Győzhet-e a Fidesz?

A címben feltett kérdésre a válasz nyilvánvalóan az, hogy igen. A közvélemény-kutatásokat és a korán kezdődött kampány eseményeit látva azonban az elmúlt időszakhoz képest kisebb magabiztossággal állíthatjuk, hogy a 2006-os megméretésen a mindenkori kormánnyal szembeni elégedetlenség elsöpri a hatalmon lévőket.
Ha szépen sorjában szeretnénk a kampányt befolyásoló tényezőket vizsgálni, úgy a politika iránt érdeklődő közönség számára hónapról hónapra tájékozódási pontként szolgáló közvélemény-kutatási adatokat kell elsőként elemeznünk. Idestova már közhelynek számít, hogy nem a pártverseny tárgyhavi pillanatfelvételét, hanem a trendet kell figyelni, és ez a trend a két nagy párt közötti olló záródását mutatja. Ha a görbék alakulását magyarázó tényezőket keressük, úgy érdemes a közvélemény-kutató cégek honlapjait böngészni, ahol a napisajtóban megjelenteknél bővebb adatokat találhatunk. Az egyik legfontosabb ilyen adatsor azt firtatja, hogy a megkérdezettek saját és családjuk jövőjét, háztartásuk gazdasági kilátásait milyennek ítélik. A legtöbb intézet erre a kérdésre óvatos optimizmust rejtő válaszokat kap, amit táplálhat a nagyberuházásokról szóló kormányzati sikerpropaganda és a lakosság terheinek növekedését választások előtt menetrend szerint kímélő hatósági árpolitika is. Ha a megkérdezettek többsége (mikroszinten) bizakodik, és nem lát gazdasági válságot, kérdés, hogy a (makro)gazdaság válságát vizionáló politika megértő fülekre találhat-e.
Egy hasonlóan fontos adatnál arra kérdeznek rá, hogy az egyes pártok választói mennyire biztosak saját oldaluk győzelmében. Eddig ebben a versenyben is a Fidesz vezetett, ám a két nagy párt közötti olló záródásával a szocialista szavazók is bizakodóbbak lettek, ami körükben magasabb választási hajlandóságot eredményez.
A felméréseket elsősorban a politikai napirend befolyásolja, ami kezdeményezések és események özönét eredményezte. A két nagy párt itt is messze elhúzott a mezőnytől, és olyan tempót diktál, amit egyetlen más párt sem képes felvenni. Az egyik oldal rendezvényének fényét a másik oldal rendezvényének ragyogása hivatott kioltani. A hírversenyben a kormányoldal természetes előnyt élvez, hiszen a miniszterelnök megszólalása akár azonnali kormányzati cselekvést is eredményezhet, míg az ellenzék szerepéből adódóan kritizál vagy alternatívát állít.
Ha a bevezetőben azt feltételeztük, hogy eddig a mindenkori kormánnyal szembeni protest billentette a választás eredményét az ellenzék felé, úgy itt is változást láthatunk. A Fidesz a „változás” szótól várja a protest magatartás erősödését, ami esetünkben a kormányváltást jelenti. Az MSZP ezt megelőzendő a Fideszt és vezetőjét támadó politikájával az ellenzék ellenzékének szerepét játssza. Az ellenzék ellenzéke magatartás is a protest magatartás kiváltását szolgálja. Kormányváltás helyett azonban a kormányra és a hatalomra jutás megakadályozására irányul. A protest magatartás azt az emberi ösztönt célozza meg, miszerint könynyebb valami vagy valaki ellen egységet kovácsolni, mint valami mellett.
A politikai alternatívákat világszerte karizmatikus politikusok jelenítik meg, míg a pártprogramok közötti különbségek fokozatosan háttérbe szorulnak. Ezért figyel szinte mindenki a két esélyes listavezető párharcára, ami a közönség politikai részletkérdésekben tájékozatlan része számára is könnyebben értelmezhető. Ebben a versenyben támadásaiból és kezdeményezéseiből álló offenzívájával jelenleg Gyurcsány Ferenc vette át a vezetést, hiszen messziről úgy tűnhet, Gyurcsány kezdeményez valamit, és Orbán Viktor kénytelen azt végrehajtani. 2001. szeptember 11. kapcsán határolódjon el utólag is a MIÉP-től (és tegye a MIÉP–Jobbik összefogás, azaz a Harmadik Út szavazói előtt nyilvánvalóvá saját és pártja Amerika-barátságát), üljön le televíziós vitára, szólaljon fel a parlamentben stb. Ezek olyan csapdahelyzetek, amelyekből aligha lehet jól kijönni. Ha Orbán Viktor követi e „tanácsokat”, akkor átadja a kezdeményezést ellenfelének. Amennyiben nem azt teszi, könnyen elmondható róla, hogy összejátszik a szélsőségesekkel, megfutamodik, vagy nem dolgozik meg a fizetéséért. Erről a játékról a „ha van rajta sapka, azért, ha nincs, akkor meg azért” anekdota juthat eszünkbe.
Eddig csak latolgattuk, hogy az egymást követő rendezvények vajon már a kampány részei-e, vagy még csak az előkampányt látjuk. Legkésőbb azonban a Fidesz „Változás 2006” mottójú szövetségi gyűlése után nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kampány elkezdődött. Az is látszik, hogy a két nagy párt törzsszavazóin túl mely csoportokat igyekszik megszólítani. Az MSZP a fiatalok és a kisgazdák, a Fidesz a nyugdíjasok és az 50 feletti nemzedék kegyeiért verseng. A parlamenti képviselet és országos szervezettségű párt nélküli kisgazda szavazóréteg elméletileg a bal- és a jobboldal felé is nyitott. Az MSZP földosztással és az önkéntes szövetkezés támogatásával, a Fidesz pedig az antikommunizmussal közelít feléjük. Ez a szavazóréteg azért értékelődhet fel, mert 2002-ben a két oldal jelöltje között az első forduló után ezer szavazatnál kevesebbet mutató, billegő vidéki körzetekben Orbán Viktor az első fordulótól távol maradó kisgazdák mozgósításával tudott fordítani az eredményen.
Az idestova négy évvel ezelőtti helyzethez hasonlóan újfent a személyes meggyőzésre építő országjárások és utcai jelenléttel járó kampányok kora következik. A két nagy párt folyamatos aláírás-gyűjtési akcióival mozgatja aktivistáit, hogy azok a kampány utolsó szakaszában már rutinosak legyenek. A korábban felépített adatbankokat újabb aláírásokkal frissítik, kiszűrik a bizonytalanokat, s azonosítják a párt szempontjából még fehér foltnak számító térségeket.
Ha eddig a két nagy párharcáról beszéltünk, úgy nem lennénk sportszerűek, ha nem említenénk a két kisebb parlamenti pártot és a rajvonalhoz felsorakozó, parlamenten kívüli régi-új pártokat. Az MDF és az SZDSZ parlamenti erőként joggal számíthat a média figyelmére és az állami támogatás biztonságára. Helyzetük azonban merőben más. A liberálisok számíthatnak a baloldali szavazók egy részének tudatosságára, akik szavazatukat megosztva listán az SZDSZ-re szavaznak, hogy az MSZP-nek legyen koalíciós partnere. Az MDF nehezebb helyzetben van. Tagsága és képviselőinek döntő többsége a polgári oldal győzelméért szurkol, míg a fórum szavazóinak negyede-harmada olyan kiábrándult egykori MSZP-szavazó, aki nem szavazna Orbán Viktorra vagy pártjára. De egy olyan pártra sem, amely adott esetben a Fideszt hatalomra segítené. Dávid Ibolyának többek között ezért is kell lebegtetnie a koalíciós kérdés eldöntését.
És itt érkeztünk el a Fidesz (és persze minden választáson induló párt) győzelmét leginkább meghatározó kérdéshez, ahhoz, hogy jó kampánystratégiát választottak-e. A kampány korai szakasza miatt még nem lehet egyértelmű választ adni. Kérdés, hogy az új külsőt felvevő Orbán Viktor mennyire látszik hitelesnek a jobboldali törzsközönség és a bizonytalanok körében, mint ahogyan a fideszes listavezető 2002-es első forduló előtti és utáni viselkedése és annak hatása is eltérő volt. Az is látható, hogy a baloldal a Fidesz minden témáját, jelszavát és javaslatát beszippantja. Ennek kézenfekvő célja, hogy az ellenzék javaslataira nyitott kormány azt a látszatot ébressze, miszerint az ellenzék egyébként helyes javaslatait ő jobban meg tudja valósítani (mint a távhődíj csökkentése esetén). Ebben a felosztásban nincs is szükség kormányváltásra, hiszen az ellenzék és a kormány is a jelenlegi szereposztásban a „leghatékonyabb”.
Győzhet-e ilyen körülmények között a Fidesz? Helyzete a határon túli magyar emberekére emlékeztet, akiknek a többségi nemzethez tartozókhoz képest kétszer-háromszor akkora teljesítményt kell nyújtaniuk ahhoz, hogy egyébként semmiben nem tehetségesebb versenytársaik eredményét elérjék vagy túlszárnyalják. A verseny még nyitott, a kampány forró szakasza még előttünk van. A tapasztalat azt mutatja, hogy a maga útján járó, azonosítható jövőképet felvázoló és hiteles politikus messzebb jut.

A szerző politológus