Csontzene

Van a Holló Színháznak egy jelenete, amelyben az iskolába látogató anyával az igazgató közli: fiát az egyik tanár fenyítés közben megölte. Az anya összeomlik, majd amikor – a témát elterelni igyekvő tanerő iparkodása ellenére – újra és újra megpróbálja számon kérni az igazgatón a történteket, az így szól: „Az igazat megvallva, asszonyom, kissé furcsának érzem, hogy ön így vájkál a fia halálában.” Ez a jelenet jutott eszembe, amikor a Népszavában elolvastam, mi Kocsis Zoltán véleménye az általa vezetett Nemzeti Filharmonikusok Sosztakovics-koncertjéről. Mint azt szombati számunkban megírtuk, ezen a koncerten elhangzott a Dal az erdőkről című oratórium, melynek szövege itt-ott hájjal kenegeti Sztálint. Csúnya dolog ez, írtuk akkor, s panaszunk nem maradt válasz nélkül. A Népszava rögvest „tisztázó” interjúra kérte fel Kocsis Zoltánt. Nos, a fő-zeneigazgató azt mondja, a nagy vezér megéneklése okán csak azok hörögnek, akik „az állandó hisztériakeltésben érdekeltek”. Akik vájkálnak a kommunizmus áldozatainak halálában.
Úgy gondolom, a hisztériakeltéstől eléggé távol áll, ha visszafogottan érvelve megjegyezzük, mi gusztustalan, és mi nem. Úgy látszik, ezredszer is le kell írnunk, hogy a diktátor mint olyan per definitionem undorító. Úgy látszik, a jobb megértés érdekében ezredszer is elő kell hozakodnunk a példával: vajon mi történne, ha a Nemzeti Filharmonikusok egy koncertjén üde kis csokrot nyújtana át a közönségnek az Adolf Hitlert vagy Szálasi Ferencet dicsőítő virágénekekből? Mekkora hisztériakeltésre adna ez – teljes joggal – alapot?
Annyira fárasztó újra és újra elmagyarázni, hogy csak azért, mert jobb a sajtója, a mókus még nem különbözik alapvetően a patkánytól. Kocsis egyébként azt mondja, Sosztakovics meghurcoltatásai kompenzálására írta a szóban forgó oratóriumot. Ezzel azt akarja mondani, hogy bizonyos lelki és életrajzi tényezőket is figyelembe kell vennünk, amikor az előadást megítéljük. Csakhogy ez nem igaz, hiszen – amint azt a művészeti hermeneutika nagyjai, élükön Hans-Georg Gadamerrel, kifejtik – a művészeti alkotásokban a res intelligendi, a res explicandi és a res applicandi egy és ugyanaz. Megértés, értelmezés és alkalmazás egyazon folyamat. Ami esetünkben azt jelenti, hogy Sosztakovics művét mi most úgy értjük meg, ahogyan azt be tudjuk illeszteni saját ontológiai horizontunkba.
A gyengébbek kedvéért: hogy Sosztakovics miféle lelki tényezők hatására írta ezt a művet, az tökmindegy. Akiket a kommunizmus megalázott és megszomorított, azok sajnos érzékenyek. Ezt és csakis ezt kell figyelembe venni. Ilyen egyszerű lett volna Kocsis Zoltán öncenzori feladata. Ő ezt elmulasztotta. Nem hinném, hogy rosszindulatúan, hogy valami „előre megfontolt” sztálinista dühtől vezérelve, inkább csak etikai figyelmetlensége okán. Ezt be kellene ismerni, majd szépen el kellene felejteni az egész ügyet.
Sajnos azonban a fentebb hiányolt etikai érzékenység a bemutató után sem támadt föl Kocsis Zoltán lelkében. Ennek az a bizonyítéka, ahogyan érvel. Elmondja, hogy Sosztakovics nagy zeneszerző, hogy nagy luxus volna ideológiai alapon vizsgálni a műveit. És felhozza példának Beethoven István királyát mint Habsburg-hű zeneművet, valamint Wagnert és Lisztet, akikből a nácizmus „építkezett”. Nos, Beethoven példája azért nem áll meg, mert a Habsburg-elnyomás régen volt – mára csak a néhány év előtti Mátyás-templomi esküvő csinnadrattás népbohózata maradt belőle –, Wagner pedig azért nem, mert ő nem látott a jövőbe, következésképp az ő művei nem Hitlerről szólnak.
Amikor Brünhilde a Nibelungok gyűrűjét visszaadja a Rajnának, a Walhalla fellángol, és az istenek a hatalmas tűzben elégnek. Elégnek, mert nincs már szükség rájuk, az üdvösség már nem tőlük érkezik, hanem a teremtő ember saját akaratából. Hitler egy interjúban azt mondta: „A megszülető és meghaló isteni megváltó dogmája helyébe lép a vezérparancsnok, aki megváltja a tömegeket a szabad választás kötöttségétől.” Így butítja le a művészetet a politika, így nem értett Hitler Wagnerből semmit – ahogyan Nietzschéből sem –, így fordul ki magából minden magasrendű gondolat, ahogy a politikai játéktér bekebelezi. Kocsis Zoltán szerint Sosztakovics műve – annak ellenére, hogy Sztálint dicsőíti – nagy. Téved. Politikailag nyalakvó nagy mű nem létezik.