fogyasztók egyre nagyobb arányban adósodnak el olcsó külföldi pénzekben (euróban, svájci frankban). Ezzel azonban nagy kockázatot vállalnak magukra a lehetséges árfolyammozgások miatt. Az euróban kötött 5 százalékos autólízing vagy lakáskölcsön terhe a forint euróval szembeni 10 százalékos leértékelődése után nagyon megugrik, tízszázalékos árfolyamváltozás pedig nem lehetetlen, hiszen a forint jelenleg a sávközéptől a hivatalos árfolyamdoktrína szerint is 15-15 százalékkal eltérhet. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy ha egy 250-es árfolyamszint 275-re változik, akkor ezer euró hitelrészlet már nem 250 ezer forintba, hanem 275 ezerbe fog kerülni. Ha történetesen van lízingrészlet és lakáskölcsön is, egy ilyen árfolyamváltozás könnyen felborítja a családi költségvetést. Nem különb a helyzet a vállalkozásoknál sem. Mindazon vállalkozások, amelyek euróban adósodnak el, de bevételeik forintban keletkeznek, ugyancsak számolhatnak ilyen kellemetlen meglepetésekkel. Tízszázalékos forintgyengülés fél év alatt a korábban nyereséges vállalkozást könnyen veszteségessé teheti. A magas forintkamatok rendet vágnak a GDP-ből keletkezett jövedelmek elosztása területén is. A kamatbevételek ott jelentkeznek jövedelemként, ahol nem növelik az elkölthető nemzeti jövedelmet. A bankok ugyanis nagyrészt külföldi tulajdonban vannak, s a profitot adózás után külföldre utalják. A kötvényeket vásárló befektetési alapok jövedelme is csak kis részben lesz elkölthető nemzeti jövedelem. Amikor más európai uniós tagországok, kiváltképpen a frissen csatlakozók igyekeznek, hogy mielőbb az euró váltsa fel nemzeti pénzüket, vélhetően ezeket a szempontokat veszik alapul. Szeretnék, ha államadósságuk kevesebbe kerülne, szeretnék, ha vállalkozási szektoruk olcsóbban jutna hitelekhez, és
azt sem bánnák különösképpen, ha a fogyasztóik hitelfinanszírozás esetén nem fizetnék meg a termék árát két-háromszorosan.
Térjünk rá ezek után a cikkben megfogalmazott másik tételre, a veszélyességre. A szavannán a prédaállatok egy csoportban futnak, a rájuk vadászó oroszlánok pedig zsákmányt szeretnének. A prédaállatot a Teremtő kitűnő izmokkal és a gyors futás képességével ajándékozta meg. Ezek alapján az oroszlánok éppen hoppon is maradhatnának, de mégsem maradnak, mert ők leválasztják a csordáról azokat az egyedeket, amelyek valamilyen ok miatt gyengébb kondícióban vannak. Belőlük kerül ki az oroszlánok vacsorája. Hasonlóképpen működik a devizapiac is. Itt az oroszlánok szerepét a spekulánsok játsszák. A prédaállatok közül itt is a gyengéket választják le, akik lassabban haladnak, kevesebben vannak, és ezért ellenállásra is képtelenek. Ismerkedjünk meg ezek után a számszerű realitásokkal. Jelenleg a napi devizaforgalom mintegy 1500 milliárd euró. Ez azt jelenti, hogy egy-egy kereskedési napon ilyen öszszegben cserélnek a világ különböző pontjain gazdát a devizák. Ez sokszorosa a nemzetközi kereskedelem lebonyolításához szükséges devizacseréknek. A forgalom nagy része spekulatív likvid pénzmozgás, ami a legcsekélyebb haszonkilátásra is lesve les. Korábbi évek tapasztalatából tudjuk, hogy nem lehetetlen akár egy Nagy-Britannia méretű gazdaság pénzpiacát, Svédországét vagy a távol-keleti tigrisországokét megzavarni spekulációs hadműveletekkel. Így omlott össze a mexikói peso, a thaiföldi baht, de súlyos veszteséget szenvedtek korábban az angolok vagy éppen a svédek. Lemaradásunkkal a préda csoportba kerülnénk mi is. Nem nehéz elképzelni, hogy a 15 milliárd eurós devizatartalék, jelentősebb spekulációs nyomás esetén, meddig tudná tartani a forint árfolyamát. Néhány napig, esetleg egy hétig? A leckét a Medgyessy– László-páros idején már megkaptuk. Ennek árát azóta is fizetjük. A számla mára 4-5 ezer milliárd forint többletkamatban jelentkezett, amit a hitelezők és nem mi költhettünk el. A 250-es eurós szint könnyen lehet 280-300, vagy éppen 320 is, és a jegybanki kamat is akár újra 10-14 százalék. A cikk korábbi részeiben elmondottak egyértelművé teszik, hogy egy ilyen sokk – és az azt követő összeomlás – romba dönthetné az egész magyar gazdaságot. Ráadásul a spekulánsok nem pazarolják feleslegesen a töltényt, ott támadnak, ahol a sikerre nagy esély van. Gyűjtik és rendszerezik az információkat, az informátorokat pedig nagy becsben tartják. Néha nagylelkűségükből még arra is futja, hogy részükre PR-cikkeket vásároljanak nagy nemzetközi lapokban, pénzügyi zseninek vagy az év bankárjának feltüntetve őket. A többletköltségek és a veszélyek taglalása után vegyük számításba, hogy miként lenne célszerű viselkedni az elkövetkezendő években az euróval kapcsolatban. Mindenesetre a legfontosabb az, hogy abba kellene hagyni az aktuális tipposzlopok kitöltését, hogy mikor lesz vagy mikor nem lesz hazánkban euró. Ezt követően szorgosan neki kellene állni a feladatoknak, hogy a maastrichti kritériumok teljesíthetők legyenek. A feladat hazánk esetében tetemes, hiszen egyetlen kritériumnak sem felelünk ma meg.

A szerző országgyűlési képviselő