Európa válsága

Mára felforgatta Franciaországot, és talán holnapra lángba borítja Európa nyugati felét az a zavargás, amely néhány napja a Párizs külvárosainak gettóiban élő muzulmán bevándorlók második és harmadik generációját alkotó, ideiglenesen bandákba verődött fiataljainak szokványos kisebbségi huliganizmusaként indult. A francia elnök, Jacques Chirac a helyreállítás érdekében már bejelentette a rendkívüli állapotot, és Nicolas Sarkozy belügyminiszter sem riadt vissza a katonaság bevetésétől a kijárási tilalom ellenőrzésére. A magukat Európában idegennek tartó és érző fiatalok most még megelégedtek az autóégetésekkel és iskolarombolásokkal, lázadásuk tüze csak apró rőzselángokat lobbantott fel a szomszédos országokban. Európát nem sikerült lángba borítani. Egyelőre. A hatalom most még, ha erőszak árán is, de győzedelmeskedhet a lázadók felett.
Rossz hírem van: nem lesz ez sokáig így. Európa ugyanis egyre gyengébb lesz, mert beteg, úgy érzem, halálos beteg, és mondjanak bármit az Európai Unió nagy hatalmúnak hitt vezetői, talán már nem fog talpra állni soha. Amikor az Egyesült Államok és szövetségesei, a nyugati nagyhatalmak megnyerték a hidegháborút, és a dualista világrend összeomlott, ezzel a győzelemmel önmaguk sírját és a demokratizmus nevében hozzájuk csatlakozott, a globalizáció szekértolójának szegődött kelet-közép-európai kormányokét is megásták. A dualista világrend összeomlásával ugyanis minden akadály elhárult a neoliberális világtőke globális hódítása elől. Ennek következtében az adózás nélkül, a világban minden megkötöttség nélkül, szabadon közlekedő globális tőke hatására korlát nélkülivé vált a túltermelési válság, amely folyamatosan termeli a számára feleslegessé vált munkaerőt, ami a munkanélküliség eddig nem látott növekedésével jár együtt. Franciaországban hagyományosan erős volt a baloldal, mert erős volt és jól szervezett a francia munkásosztály, amely a globalizáció következményeként szinte maradéktalanul semmivé foszlott, az utcára került. Az egykori erős munkásosztályból mára szociális segélyen élők erőtlen tömege lett, szerencsés volt az, akinek sikerült a megmaradt és még versenyképes iparban vagy a szolgáltatószektorban elhelyezkednie.
Köztudomású, hogy a gyárakat, termelőegységeket az olcsó munkaerőt és az adómentességet biztosító országokba telepítették. A globális nagytőkének nincs nemzeti érzése, nem áll szándékában utánpótlás nevelése, neki semmi nem szent, a legnagyobb haszon érdekében letarol mindent, majd továbbáll. Ezért hamis az a vigyor, amellyel Kóka János gazdasági miniszter távol-keleti útjáról hazatérve, mint egy római hadvezér győztes hadjárata után, begörgette azt a bizonyos gumiabroncsot. Miniszterünk vagy nem akar tudomást venni róla, vagy komolyan nem gondol bele, hogy a Dunaújvárosban létesítendő gyár újabb szög a magyar gazdaság koporsójába. E beruházással nem elsősorban környezetvédelmi problémák vannak, hanem az, hogy túl sokat fizetünk a semmiért. Ne áltassuk magunkat: a globális tőke egyetlen országban sem érzi otthon magát, lelkiismeret-furdalás nélkül, munkanélküliek tömegét hátrahagyva akkor megy tovább, amikor jónak látja. Ugyanakkor elveszi a piacot a hazai (nemzeti) termelés elől, ha egyáltalán megtűri a konkurenciát. A globális tőke ugyanígy hagyta cserben a neki drága francia, német stb. munkaerőt. Hogyan kaphatnának akkor munkát az idegenek, a bevándoroltak, akik a jobb élet reményében szisztematikusan és folyamatosan árasztják el kontinensünk nyugati felét?
Hiába a bevándorlók minden igyekezete és toleranciája, hátrányuk a társadalom szinte minden szegmensében behozhatatlan az őslakosokkal szemben. A szocialista világrend összeomlásával a kapitalizmus új szakaszába lépett, amelyben a nemzetközi pénz- és gazdasági elit diktatúrája akadálytalanul érvényesülhet a politika és a civil társadalom felett. Ez mindenekelőtt együtt jár a nemzetállamhoz kötődő pártok, a hozzájuk kötődő politikusok szerepének leértékelődésével, a demokratikus politikai rendszerek értékvesztésével.
Ebből fakad az unió gyengesége is. Irányítói még úgy tesznek, mintha az ő kezükben lenne a gyeplő, mintha tőlük függne, hogy Európa erőre kap-e vagy sem. Újabb és újabb ígéretes, szépen csengő munkahelyteremtő terveket jelentenek be, közben tehetetlenek, mert a gazdasági és pénzelit bábjai csupán. Ezért az EU, és tegyük hozzá nyugodtan, hazánk jelenlegi, a globalizáció szekértolójává szegődött szocialista–liberális politikai-gazdasági vezetői is színi előadást folytatnak csupán. A politikai elit odahaza is elszakadt a valós problémák megoldásának lehetőségétől, a leszakadt rétegek érdekeit csak szlogenek szintjén képes védeni, miközben a megtermelt javakból való gátlástalan csipegetés által ők maguk igen jól élnek. A színi előadássá süllyedt politika szereplőinek tehetetlensége ugyanúgy ingerli a bevándorlók zömét, mint a társadalom perifériájára kerülő, állást nem találó őslakosokat.
A kapitalizmus totális győzelme tehát a globalizáció urai által irányított egypólusú világrend mély válságát is eredményezte, és ezt a válságot a jóléti társadalom összeroppanása okozta demográfiai katasztrófa sokszorosan felerősíti. Európa folyamatosan és végérvényesen elöregedik, mert az egyre kevesebb pénzből (munkanélküli- és szociális segélyből) megélni kényszerített fiatalok nem vállalnak egyáltalán vagy egynél több gyermeket, míg a bevándorlók családjainak körében a hat-nyolc gyerek az általánosan elfogadott. Ez oda vezet, hogy legkésőbb ötven éven belül Európa muzulmán többségű kontinens lesz. A bevándorlók tisztában vannak ezzel, ezért nem akarnak asszimilálódni. Arra számítanak, hogy nem is olyan soká, ha a trend nem változik, Európa lesz kénytelen a muzulmán többséghez asszimilálódni. Párizs, London, Amszterdam, Brüsszel mozlimok lakta negyedeiben tudatosan készülnek erre. Saját gettóikban önellátásra törekedve kialakították saját közösségeiket, saját politikai és egyházi adminisztrációval, saját bank- és pénzrendszerrel, saját sportklubokkal és mindennel, ami a befogadó országtól független életvitelhez, a politikai és kulturális (egyházi) önazonosság megtartásához szükséges. Akik ezekben a negyedekben élnek, nem lázadnak, kivárnak. Tudják, előbb-utóbb eljön az ő idejük.
A válság olyan mély, hogy az csak egy új világrend kialakításával oldható meg. Kérdés, hogy a globális tőke által már kizsákmányolásra sem érdemes tömegek és országok erőszakkal szülik-e meg ezt az új világrendet, vagy a globalizáció világurainak agytrösztje képes lesz megfelelő választ találni erre az akut kérdésre. Ez utóbbi megoldásnak még nem látjuk a jelét, míg az előbbi jelenléte egyre nyilvánvalóbb.